Az első történet az USA-ban, a 80-as évek elején történt. Ebben az időben nyári vakációkként két hetet Maine államában egy bérelt óceán melletti nyaralóban töltöttük. Bar Harbour-ban. Hazafele jövet a péntek/szombati (utolsó) éjszakánkat egy másik közeli népszerű nyaralóhelyen akartuk tölteni, Boothbay Harbour-ban. 
Az egész napot a tengerparton töltöttük, úgy este 7 tájban értünk oda és szállást kezdtünk keresni. Igen ám, de elfelejtettem, hogy ez a hétvége egy ünnep volt, és így “egy hosszú hétvége”, (Labour Day). Az első hétvége, szeptemberben. E miatt minden hotel/motel/szállás foglalt volt. Sok helyen kopogtattunk, de hiába. Már besötétedett és beláttam, hogy vagy nekiveselkedünk az egész éjszakai autózásnak haza, (ami 800 km volt), avagy valahol egy motelt találunk, de beljebb az óceántól, nem a tengerparton. Azok (remélhetőleg) nincsenek a hétvégező turisták által lerohanva. Tök sötétben, ismeretlen helyen, bosszús feleséggel és fáradt nyűgös gyerekekkel nem éppen könnyű valamit is találni.

Bar Harbour, Maine, az Acadian National Park otthona:

Vaktában be hajtottam ismeretlen falucskákba, de semmi. Már késő is volt, az egyik helyen úgy megzavarodtam, hogy véletlenül rossz irányba fordultam, egy egy-irányú utcába. Pechemre rögvest látom a tükörben a villogást, a seriff megállított. Lecsavartam a VW ablakát, mondom, ne haragudjon már, bajban vagyunk. Elmondtam, hogy szállást keresünk, stb.

Boothbay Harbour, Maine:

Mondta várjak. Visszament a kocsijához. Azt hittem jön a birsággal. Egy idő múlva azt mondja, kövessem. Kiderült, hogy berádiózott a rendőrségre, ott telefonon megkérdeztek egypár hotelt, hogy van-e üresedés, találtak egyet, megmondták neki, ő meg elvezetett minket! 
Meg is köszöntem, mondani sem kell, nem volt bírság. Ez aztán becsülni való rendőrség!

xxxx

A második epizód, kb. 14  éve történt, Mexicóban. Nejemmel ketten elhatároztuk, hogy egy rövid téli vakációra megyünk a Yucatán félszigetre. A tervünk: Cancunba repülünk, bérelünk egy kocsit, elhajtunk Playa del Carmenba, még aznap este (kb. 100 km, délre). Itt 4 nap tenger, utána behajtunk maya romokat nézni (Chichen Itza és Uxmal). Ezután pár napot a szép mexikói városban Merida-ban töltünk. Innen vissza Cancun és repülünk haza. Történetem az első estét írja le.

Strand Playa Del Carmen:

Megérkezésünk után a cancuni reptéren elbandukoltunk az Avishez, a megrendelt bérelt kocsit felvenni. A fehér Ford Fiestán egy nagy hirdető felirat volt: “Avis”. Mondom az alkalmazottnak, le tudja-e venni, mert így mindenki fogja tudni, hogy gringo turisták vagyunk? Az meg nem jó!

OK senor, mondta, és lassan lehántotta a felírást. Még egyszer körülmegyek a kocsin és most látom csak, hogy nincsen rendszámtábla rajta! Hívom az alkalmazottat, mondom, hol van a rendszám? Oh, senor, ne aggódj, tiszta új kocsi, rámutat a hátsó ablakra belülről ragasztott cetlire. Azt mondja ez egy hónapig jó. Azt is mondta így jobb, mint a rendszám, mert azt el szokják lopni, vagy a rendőrök lesrófolják, ha szabálytalanul parkolsz…így meg nem tudják!!!

A párom csak a szemeit forgatja….Nem vitatkoztam, fáradtak voltunk, aláírtunk mindent, beültünk és kihajtottunk. Már üres volt a reptér, este 8 óra, a vakációzókat szállító buszok mind elmentek. Kocsit nagyon kevesen bérelnek.

Ha Cancunba mész, (ami egy nagy Siófok szerű, hely és rögvest ott van) balra fordulsz…látod a fényeket visszaverődni a sötét égen. Ha Playa del Carmenba hajtasz (ami akkor még kis hely volt), jobbra kell fordulni. Bele a holdnélküli tökéletes sötétségbe.

Egy elhagyatott országúton hajtottunk egy órát. Semmi útjelzés, életjel, lakhely fénye, benzinkút…még csak csíkok sem voltak az országútra festve. “Unheimlich”.

Kissé furcsán éreztük magunkat. Reméltem, hogy lesz egy tábla majd, ami a letérést mutatja Playa del Carmennál….de mi van, ha az sincs??? Na, hál’ Istennek egy óra múlva volt jel, letértünk az útról és be, Playa del Carmennak a rossz részébe, mondhatnám a fenekébe. A városka jó része az óceán mellett van persze, a rossz meg az országút mellett. Nem kellett sok idő, el is tévedtem egy sikátorban, a düledező viskók között.

Maya romok, Chichen Itza:

Hirtelen látom, hogy tetejébe rossz irányba megyek. Nem vettem észre a pirinyó nyílat, ami mutatja, hogy az utca egyirányú. És már vár is a sarkon a rend őre. Megállít. Mondom neki eltévedtünk…mutatom a hotelunk címét. Kérdezem (angolul) tud-e segíteni? Ő csak beszél (spanyolul) és a pénztárcámra mutogatott. Kivettem a jogsimat, de rázta a fejét. Végül is belenyúlt, kivett egy húsz dolcsist, aztán elment. Még a hotel irányát se magyarázta meg. Nyicsta nyugta, semmi.

Nagy nehezen megtaláltuk a hotelt. A tulaj azt mondta, hogy követelnünk kellett volna, hogy menjünk be a rendőrrel a kapitányságra. Ott állítólag elengedtek volna fizetés nélkül, mert a turistákkal így nem akarnak bánni. Hivatalosan.

A vakáció végül is sikeres volt, de nagyon vigyáztam, hogy mexikói rendőrökkel megint össze ne jöjjek, és azóta, ha arra járunk, busszal megyünk, kocsit nem bérlek.