A mai világban, mármint az elsőben, szerintem a tendencia az, hogy egyre kevesebben vallásosak. A mi családunk is ide tartozik. Ugyanakkor a harmadik világban a vallás még mindig döntő szerepet játszik. Úgy mint ahogyan Európában 500 évvel ezelőtt. Emberek ölik egymást, csak azért mert mást hisznek.

Szerintem a vallások sokat segítettek az emberiség fejlődésében. A becsületes életmódot, a mások (elesettek) segítését hirdették. Kezdetben csak a papoknak volt ideje a tudás ápolására, fejlesztésére és terjesztésére. Minden vallás jobbára tartalmazza azt amit a tíz parancsolat, és logikus, hasznos dolgokat tanít. Csupán amikor azt hisszük hogy a mi vallásunk különb mint a másoké, avagy ami még rosszabb, meg akarjuk a másikat téríteni a mi igazunkra, akkor jönnek a problémák.

 Vallásosan lettem nevelve. Anyám mélyen hívő katolikus volt. Tragédiája az volt, hogy válása után a katolikus egyház nem fogadta be. Akkoriban házasságot csak a pápa oldhatta fel. Elválni, újra házasodni, halálos bűn volt. Mindez azt jelentette hogy anyám nem gyónhatott és nem áldozhatott. Persze ha elment volna, senki sem tudta volna, de ő nem tett ilyet, ez maga bűn lett volna. Ehelyett egy barát katolikus paphoz járt, aki volt annyira felvilágosult (és bátor), hogy nála anyám gyónhatott és áldozhatott. Emlékszem a Labanc úton lakott egy szép kertes házban. Anyámmal kb. egyszer minden két hónapban oda elmentünk. Én a nappaliban a pap modell hajóit csodáltam, anyám gyónt/áldozott. Mindez később megváltozott, a katolikus egyház megenyhült, és anyám a 60-as években, korai halála előtt, már áldozhatott a templomban a többiekkel, nagy örömére.

Apám evangélikus családból származott. Anyám kedvéért mindig katolikus templomba járt. Anyám előző válása miatt evangélikus templomban kellett megesküdniük. Én is evangélikus templomban lettem keresztelve, a várban a Bécsi kapuval szemben. Kereszt levelemben evangélikus vagyok. De mindig katolikusként neveltek. Még emlékszem 49-ben amikor elsőbe jártam, volt katekizmus. Talán egy évig, aztán a komcsik ennek végét vetették. Volt első áldozásom.  Vasárnap jártunk templomba, ünnepek alkalmával részt vettünk a körmenetekben is.

Néha kellett mennem gyónni és áldozni. Ezt nem szerettem. Főleg a 7. parancsolattal voltak problémák. Aszongya ne paráználkodj! Ha játszottál magaddal, (nem beszélve ritkábban mással: papás mamást vagy doktort), azt meg kellet gyónni mert az bűn volt! Szóval volt egy listád: hazudtál, torkoskodtál, paráználkodtál. Az utolsó bevallása volt kényes. Mással vagy magaddal? Jött a kérdés a sötétből a rács mögül. Ajjaj! Magammal atyám…mondtam. De ez nem volt mindig elég. Hányszor…kérdezték sokszor! Hah gondoltam. “Néha” mondtam. Sokaknak ez se volt elég. Szóval ott voltam gyónás közben és mit mondjak??? Hogy naponta??? Ezt nem mertem, szóval hazudtam. És tessék máris oda csúsztam le, hogy gyónás közben is hazudtam! Az Úr Isten ezt tudja, gondoltam. Gáz. Pokolba fogok kerülni… Na végre vége lett gyónásnak, adtak penitenciát. Mondjuk 3 miatyánkot és 3 üdvözlégyet…néha ha sok volt a bűnöm egypár hiszekegyet is…az egész egy tortúrának tűnt!

Anyám ötlete volt hogy a Pannonhalmi Bencés Kollégiumba fog beíratni. Ehhez az kellett hogy a templomunkban, a Pasaréti Ferences Plébániában, engem ajánljanak. Ehhez meg az kellet, hogy egyszer egy héten, reggel iskola előtt, ministrálni menjek. Utáltam, és a ministráns szöveget, akkoriban latin volt, sosem tanultam meg. De lett ajánló és fel is vettek.

Pannonhalmán a tanárok bencés szerzetesek voltak. Legtöbbje nagyon tanult és utazott ember, plusz nagyszerű tanár volt. Bentlakásos gimnázium volt, mint ma is, nagyon magas oktatási nívóval. Nem mintha engemet az érdekelt volna akkoriban. Pannonhalmán voltak hittan órák. Vasárnap kellett misére menni, voltak húsvét előtt lelkigyakorlatok és a litániákra is jártunk. De nem kellett ministrálni, ugyan jó néven vették. Egyszer kiderült hogy osztályunkban a 40 közül egy másik diák és én nem tudjuk a  ministrációt. Ránk dördültek. Emlékszem egy nap alatt bemagoltam és “levizsgáztam”. De utána prompt elfelejtettem. Csak a “dominus vobiscum…et cum spiritu tuo”-ra emlékszem.

 A kollégiumban kemény volt az élet. A hálótermekben kb. 20-an aludtunk. Este tízkor villany oltás, reggel hatkor ébresztő. Nyicsta meleg víz, a fűtés pocsék volt. Egyszer egy héten volt meleg zuhany, egyszer egy hónapban kád fürdés. A koszt hihetetlen pocsék volt, és nem sok. A vidékiek néha kaptak kaja csomagot otthonról, de mi városiak nem. 


Amennyire szakmailag a bencés tanárok nagyszerűek voltak, annyira nem értettek a fiatal fiúk serdülési/kamaszodási problémáihoz. Minden szexi dolog be volt tiltva. Nem tarthattad a fiókodban a Színház és Muzsikából a színésznők merészebb képeit. A hétvégi filmekből kivágták azokat a jeleneteket, amik valami lábat vagy neadjisten mellet mutattak. Ha merészebb könyvet mertél olvasni, elvették és meg is bűntettek. Nekem ez nagyon nem tetszett.

Gondolom (remélem) manapság ez megváltozott. A második osztály végére nekem betellett a pohár. Könyörögtem szüleimnek vegyenek ki. Apám végre mellém állt és rávette anyámat hogy egyezzen bele. Mondtuk anyámnak így könnyebben fognak az egyetemre felvenni. Aki a bencéseknél vagy a piaristáknál érettségizett, nagy hátránnyal indult. Ez az érv végül is meggyőzte. 

Így kerültem vissza harmadikban Budapestre, a budai Rákóczi Ferenc Gimnáziumba.  Ez, bár jó gimnázium volt, könnyűnek tűnt Pannonhalma után. Így vége is lett katolikus oktatásomnak. Bár még jártam templomba, a Pasarétibe, főleg hátul álltam és a lányokat néztem. A mise utáni gyülekezés és társaság vonzott főleg. 

Itt Kanadában eleinte jártunk templomba, a prédikáción a jó angolt tanulandó. De ez lassan elmaradt. A gyerekek meg lettek keresztelve, de vallásos oktatásban nem vettek részt. Következésképpen ijesztően keveset tudnak vallásomról, néha még magam is szégyenkezem. Az vezérelt minket hogy amiben mi sem veszünk részt azt rájuk sem kényszerítjük. Ez van, nem vagyok különösebben büszke.