Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

beginning

blogavatar

Ami csak eszembe jut.

Utolsó kommentek

Feedek

A belsőségekről.

Nyugalom, nem politikáról írok, hanem az evésről. A belsőségekről. Tudod, máj, vese, vér, tüdő… Én szeretem ezeket. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy még nagyon kicsi voltam, de már a nagyok asztalánál ülhettem. az 50-es években. A tyúklevesnél, néha volt vasárnap, a fejet is belefőzték, és a nagyok mindig kérdezték, ki akarja a pipi fejéből az agyat (két bab nagyságú dolog) megenni? És én jelentkeztem. Nekem adták, mert én egyetlen gyerek voltam és akkoriban válogatós… Fogpiszkálóval ettem, nagyon ízlett. 

Még zsenge gyermek voltam, de emlékszem arra is, hogy telente egyszer kaptunk falun készített disznótorost, véres és májas hurkát, kocsonyát. Valaki hozta fel vonattal vidékről, Bőnyrétalapról. Osztán a későbbiekben az átkosban lehetett mirelit resztelt májat, szalontüdőt és vesevelőt venni a Közértben… ezek mind kedvenceim lettek. És mondja valaki, hogy nem mondok jót néha arról a korról! Éttermekben, nagy ritkán, ha mentünk, ilyesmit rendeltem, mert azt tanácsolta bölcs anyukám: Fiam azt rendelj, amit otthon nem kapsz

Később diákéveimben Lengyelben autóstoppoztam, és bemutattak a flacskinak. Magyarul pacal leves. Majorannás. Életre szóló szerelem lett az eredménye. 

Teltek, múltak az idők. Franciában utaztunk és sokszor volt a “ris de veau” az étlapon. Hiányos volt a francia tudásom, gondoltam az rizses borjú…. unalmasnak hangzott, csak az út végén rendeltem, egyszer. Uraim és hölgyeim nem rizses hús, hanem borjú bríz!!! Nagyon finom! Hogy mijaza bríz? Olyasmi, mint a velő, de nem olyan gejl. Valami mirigy. Magyarországon nem divatos. Még a Nagycsarnokban sem árulták, amikor legutóbb megkérdeztem. Talán manapság igen. Én nagyon jó ételeket tudok a brízből készíteni. De nem dicsekedem. 

Pacal caeni módra:

Hogy a franciáknál maradjak, van, egy pacal ételük, amit úgy hívnak, hogy “Tripe a la mode de Caen”. Pacal caeni módra. Isteni. No de ehetsz pacalt mozgóárustól Firenzében is, császárzsemlébe adják egy nagy kondérból. A pacal kaják sokfajták, világszerte népszerűek. 

Salzburgba egyszer késő este érkeztünk. Az éttermek már be voltak csukva. Szóval egy divatos bor bárba mentünk, tele volt emberekkel. Csak a magas bár széken kaptunk (szerencsével) helyet, kérdezzük, van valami kaja? Mondja csak Beuschel van. Kérdem mi az? Mondja, mi nem fogjuk szeretni…..amerikaiaknak nézett...”tüdő van benne és szív”. Mondom neki téved, csak hozza! Isteni volt.  

Itt Kanadában elájulnának, ha csirkefejet találnának a levesben. Oh my! No
Észak Amerikában, nagyon ritkán vannak belsőségek az étlapon. OK, New York az kivétel. De másutt? Ha volt is, ma már nincsen. De Pesten is, hol kapsz vesét? Sehol. Szalontüdőt is csak egypár helyen, áldja meg őket az a jó Isten. Az idén a Rosenstein Étteremben ettem, a Keleti PU-hoz közel, ahol minden kedden van. Csütörtökön meg van pacal. OK pacal gyakran van éttermekben, de vesevelő? Az hova tűnt???

Szalontüdő:

Az angol szó a belsőségre: “offal”. Nem bizalomgerjesztő szó. Ezek itt élelemben gazdag országok.  A belsőségeket (meg a disznó fület/farkat/körmöt) gondolom mindig a kutyákhoz dobták. Kanadában sokan még a májat se szeretik. A többivel meg a világ végére kergetheted őket. Tisztelet a kivételnek. Amikor kijöttünk még a borjúmáj is fillérekbe került. Persze megdrágult azóta, de még ma sem vészes. Tüdőt és velőt nem árulnak. A pacal, a bríz (itt sweetbread-nek hívják), az van, az utóbbi drága. Libamáj az persze méregdrága. Hallom sokja Magyarországból származik. Borjúvese a mészárosnál néha kapható. Vannak itt angolok, azok szeretik.

Befejezem egy történettel. Torontóban régen volt egy zsidó étterem, már bezárt. A College és Spadina kereszteződéséhez közel. Bagel volt a neve. Anno, mint fiatal mérnök, ha arra volt dolgom, ebédre gyakran beugrottam. Mikor először beültem látom, hogy van szalontüdő. Rendeltem. A nagydarab pincérnő odaállt hozzám és végig nézett. Tudod fiam mit rendeltél, kérdezte? Mondom, bizony tudom. Ez nem volt neki elég, faggatott honnan való vagyok? Mondtam. No, akkor megnyugodott és hozta. Én meg ettem. Könnyes szemmel.

Tovább

Az első nap Bangkokban

Egy hetet töltöttünk Thaiföldön, abból négy napot Bangkokban és hármat az északra eső Chiang Maiban. Oda vonattal mentünk. Bangkok ultramodern reptere (Helmut Jahn, német/amerikai építész) méltó a közel 10 milliós városhoz. Megérkezés után egy olyan buszra ültünk, ami a pályaudvarra vitt. Itt megvettem a vonatjegyeket.

 Bangkok, repülőtér:                                                             

Dolgunk végeztével taxiba ültünk, hogy a rezervált hotelünkbe menjünk.

Mutatom a fiatal sofőrnek a papírt, amire a címet előre felírtam. Bólintott és elindult. Észrevettem, hogy a taxi óra nem megy. Megkértem indítsa el. Hümmögött, hogy nagy a forgalom vagy valami, és csak nem akarta az órát bekapcsolni. Rámordultam, hogy ha nem indítja el, akkor kiszállunk és panaszt teszek. El is kezdtem az ülése hátuljára ragasztott taxi és vezető adatokat egy papírra írni, fenyegetésként. Ez hatott, elindította az órát és végre nyugodtan ülhettünk. Köztünk maradjon, gázos lett volna kiszállni. Nem éppen egy bizalomgerjesztő negyedben voltunk.

A Chao Phraya folyó Bangkok "Dunája" és az Arun Vat templom:


Húsz perc múlva megérkeztünk a hotelunkhoz. Illetve a kis zsákutcához, aminek végén a hotel volt, a Chao Phraya folyó partján. A taxis nem akart az utcánkba behajtani, azt mondta nehéz ott bent megfordulni. Erről a butik hotelról a New York Timesben olvastam. Jobban mondva a NYT a híres étterméről irt, de megemlítette, hogy van vagy 6 szobájuk is. A régi városban volt amit Rattanakisin negyednek hívnak a folyó mellett. Egész közel ahhoz a templomhoz (Wat Pho) ahol a híres óriás arany fekvő Buddha látható. 

Bejelentkezés és kipakolás után egy kis felfedező gyalog útra mentünk. Hotelunk egy folyóparti kereskedő ház átalakításának eredményeként született. Az első emeleten volt az étterem, egy nagy teraszon. Szuper volt a kilátás a forgalmas folyóra, ami durván Duna szélességű. A túloldalon egy gyönyörű buddhista templom volt, az Arun Wat. A hotelunk és az étterem erről kapta a nevét. A második emeleten volt egy divatos bár. Este a kilátás a fénybe árasztott templommal, a számtalan kivilágított séta és vacsorázó hajókkal, csodás látványt nyújtott. 

 ​Az arany Buddha: Az utcánk, egy kis echte thai utca volt. Ha rossznyelvű vagy sikátornak is nevezheted. Tele régi földszintes faházakkal, amik elölről nyitva voltak, a levegőt beengedendő, hogy a nagy hőségben legyen huzat. Ahogy sétáltál láttad hogyan élnek helybeliek. Aránylag tiszta volt minden. A főzés sokszor a ház előtt zajlott le, a járdán. Gondolom így kevesebb meleg és füst megy be az amúgy is rekkenő hőségben a lakótérbe. Ide kihozzák a háziállatokat is. Kis alul nyitott drót ketrecek alatt csipegetnek a tyúkok, külön a kakasok, a teknősbékák. Benézve látod, ahogy nagymama a díványon szunyókál, nagypapa valamit néz a TV-n, míg az unokák ki be rohangálnak. Kisétáltunk a fő utcára is, az tele volt helybeliekkel, olcsó étel árusokkal, kis éttermekkel és boltokkal. Nemsokára elértünk a hajóállomásra, ami előtt egy szabályos kis piac volt.  

A királyi palota kertjében:


Tudvalevő, hogy Bangkokban sok a vízi út. A Chao Phraya folyó és a csatornák miatt a város kicsit Velencére is emlékeztet. A folyó lenne a Grand Canal megfelelője. Ellentétben Velencével a vaporettók itt nagyon olcsók. Csak ne aggódj, szállj rá egyre. Visz ahova visz. Bámuld a kilátást, a nagyvárost, a hidakat, az érdekes építészetet és a rengeteg fura alakú templomot. Nem lehet megunni. Jön majd a kalauz, táskáját (tele aprópénzzel) tüntetően csörgetve jelzi, hogy aki még nem fizetett, fizessen. Potom pénzért utazhatsz, amíg kedved tartja. A hajó sok helyen megáll.  A dokkolásban segítő személyzet vad sípolással kommunikál egymással. Szállj ki akárhol, ha érdekes sétáljál egy kicsit, ha nem hát szállj fel a következő hajóra, vagy indulj vissza mást felfedezendő. 

Utca étterem:

A vaporettókon kívül van más közlekedési mód is. A magas vasút (Sky Train) egy lábakon álló “földfeletti”. Guszta utazni rajta és légkondicionált. Van földalatti is. Felejtsd el a taxikat, mert állandó forgalom dugókba fogsz ütközni. De nagyon ajánlom a motorbiciklis taxikat, amit tuk-tuknak hívnak. Mi este béreltünk egyet. Mondtuk vigyen el minket a kínai városrészbe, ahol vacsorázni akartunk. Megegyeztünk az árban. Beültünk. Kapaszkodni kell, mert a tuk-tukosok vadul hajtanak, a forgalomba ki be cikáznak. Határozottan a Vidám Parki járatokra emlékeztet, szóval kár majrézni, inkább élvezzed.

Bangkok éjszaka:

A kínai negyed nappal egy nagy piac, estére egy része olcsó kajáló negyeddé válik. Több száz helyen lehet enni. Tele van helybeliekkel és turistákkal. A hosszú asztalok sokszor az utcák közepén vannak, a kuncsaftok egymás mellett ülnek és esznek. Szokás szerint a helybeliek whisky-t hoznak magukkal és az asztal alulról nagyokat slukkolnak. Nem csoda, hogy a hangulat emelkedett. Mi sört rendeltünk. Körülnéztünk mit esznek a szomszédságunkban és mutattuk a pincérnek, amit akarunk. Van angol menü is mindenütt.

Evés után béreltünk egy másik tuk-tukot. Megmagyaráztuk, hogy meg akarjuk nézni a piros lámpás negyedet. Nem szálltunk ki pedig nagyon érdekes. Utána mondtuk vigyen haza. A késő esti utcákon már alig volt forgalom. A vezető teljes sebességgel hajtott a fákkal szegélyezett széles sugárutakon. A fülledt nyári levegő felborzolta hajamat. És a sötét, misztikus, távol keleti város lassan belopta magát a szívembe.

PS

Kattints ide, mellékelek egy 10 perces ízelítő videót Bangkokról.

Tovább

Hogyan nyomja el Netanyahu a szabad izraeli sajtót?

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 31-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Ruth Margalit, egy New Yorkban élő izraeli író.

{A fordító megjegyzése: Ha esetleg valaki a mai magyarországi és az itt leírt izraeli állapotok között valami hasonlatosságot lát, az csupán véletlen.}

Az idei tavasz során kiadott jelentésében a Freedom House (Szabadság Ház), egy amerikai érdekképviseleti csoport, ami a demokráciáért küzd, leminősítette az izraeli sajtószabadságot a „szabad”-ról, „részlegesen szabad”-ra. Annak, aki az izraeli hír média sorát az elmúlt másfél évben követte, ez aligha jött meglepetésként. A Freedom House főképpen a megfizetett vezércikkek korlátlan terjedésre fókuszált, és az Israel Hayom-ra (Izrael Ma), egy ingyenes napilapra, ami az amerikai kaszinó mágnás, Sheldon Adelson tulajdona, és ami, sokak szerint, a miniszterelnök, Benjamin Netanyahu nézeteit hirdeti.

Az Israel Hayom elfogultsága jól dokumentált. A 2013-ban az izraeli televízióban közzétett vizsgálat nyilvánosságra hozta, hogy jó pár cikk vázlatát, amit a lap riporterei írtak, a miniszterelnök kritikáját eltüntetendő a főszerkesztő rendszeresen megváltoztatta. Maga az, hogy az újságok nem pártsemlegesek persze nem lenne újdonság. De az Israel Hayom lényegében nem konzervatív, avagy jobboldali. Oldalvállalás helyett, az újság azt harsogja, ami a miniszterelnök érdekében áll, legyen az akármi. Naftali Bennett, egy ultra jobbos miniszter azt mondta: „Az Israel Hayom olyan, mint a Pravda - egyetlen ember szócsöve”.

Ha már arról van szó, a Freedom House vizsgálat megfeledkezett néhány ténylegesen aggasztó változásról. Netanyahu úr igyekvése, hogy az ország lapjait és a rádió/TV hullámait/csatornáit kontrolálja, jócskán túlmegy az Israel Hayom esetén. Az elmúlt 18 hónapban a miniszterelnöki elfoglaltságán kívül ő volt a kommunikációs miniszter, (plusz a külügyminiszter, a gazdasági miniszter és a vidéki kooperációs miniszter). Ebben a szerepben ő és tanácsadói hatalmukat arcátlanul kihasználták arra, hogy hízelgő sajtót kapjanak olyanoktól, akiket ők maguk valamikor „radikálisan elfogult”-nak nevezetek.

Netanyahu úr és minisztereinek a sajtó szabadságát fojtogató igyekvései a nagyobb kép egy részének tekinthetők, Izrael demokratikus rendszere támadásának, beleértve a Legfelső Bíróságot és a kormányon kívül álló szervezeteket. A hivatalos kormány álláspontjával meg nem egyező vélemények rendszeresen gyanúsnak minősülnek. Nahum Barnea, egy kiváló rovatvezető tavaly mindezt úgy magyarázta, hogy Netanyahu úrnak a hírszolgáltatókkal kapcsolatos „rögeszméje” a „rajta uralkodó félelem és paranoia” miatt van.

A negyedszeri megválasztása utáni napon Netanyahu úr egy látszólag kis, de szokatlan lépést tett: Elbocsájtotta a kommunikáció minisztérium főigazgatóját és helyette egy olyan embert iktatott be, aki köztudottan valamikor saját személyzeti főnöke volt. Az ez elleni esetleges tiltakozás meg lett előzve, mivel Netanyahu úr előzőleg aláíratta a koalíció tagjaival a „kommunikáció paragrafust”, miszerint ők a jövőben automatikusan támogatni fogják a kommunikációs miniszter döntéseit, más szóval, az ő saját döntéseit.

Az új főigazgató kinevezése óta a minisztérium egy sor döntést hozott, amik nagyon segítették a Bezeq-et, ami a legnagyobb telekommunikációs vállalat Izraelben. A Bezeq úgyszintén vezetője a Walla Híreknek, az ország egyik a legnépszerűbb hírportáljának, amelyben Shaul Elovitchnak, Netanyahu úr szoros szövetségesének többségi részesedése van.

Nem telt sok időbe, míg a portál hírei a Netanyahu kormányt illetően határozottan pozitívvá váltak. A liberális újság, a Haaretz szerint a portál főnöke direktívát adott, hogy a Netanyahu feleségéről, Sara-ról, és annak „divatossá válásáról” fecsegjen, és hogy a miniszterelnökről írt véleményrovatok címeit moderálják, és hogy a rossz híreket, mint például a szegénységről szóló jelentést a főoldalról levegyék.

Mit tudunk csinálni? - panaszkodott nekem a Walla csoport egyik riportere. „Ez egy kombinált fenyegetés, az ország leghatalmasabb politikusától és az egyik leghatalmasabb kereskedelmi vállalatától.

A Walla Hírek nem áll egyedül. A megfélemlítés atmoszférája befészkelődött az ország sok, majdhogynem mindegyik hírszerkesztő irodájába. Egy forrás az Israel Hayom-nál, állását féltvén, így névtelenséget kérvén, azt mondta nekem, hogy a miniszterelnök „mindenkit pórázon tart – mindenkit – nemcsak minket. Más vállalatokkal nem tudjuk mi a céljuk, de ott vannak ugyanúgy.”

A rádió híreknél Netanyahu bizalmasait hatalmi pozícióba ültette, ott, ahol tudta, ahol meg nem, a pénzügyi támogatásuk jövőjét fenyegette. Mindhárom izraeli fő TV hírszolgáltató csatorna, a 2 Csatorna, a 10 Csatorna és az Izraeli Rádió/Televízió Társaság – manapság mind a maga módján a felaprózódás, a felbomlás, avagy az átszervezés veszélye előtt áll. A kormány hivatalos álláspontja minderről az, hogy a kommunikációs iparnak több nyílt versenyre van szüksége. De úgy tűnik a mérce kettős: Más dolgokban, mint például a földgázipar, a miniszterelnök utál fellépni a monopóliumok ellen. Mint Ilana Dayan, a 2 Csatorna nyomozó riportere mondta: „Van úgy, hogy a szabad verseny az antidemokraták menhelye”.

Míg az újságírók sajnálkoznak ezeken az állapotokon, jó néhány izraeli Netanyahu úr küzdelmét támogatja a sajtó kontrolálását illetően, és azt egy megkésett korrigáló akciónak tekinti, ami szükséges az évek óta elterjedt liberális, baloldalra hajló sajtó ellen. „Netanyahu támogatói ugyan belefáradtak, de őnála is jobban megvetik a régi liberális elitet.”- mint Amit Segal, a 2 Csatorna riportere közölte velem. Ez az ellentét már két évtizede fortyogott. 1999-ben, beszédében érintve a hír médiát és annak reakcióját az ő esetleges újra választására, Netanyahu úr emlékezetesen így fogalmazott a médiáról: „F-é-l-n-e-k.”

„Netanyahu valamikor ráébredt, hogy a médiával folytatott küzdelmei a támogatói között őt nagyon népszerűvé teszik.” - mondta Ms Dayan. „Mivel az alaptámogatóit így ellátta, az eredmény fenomenális siker lett”

Ha Netanyahu úr erőfeszítései tényleg a média kontrolálására irányulnak, és a liberális előítélet módosítására, ezeknek az akcióknak az eredményességét nehéz észrevenni. Az ő és megbízottjainak beavatkozása a vezércikkekbe nem segítette az ideológus jobb oldalt, se nem adott hangot a társadalom marginalizált, konzervatív szektorainak. Netanyahu úr részéről személyes a tét. „Minden alkalommal, amikor azt látod, hogy Bibi valakit kinevez a médiában, az vagy Sara-t, vagy az ő saját magánügyét szolgál segíteni,” – mondá nekem így Segal úr, a miniszterelnök becenevét használván.

Ugyan a legolvasottabb napilap, a Yediot Ahronot, és annak tulajdonosa, évek óta határozottan anti-Netanyahu irányzatot vett, a balra hajlásról beszélők üresnek hangzanak akkor, amikor a legtöbb izraeli a híreket az Israel Hayom-ból, vagy a Walla Hírek-ből szerzi, és amikor az egyedül megmaradt liberális bástya – a Haaretz – a fennmaradásáért küszködik. És mégis, Netanyahu úr magát a bosszúálló médiák áldozataként mutatja be.

Az egyedüli jó hír mindebben az, hogy a hírirodák függetlenségüket fenntartandó, ellenállnak. Nyomozó TV programok, mint az „Uvda” (Tény) és „Hamakor” (A Forrás) továbbra is a kormány-korrupcióval foglalkoznak, és azt sugározzák főidőben. „A sajtó ellenes támadás ellenére, az izraeli média megmaradt nagyon kritikusnak, nagyon agresszívnek, bőven van chutzpah. Mindez alapvető reakció, ami a DNS-ünk része.” – mondta nekem Ms Dayan, aki az Uvda-n műsorvezetője.

Az éve elején Amir Tibon, a Walla Hírek külügyes rovatvezetője egy kritikus cikket írt Netanyahu válaszáról a legutóbbi palesztin erőszakoskodásra, a következő főcímmel: „Netanyahu nyugalom ígéreteit pompom helyettesítette”. Nem sokkal azután, hogy a cikket kiadták, Tibon úr azt írta, hogy a miniszterelnök „kísérleteket tett a kritikát elhallgattatni.” Történetesen a cikk fennmaradt. A „Netanyahu” szó azonban eltűnt a főcímből.

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul.                                        

Tovább

Túl fiatal meghalni, túl öreg aggódni.

Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg két évvel ezelőttA szerző, Jason Karlawish, orvos, orvosi etika és egészségügyek professzor a Pennsylvania Egyetemen.

Ezen a hétvégén Leonard Cohen, énekes és dal író, a 80. születésnapját ünnepli – egy cigarettával. Egy évvel ezelőtt bejelentette, hogy újra cigarettázni kezd, amikor 80 éves lesz. „Ez a megfelelő kor” - magyarázta.

Dohányzásba kezdeni akármelyik életkorban értelmetlen. Úgy a dohányzó, mint azok, akik másodlagosan a füstjét beszívják nemcsak hosszantartó, de súlyos egészségi problémákkal küszködhetnek, beleértve a fertőzéseket és az asztmát. És mégis, Cohen úr terve egy provokatív kérdést prezentál: Mikor hagyjuk abba az életünket a jövőnkért élni és mikor karoljuk fel helyette a jelen örömeit?

A 20. század kezdetén az US lakosságának csupán egy fél százaléka volt 80 évén túl. Az ipari államok a fertőző betegségekkel voltak elfoglalva, mint például a tüdőbaj és a gyermekbénulás. Egy csomó a korral kapcsolatos betegséget, mint például osteoporosist, még nem is tekintették betegségnek.

Ma a népességnek a 3.6% van 80-on túl, és nemcsak azt a viselkedést írják elő életünkre, amit nem kellene csinálnunk, de a gyógyszert is, amit vennünk kell. A 65 éven felettieknek több mint a fele öt vagy ennél is több gyógyszert szed, orvos által felírtat, szabadon vásárolhatót vagy diéta kiegészítőt, amik nagy része nem a súlyosan szenvedőek segítésére volt létrehozva, hanem ehelyett arra, hogy a jövőbeli esetleges szenvedés esélyét csökkentse. Agyvérzés, szív infarktus, szívbaj, vesebaj, csípő törés – a lista hosszú, és az US Egészségügyi Minisztérium terve, miszerint az Alzheimer kórt 2025-re meg fogjuk tudni előzni, egyre ambiciózusabb.

Az öregkor a 21. században nem más, mint a kockázat és annak csökkentése. A biztosítótársaságok kedvezményezik azokat, akik tréningekre járnak és büntetik, ha dohányoznak. A gyógyszergyárak emlékeztetik az orvosokat arra, hogy azután hogy felírták azokat az orvosságokat, amik csökkentik a szívbaj esélyét egy „maradandó rizikó” megmarad, - és emiatt gyakran még több gyógyszer előírása szükséges. Egy fitnesz termékhez fűződő mondás jelképezi a kor szellemét: „Az egészséged a vagyonod! Éljen a hosszú élet!”

De mikor jön el annak az ideje, hogy a takarékoskodás helyett valamit tőkénkből kezdjünk költeni? Ha úgy gondolod, hogy hamarosan meg fogsz halni, miért is ne gyújtanál rá és hasonlóan leállhatsz a napi aszpirinnal, sztatinnal és vérnyomás pirulával. Tölts több időt és pénzt a jelen örömeire, például vacsorákra barátokkal, mint a jövővel kapcsolatos aggodalmakra.

Ha már a megelőzésről beszélünk, ezt túlzásba lehet vinni. Csoportok, mint például az US Megelőző Szolgáltatások Munkacsoport, rendszeresen felülvizsgálja a megelőzés irányelveit, azt konstatálja, hogy bizonyos koron túl, a megelőzés hasznai nem érik meg a vizsgálatok, operációk és az orvosságokkal járó kockázatot és bajlódást. Az Amerikai Kardiológiai Kollégium és az Amerikai Szív Egyesület nem régi irányelve a kloreszterolra vonatkozóan, például a 10 éven belül előfordulható halál rizikó számításának felső határát 79 évnél húzza meg. Azt is tanácsolják, hogy 75 éven túl esetleg nem érdemes olyannak, akinek nem volt szívbaja sztatin szedést kezdeni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a tanácsot mindenki követi.

Mellesleg a 75 év az új 65 nemde? Az év túl pontatlan kritérium arra, hogy mikor álljunk le. Cohen úrnak, aki 80 tényleg 80? – a 70-es éveinek közepén, szigorú túra menetrendje volt, gyakran leugrott a színpadról. Esetleg 80 évesen túl fiatal ahhoz, hogy a dohányzást újra kezdje.

Azt mondják, hogy a tudományos jóslatokban történt fejlődés megadja a választ ezekre a kérdésekre. Kutató orvosok a Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és Harvardon, kifejlesztették az ePrognosis-t, egy web oldalt, ami 19 rizikó faktort egyeztet, és amit egy idősebb ember használni tud arra, hogy annak valószínűségét kiszámolja mennyi az esélye, hogy az elkövetkező hat hónap és 10 év között meghal. Az ePrognosis fejlesztői szerint gyengébb állapotú idősebb emberek szeretnék tudni a várható korhatárukat azért, hogy rendezni tudják nemcsak az egészség ellátásával kapcsolatos ügyeiket, de a pénzel kapcsolatos lehetőségeket is, mint például vagyonuk egy részének elajándékozását.

Még ennél is forradalmibb a RealAge, ami a Sharecare Inc. egy terméke. Ez számszerűsíti azt a jelenséget, hogy ahogy öregszünk, egypárunk igazában öregebb, míg mások fiatalabbak, mint az éveik száma. Egy algoritmust használ, ami felbecsül bizonyos szokásokat és az orvosi adatokat ahhoz, hogy „igazi” életkorodat kiszámítsa.

Ezek a web oldalak jó lehetőségek a páciensek között az információ (és marketing) anyag elosztására.  De bonyolult biztosítástechnikai adatok – beleértve azok valószínűségét és limitációit – a legjobban szemtől szemben, orvos páciens beszélgetés során közölhetőek.

Egy tervező nációvá vállunk, meghatározott életet élünk. De az élet egymással vetélkedő kockázatokkal jár.  Amikor megelőzzük a szívbajt és a rákot, tovább élünk és ezáltal annak rizikója emelkedik meg, hogy kognitív tudatunk romlása odáig fog nőni, hogy azoknak, akik rólunk gondoskodnak nemcsak azt kell majd elhatározniuk, hogy hogyan, hanem azt is hogy meddig éljünk. Dena Davis bioetikus azt tartja, hogy a kialakulófélben levő biojelek egy nap megjósolhatják az Alzheimer kór legkorábbi tüneteit (például az agy amyloid, amit a PET scanner mér) alkalmat nyújtván az embereknek arra, hogy elhatározzák, mikor vessenek véget életüknek.

Vagy, hogy újra cigarettázni kezdjenek.

Az öregedés kultúránk szélsőséges. Vagy egészséges, vagy és erőteljesen igyekszel egészségeden javítani, vagy haldokolsz.  És mégis ahogy „fájni kezdenek azon helyeink ahol régen játszottunk” mint Cohen úr egy dala mondja, a jelenre akarunk koncentrálni. Sok idősebb páciensem és azok segítői panaszkodnak, hogy napjaik egyik orvos vizitációtól a másikig telnek, és az Egészségügyi Felmérésből származó adatok az megmutatják ennek az egyik okát: Idős emberek, olyanok, akiknek kilenc éven belüli elhalálozási esélye 75% vagy nagyobb, egy harmaduktól a feléig még mindig kapnak rák diagnosztizáló teszteket, amik már nem ajánlottak.

Nincsenek terveim hogy 80 éves születésnapomat egy cigarettával, avagy kolonoszkópiával ünnepeljem, és nem akarom, hogy idősödésem le legyen egyszerűsítve egy on-line biztosító számításra. Nem régen egy előadást tartottam az Alzheimer kórról egy közösségi csoportnak. A kérdés-válasz szakasz alatt egy férfi így szólt: „Miért nem fizeti a Medicare, hogy egyszer egy héten barátainkkal vacsorázhassunk két pohár bor mellett?” Amire ki akart jutni, az az, hogy nemcsak egyszerűen élni akarunk, de boldogan, és ugyan az orvosság az fontos, de nem egyedüli eszköze ennek eléréséhez. Egy beruházás a közösségbe és azon szolgáltatásaiba, amik az idősödésünk minőségén javítana, segítene ebben. Esetleg Elhalálozás Panelek helyett Öröm Panelekről kellene beszélnünk.

PS

Köszönet blogtársunknak fordításom átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Bonuszként ide teszek egy Leonard Cohen videót, 6 perces.

Végül is itt egy idepasszoló cikk a mai Guardianból.

Tovább

A mennonita és az amis

Pár éve már hogy az amerikai állami televízió hálozat, mellesleg szerintem az egyetlen nívós adó abban a nagy országban, az American Experince (Amerikai Történet) szegmentjében egy érdekes sorozatot mutatott be, az amis-ról. Gondoltam írok egy posztot. Fiatal koromban, otthon Magyarországon, soha sem hallottam róluk. Tudtommal Európában nem léteznek.

Emlékszem, hogy a 70-es években, nem sokkal Kanadába érkezésünk után, Torontó várostól nem messze, vidéken, első autózásaink alkalmával, néha láttuk őket. Meglepődtünk egyszerű öltözésükön, tipikus lovas kocsijukon. Tudnivaló hogy a „régi rend” (old order) mennonita és az amis nem használnak autót. A közösségük nagyon összetart, csupán egymás között szocializálódnak. Családjaik sokgyermekesek, és bevándorlásuk óta hagyományos földműveléssel foglalkoznak. Manapság azonban, föld hiány miatt, a településeik közelében levő kisiparban is megtalálhatóak.

mennonita és a rokon amis közösségek vallásos (protestáns keresztény) gyülekezetek. Az előbbinek sok ágazata van, maga az amis is egyike azoknak. Az old order mennonita és az amis, életmódjukon idejövetelük óta nem változtattak. Sokan egy kultnak nevezik őket, de nem azok, csupán életmódjuk, nekünk kívülállóknak, nagyon furcsának tűnik.

Az US-ban legtöbbjük Pennsylvania államba telepedett le, itt még saját nyelvüket is megtartották, a „Pennsylvania Dutch”. Ohio, Indiana, Illinois és Missouri államban is találhatóak. Kanadában, Torontótól nem messze élnek, Kitchener város közelében, úgyszintén Manitoba és Saskatchewan megyékben.

 Gyerekeik jó ideig saját iskoláikba jártak. Sokuk manapság már állami iskolába jár, de szüleik nemigen szeretik őket a 8-10. osztály után tovább okítatni. Az ő életmódjukhoz, szerintük, erre szükség nincsen. A fiatalok az iskolában más gyerekeket látnak, keverednek. Ezek TV-t néznek, komputerrel, okos telefonnal bíbelődnek. Otthon, ahol ők felnőnek, sokszor még elektromos áram sincs, nemhogy TV, komputer, telefon. Egy talán nem kimondott oka annak, hogy szüleik gimnáziumba nem engedik őket, az, hogy a túlzott iskolázottság ellentétbe helyezné gyerekeiket szigorú vallásukkal. Több lenne az esélye, hogy a fiatal megkérdőjelezi a szülei életmódját.

Azokra a fiatalokra, akik a közösséget ott hagyják, szigorú kiközösítés vár. A közösség idősei/vezetői megtiltják, (hasonlóan a Jehova Tanúi felekezethez), még a szülőknek is, hogy a kivált gyerekeikkel kapcsolatot tartsanak, és az ilyen gyerekek közeledését tilos viszonozni. Az egyetlen kivétel, ha az illető véglegesen vissza akar jönni, azaz megtérül.

A zárt közösség egyik veszélye az egymás közötti házasodás. Ezt elkerülendő, igyekeznek távolabbi közösségek tagjaival házasodni.

De az elszakadás és egymás között házasodás nem az egyetlen veszély. A hagyományos földművelés által elért hozam nem képes versenyezni a mai gépesítettel. Az amis és a mennonita egyszerűen él, és pénzt boltokban alig költ. Jobbára önellátóak, még ruházatukat is maguk készítik. Egy megegyezés szerint jövedelemadót sem kell fizetniük, fejébe az államtól nem kapnak szolgáltatásokat, pl. az alap nyugdíjat. De mivel a föld ára nagyon felment, kis pénzükkel új földet képtelenek venni. Földjük az elaprózódás veszélyében van.

A TV sorozat mutatta hogyan próbálnak ezen kétségbeesésükben változtatni. Egyes csoportok fontolgatják, hogy elköltöznek máshová, ahol a föld még aránylag olcsó. Arizona, Új Mexikó, de még Mexikó is szóba jön.

Befejezésként egynéhány további adat ezekről az emberekről. A sokfajta szekta bonyolult, én csupán az régi rend mennonitákat és az amist igyekszem - úgy ahogy - ismertetni:

A mennoniták, jobban mondva elődeik, az anabaptisták, részt vettek a reformációban. Tagjaik németek, svájciak és hollandusok voltak. Kis idő múlva, a 16. századtól kezdve, úgy a katolikusok, mint a protestánsok veszélyt láttak bennük és tagjaik üldözések tárgya lett. Az amis vallás 1693-ban keletkezett, ők Jákob Ammann követői, aki meg akarta reformálni a Mennonita vallást, többek között a hitetlenek kiközösítését hozta be.

Az üldözések hatására és William Penn (angol quaker és Pennsylvania állam alapítója) hívására a 17. században a mennoniták, az amis és a quakerek tömegesen az új világba vándoroltak ki, ahol meleg fogadtatásban volt részük és földet kaptak.

1812 és 1860 között egy második hullám érkezett, főleg Svájcból és Elzász Lotaringiából, ezúttal New York államba, és Ontario megyébe, Kanadába.

Manapság az US-ben körülbelül 210 ezer régi rend mennonita és amis található, Kanadában 35 ezer. Nagyszámú mennonita található Indiában, Etiópiában és Latin Amerikában is.

Vallásuk az Új Testamentumra és Jézus tanításaira alapul. A keresztelés, ellentétben más keresztény vallással, 16 - 25 éves korukban történik.

A mennonita és az amis pacifista és nem politizál. A háborúkban sorozás után olyan szolgálatba helyezték őket, ahol nem kellett harcolniuk. Így szerepük útépítés és az utánpótlás biztosítása volt.

A régi rend mennonita és az amis már régóta itt van Amerikában és Kanadában. De a kérdés az, hogy meddig tudják magukat fenntartani? A TV-n egyikük erre így válaszolt: „Nem tudom, nem is igen érdekel. Mi csak vándorlók vagyunk ezen a földön, látogatók. Az élet itt csak egy szem homok, az örökkévalósághoz hasonlítva.”

PS

Kattints ide, a PBS TV adást magad is megnézheted itt, angolul.

Tovább