Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

beginning

blogavatar

Ami csak eszembe jut.

Utolsó kommentek

Feedek

Túl fiatal meghalni, túl öreg aggódni.

Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg két évvel ezelőttA szerző, Jason Karlawish, orvos, orvosi etika és egészségügyek professzor a Pennsylvania Egyetemen.

Ezen a hétvégén Leonard Cohen, énekes és dal író, a 80. születésnapját ünnepli – egy cigarettával. Egy évvel ezelőtt bejelentette, hogy újra cigarettázni kezd, amikor 80 éves lesz. „Ez a megfelelő kor” - magyarázta.

Dohányzásba kezdeni akármelyik életkorban értelmetlen. Úgy a dohányzó, mint azok, akik másodlagosan a füstjét beszívják nemcsak hosszantartó, de súlyos egészségi problémákkal küszködhetnek, beleértve a fertőzéseket és az asztmát. És mégis, Cohen úr terve egy provokatív kérdést prezentál: Mikor hagyjuk abba az életünket a jövőnkért élni és mikor karoljuk fel helyette a jelen örömeit?

A 20. század kezdetén az US lakosságának csupán egy fél százaléka volt 80 évén túl. Az ipari államok a fertőző betegségekkel voltak elfoglalva, mint például a tüdőbaj és a gyermekbénulás. Egy csomó a korral kapcsolatos betegséget, mint például osteoporosist, még nem is tekintették betegségnek.

Ma a népességnek a 3.6% van 80-on túl, és nemcsak azt a viselkedést írják elő életünkre, amit nem kellene csinálnunk, de a gyógyszert is, amit vennünk kell. A 65 éven felettieknek több mint a fele öt vagy ennél is több gyógyszert szed, orvos által felírtat, szabadon vásárolhatót vagy diéta kiegészítőt, amik nagy része nem a súlyosan szenvedőek segítésére volt létrehozva, hanem ehelyett arra, hogy a jövőbeli esetleges szenvedés esélyét csökkentse. Agyvérzés, szív infarktus, szívbaj, vesebaj, csípő törés – a lista hosszú, és az US Egészségügyi Minisztérium terve, miszerint az Alzheimer kórt 2025-re meg fogjuk tudni előzni, egyre ambiciózusabb.

Az öregkor a 21. században nem más, mint a kockázat és annak csökkentése. A biztosítótársaságok kedvezményezik azokat, akik tréningekre járnak és büntetik, ha dohányoznak. A gyógyszergyárak emlékeztetik az orvosokat arra, hogy azután hogy felírták azokat az orvosságokat, amik csökkentik a szívbaj esélyét egy „maradandó rizikó” megmarad, - és emiatt gyakran még több gyógyszer előírása szükséges. Egy fitnesz termékhez fűződő mondás jelképezi a kor szellemét: „Az egészséged a vagyonod! Éljen a hosszú élet!”

De mikor jön el annak az ideje, hogy a takarékoskodás helyett valamit tőkénkből kezdjünk költeni? Ha úgy gondolod, hogy hamarosan meg fogsz halni, miért is ne gyújtanál rá és hasonlóan leállhatsz a napi aszpirinnal, sztatinnal és vérnyomás pirulával. Tölts több időt és pénzt a jelen örömeire, például vacsorákra barátokkal, mint a jövővel kapcsolatos aggodalmakra.

Ha már a megelőzésről beszélünk, ezt túlzásba lehet vinni. Csoportok, mint például az US Megelőző Szolgáltatások Munkacsoport, rendszeresen felülvizsgálja a megelőzés irányelveit, azt konstatálja, hogy bizonyos koron túl, a megelőzés hasznai nem érik meg a vizsgálatok, operációk és az orvosságokkal járó kockázatot és bajlódást. Az Amerikai Kardiológiai Kollégium és az Amerikai Szív Egyesület nem régi irányelve a kloreszterolra vonatkozóan, például a 10 éven belül előfordulható halál rizikó számításának felső határát 79 évnél húzza meg. Azt is tanácsolják, hogy 75 éven túl esetleg nem érdemes olyannak, akinek nem volt szívbaja sztatin szedést kezdeni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a tanácsot mindenki követi.

Mellesleg a 75 év az új 65 nemde? Az év túl pontatlan kritérium arra, hogy mikor álljunk le. Cohen úrnak, aki 80 tényleg 80? – a 70-es éveinek közepén, szigorú túra menetrendje volt, gyakran leugrott a színpadról. Esetleg 80 évesen túl fiatal ahhoz, hogy a dohányzást újra kezdje.

Azt mondják, hogy a tudományos jóslatokban történt fejlődés megadja a választ ezekre a kérdésekre. Kutató orvosok a Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és Harvardon, kifejlesztették az ePrognosis-t, egy web oldalt, ami 19 rizikó faktort egyeztet, és amit egy idősebb ember használni tud arra, hogy annak valószínűségét kiszámolja mennyi az esélye, hogy az elkövetkező hat hónap és 10 év között meghal. Az ePrognosis fejlesztői szerint gyengébb állapotú idősebb emberek szeretnék tudni a várható korhatárukat azért, hogy rendezni tudják nemcsak az egészség ellátásával kapcsolatos ügyeiket, de a pénzel kapcsolatos lehetőségeket is, mint például vagyonuk egy részének elajándékozását.

Még ennél is forradalmibb a RealAge, ami a Sharecare Inc. egy terméke. Ez számszerűsíti azt a jelenséget, hogy ahogy öregszünk, egypárunk igazában öregebb, míg mások fiatalabbak, mint az éveik száma. Egy algoritmust használ, ami felbecsül bizonyos szokásokat és az orvosi adatokat ahhoz, hogy „igazi” életkorodat kiszámítsa.

Ezek a web oldalak jó lehetőségek a páciensek között az információ (és marketing) anyag elosztására.  De bonyolult biztosítástechnikai adatok – beleértve azok valószínűségét és limitációit – a legjobban szemtől szemben, orvos páciens beszélgetés során közölhetőek.

Egy tervező nációvá vállunk, meghatározott életet élünk. De az élet egymással vetélkedő kockázatokkal jár.  Amikor megelőzzük a szívbajt és a rákot, tovább élünk és ezáltal annak rizikója emelkedik meg, hogy kognitív tudatunk romlása odáig fog nőni, hogy azoknak, akik rólunk gondoskodnak nemcsak azt kell majd elhatározniuk, hogy hogyan, hanem azt is hogy meddig éljünk. Dena Davis bioetikus azt tartja, hogy a kialakulófélben levő biojelek egy nap megjósolhatják az Alzheimer kór legkorábbi tüneteit (például az agy amyloid, amit a PET scanner mér) alkalmat nyújtván az embereknek arra, hogy elhatározzák, mikor vessenek véget életüknek.

Vagy, hogy újra cigarettázni kezdjenek.

Az öregedés kultúránk szélsőséges. Vagy egészséges, vagy és erőteljesen igyekszel egészségeden javítani, vagy haldokolsz.  És mégis ahogy „fájni kezdenek azon helyeink ahol régen játszottunk” mint Cohen úr egy dala mondja, a jelenre akarunk koncentrálni. Sok idősebb páciensem és azok segítői panaszkodnak, hogy napjaik egyik orvos vizitációtól a másikig telnek, és az Egészségügyi Felmérésből származó adatok az megmutatják ennek az egyik okát: Idős emberek, olyanok, akiknek kilenc éven belüli elhalálozási esélye 75% vagy nagyobb, egy harmaduktól a feléig még mindig kapnak rák diagnosztizáló teszteket, amik már nem ajánlottak.

Nincsenek terveim hogy 80 éves születésnapomat egy cigarettával, avagy kolonoszkópiával ünnepeljem, és nem akarom, hogy idősödésem le legyen egyszerűsítve egy on-line biztosító számításra. Nem régen egy előadást tartottam az Alzheimer kórról egy közösségi csoportnak. A kérdés-válasz szakasz alatt egy férfi így szólt: „Miért nem fizeti a Medicare, hogy egyszer egy héten barátainkkal vacsorázhassunk két pohár bor mellett?” Amire ki akart jutni, az az, hogy nemcsak egyszerűen élni akarunk, de boldogan, és ugyan az orvosság az fontos, de nem egyedüli eszköze ennek eléréséhez. Egy beruházás a közösségbe és azon szolgáltatásaiba, amik az idősödésünk minőségén javítana, segítene ebben. Esetleg Elhalálozás Panelek helyett Öröm Panelekről kellene beszélnünk.

PS

Köszönet blogtársunknak fordításom átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Bonuszként ide teszek egy Leonard Cohen videót, 6 perces.

Végül is itt egy idepasszoló cikk a mai Guardianból.

Tovább

A mennonita és az amis

Pár éve már hogy az amerikai állami televízió hálozat, mellesleg szerintem az egyetlen nívós adó abban a nagy országban, az American Experince (Amerikai Történet) szegmentjében egy érdekes sorozatot mutatott be, az amis-ról. Gondoltam írok egy posztot. Fiatal koromban, otthon Magyarországon, soha sem hallottam róluk. Tudtommal Európában nem léteznek.

Emlékszem, hogy a 70-es években, nem sokkal Kanadába érkezésünk után, Torontó várostól nem messze, vidéken, első autózásaink alkalmával, néha láttuk őket. Meglepődtünk egyszerű öltözésükön, tipikus lovas kocsijukon. Tudnivaló hogy a „régi rend” (old order) mennonita és az amis nem használnak autót. A közösségük nagyon összetart, csupán egymás között szocializálódnak. Családjaik sokgyermekesek, és bevándorlásuk óta hagyományos földműveléssel foglalkoznak. Manapság azonban, föld hiány miatt, a településeik közelében levő kisiparban is megtalálhatóak.

mennonita és a rokon amis közösségek vallásos (protestáns keresztény) gyülekezetek. Az előbbinek sok ágazata van, maga az amis is egyike azoknak. Az old order mennonita és az amis, életmódjukon idejövetelük óta nem változtattak. Sokan egy kultnak nevezik őket, de nem azok, csupán életmódjuk, nekünk kívülállóknak, nagyon furcsának tűnik.

Az US-ban legtöbbjük Pennsylvania államba telepedett le, itt még saját nyelvüket is megtartották, a „Pennsylvania Dutch”. Ohio, Indiana, Illinois és Missouri államban is találhatóak. Kanadában, Torontótól nem messze élnek, Kitchener város közelében, úgyszintén Manitoba és Saskatchewan megyékben.

 Gyerekeik jó ideig saját iskoláikba jártak. Sokuk manapság már állami iskolába jár, de szüleik nemigen szeretik őket a 8-10. osztály után tovább okítatni. Az ő életmódjukhoz, szerintük, erre szükség nincsen. A fiatalok az iskolában más gyerekeket látnak, keverednek. Ezek TV-t néznek, komputerrel, okos telefonnal bíbelődnek. Otthon, ahol ők felnőnek, sokszor még elektromos áram sincs, nemhogy TV, komputer, telefon. Egy talán nem kimondott oka annak, hogy szüleik gimnáziumba nem engedik őket, az, hogy a túlzott iskolázottság ellentétbe helyezné gyerekeiket szigorú vallásukkal. Több lenne az esélye, hogy a fiatal megkérdőjelezi a szülei életmódját.

Azokra a fiatalokra, akik a közösséget ott hagyják, szigorú kiközösítés vár. A közösség idősei/vezetői megtiltják, (hasonlóan a Jehova Tanúi felekezethez), még a szülőknek is, hogy a kivált gyerekeikkel kapcsolatot tartsanak, és az ilyen gyerekek közeledését tilos viszonozni. Az egyetlen kivétel, ha az illető véglegesen vissza akar jönni, azaz megtérül.

A zárt közösség egyik veszélye az egymás közötti házasodás. Ezt elkerülendő, igyekeznek távolabbi közösségek tagjaival házasodni.

De az elszakadás és egymás között házasodás nem az egyetlen veszély. A hagyományos földművelés által elért hozam nem képes versenyezni a mai gépesítettel. Az amis és a mennonita egyszerűen él, és pénzt boltokban alig költ. Jobbára önellátóak, még ruházatukat is maguk készítik. Egy megegyezés szerint jövedelemadót sem kell fizetniük, fejébe az államtól nem kapnak szolgáltatásokat, pl. az alap nyugdíjat. De mivel a föld ára nagyon felment, kis pénzükkel új földet képtelenek venni. Földjük az elaprózódás veszélyében van.

A TV sorozat mutatta hogyan próbálnak ezen kétségbeesésükben változtatni. Egyes csoportok fontolgatják, hogy elköltöznek máshová, ahol a föld még aránylag olcsó. Arizona, Új Mexikó, de még Mexikó is szóba jön.

Befejezésként egynéhány további adat ezekről az emberekről. A sokfajta szekta bonyolult, én csupán az régi rend mennonitákat és az amist igyekszem - úgy ahogy - ismertetni:

A mennoniták, jobban mondva elődeik, az anabaptisták, részt vettek a reformációban. Tagjaik németek, svájciak és hollandusok voltak. Kis idő múlva, a 16. századtól kezdve, úgy a katolikusok, mint a protestánsok veszélyt láttak bennük és tagjaik üldözések tárgya lett. Az amis vallás 1693-ban keletkezett, ők Jákob Ammann követői, aki meg akarta reformálni a Mennonita vallást, többek között a hitetlenek kiközösítését hozta be.

Az üldözések hatására és William Penn (angol quaker és Pennsylvania állam alapítója) hívására a 17. században a mennoniták, az amis és a quakerek tömegesen az új világba vándoroltak ki, ahol meleg fogadtatásban volt részük és földet kaptak.

1812 és 1860 között egy második hullám érkezett, főleg Svájcból és Elzász Lotaringiából, ezúttal New York államba, és Ontario megyébe, Kanadába.

Manapság az US-ben körülbelül 210 ezer régi rend mennonita és amis található, Kanadában 35 ezer. Nagyszámú mennonita található Indiában, Etiópiában és Latin Amerikában is.

Vallásuk az Új Testamentumra és Jézus tanításaira alapul. A keresztelés, ellentétben más keresztény vallással, 16 - 25 éves korukban történik.

A mennonita és az amis pacifista és nem politizál. A háborúkban sorozás után olyan szolgálatba helyezték őket, ahol nem kellett harcolniuk. Így szerepük útépítés és az utánpótlás biztosítása volt.

A régi rend mennonita és az amis már régóta itt van Amerikában és Kanadában. De a kérdés az, hogy meddig tudják magukat fenntartani? A TV-n egyikük erre így válaszolt: „Nem tudom, nem is igen érdekel. Mi csak vándorlók vagyunk ezen a földön, látogatók. Az élet itt csak egy szem homok, az örökkévalósághoz hasonlítva.”

PS

Kattints ide, a PBS TV adást magad is megnézheted itt, angolul.

Tovább

A dzsihád és a francia kivételezettség

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 19-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Farhad Khosrokhavar, egy szociológus az École des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) egyetemen, és legutóbb a ”Radicalisation” könyv szerzője.

PÁRIZS – Lehet, hogy Mohamed Lahouaiej Bouhlel, aki a Bastille lerombolásának ünnepe során több mint 80 embert ölt le, az Iszlám Állam ügynöke volt, vagy csak egy meghibbant egyedülálló, aki a dzsihádisták elméletét sajátjává tette…. a mészárlás felveti azt a kérdést: Miért van az, hogy Franciaországban sokkal több az ilyen méretű támadás, mint más európai országban? 

Belgiumban is előfordult nem régen, ott nem gyakori. Angliában és Spanyolországban az elmúlt 10 évben egyetlen terrorista támadás sem ölt meg több mint 10 embert. Németországban meg még eddig nem volt egy nagyobb méretű támadás sem. (Fordító: Az utóbbi országban sajnos a helyzet a cikk írása után megváltozott).

 

A különbség oka nem lehet a francia titkosszolgálat hibája, kommunikációs problémák egész Európában előfordulnak. A válasz máshol van: Ha a dzsihádról van szó, a franciáknál az is más

A francia másság részben abból az ideológiai forrásból táplálkozik, ami a francia forradalom óta jellemző a francia nemzetre, ami egy öntudatos formája a köztársasági rendszernek és nyíltan gyanakvó minden vallással szemben, kezdve történelmileg a katolicizmussal. Ez a modell nemigen változott, a gyarmatok eltűnésének, az azt követő gazdasági nehézségek évtizedeinek, a kulturális különbségek egyre növekvő jelenlétének, az új generáció buzgó egyéniességének és a terjedő globalizmus ellenére, ami mind leszűkítette az állam beavatkozásának lehetőségeit.  

Mindenekelőtt Franciaország képtelen volt a szociális és a gazdasági kirekesztés problémájával megbirkózni. A francia rendszer túlzottan védi azokat, akiknek van munkája, és nem nyitott azok előtt, akiknek nincsen, és ez bajt okoz. A fiatalok a külvárosokban elkülönülnek, kilátástalanok lesznek, magukat áldozatnak érzik. Ezek kerülnek aztán a dzsihádisták propagandájának a célkeresztjébe, legtöbbször egy kis bűntettet követő rövid börtönbüntetés után. 

Úgy Angliában, mint Németországban ez a „külvárosi” jelenség nem létezik, legalább is nem ilyen magas fokon. A német Dinslaken városrész elgettósodott, és a radikális iszlám melegágyává vált. Ugyanez megy Deewsbury-ben, Nyugat Yorkshire-ban, és Brüsszel Molenbek negyedében. De úgy tűnik Franciaország jóval több polgárát/lakosát idegeníti el, mint amennyit az Iszlám Államhoz igazában magához vonz. 

Ennek egyik oka az, hogy a francia állampolgárság fogalma, ami keményen támaszkodik néhány magasröptű politikai ideálra, időközben komolyan vesztett az értékéből. A köztársaság ideái az 1980-as évekre vergődni kezdtek: egyenlő lehetőségeket ígértek, amikor az hiánycikk lett. A Francia Kommunista Párt, amely az igazságtalanságok elleni harcban az osztályharcon keresztül régóta méltóságot hozott az elesett csoportoknak, szintén legyengült ebben az időben, jórészt a Szovjetunió bukása miatt. 

Ugyanakkor a háború utáni Németország egy jóval szerényebb és körültekintőbb jövőt követett: a gazdasági fejlődést. Manapság a német külpolitika a muszlim világgal szemben nagyon mérsékelt, és nem törekszik polgárait egyesíteni univerzális eszmék mögött. Anglia sem igyekszik a társadalom kultúráját homogenizálni. A multikulturalizmust választotta, ami eltűr többféle identitást és közösségi viselkedést. 

Franciaország viszont, megmaradt univerzialistának, és azt állítja, akarja és kényszeríti is, ha kell, hogy mindenkit befogad. Ugyanakkor ez az ambíció egyre kevésbé tükrözi a mindennapi valóságot, és ez különbség a fő oka terjedő aggálynak. 

 

Így aztán az erő, jobban mondva teher, nevezetesen a francia nemzeti identitás problematikussá vált. Csupán hangsúlyozza az idegen származású fiataloknak, főleg az Észak Afrikából jötteknek vagy azok leszármazottainak az elégedetlenségét, annál is inkább mert Észak Afrika gyarmatosításának a vége fájdalmas és megalázó volt, százezer halottal járt és a kollektív tudatban ma is létező sebeket okozott. A párhuzamos angol folyamat ezzel ellentétben majdhogy fájdalommentesen zajlott le. 

Az bizonyos, hogy az angolok és a németek hasonlóképpen félnek az emigrációtól és az iszlámtól. Ez magyarázza a Brexitet. A szexuális zaklatás Kölnben szilveszterkor, amiket állítólag migránsok követtek el, forró vitákat keltett Németországon belül (és kívül). De úgy a németek, mint az angolok hagynak a bevándorló kisebbségnek elegendő lehetőséget arra, hogy vallásukat és közösségi szokásaikat gyakorolni tudják. 

A franciák erősködnek - a köztársaság nevében - hogy a vallás szigorúan magánügy. Mint egy ideológiai nemzet, mindenek felett a jelképes dolgokra koncentrálnak, mint például a fejkendő viselése, avagy az imádkozás nyilvános helyen. De az ilyen gyakorlatok betiltása mélyebb sebeket okoz, mint maga a tilalom: ajtót nyit az iszlámistáknak arra, hogy a következményeket eltúlozzák, és alkalmat ad arra, hogy Franciaországot iszlamofóbiával vádolják. Tény az, hogy a franciák semmivel sem inkább iszlamofóbbak, mint szomszédjaik. Csupán inkább annak tűnnek, annak eredményeként, ahogyan a muszlim vallást kezelik nyilvános helyeken. 

A francia stílusú integrációnak voltak sikerei. Elsőként említendő a kevert házasságok gyakorisága. A francia állami iskolarendszer segíti a szegényeket és ezáltal az észak afrikai szülő gyerekét, ami szintén segíti az integrációt, (ugyan újabban ez nem tűnik hatásosnak). Talán éppen azért, mert a munkaerőpiacon megkülönböztetéssel álltak szemben, aminek munkanélküliség lett az eredménye, az emigránsok gyermekei mentsvárat találtak az állami alkalmazásban, a hadseregben és a rendőrségben, ahol névtelen vizsgák eredményei alapján alkalmaznak. 

Ugyan a franciák képesek voltak integrálni egy csomó emigránst és azok leszármazottait, de azok, akik erről lemaradtak jobban el vannak mérgesedve, mint az angol/német megfelelőik, és sokuk sértve érzi magát, azért mert ők muszlimok vagy arab származásúak. Laicité, azaz az erős francia szekularizmus annyira nem flexibilis, hogy a muszlimoknak ne tűnjön úgy, hogy, az emberi méltóságukat veszélyezteti. Hozzájárul ehhez Franciaország keménykezű külpolitikája, ami úgy tűnhet, hogy főleg muszlim államokat vesz célkeresztjébe, mint például Líbia, Szíria és Mali. 

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul: 

http://www.nytimes.com/2016/07/20/opinion/jihad-and-the-french-exception.html?smid=fb-share 

Az eredeti francia íráshoz kattints ide: 

http://www.nytimes.com/2016/07/19/opinion/le-djihad-et-lex

Tovább

Nyári kukorica leves

Most hogy itt a nyár, és lehet friss kukoricát kapni, javaslom a következő receptet azoknak, akik szeretik a “más ízeket”. A recept azt hiszem eredetileg mexikói. Most vasárnap csináltam, nagy siker volt. 

Hozzávalók, 4 személyre: 
6 friss normál méretű csemege kukorica, 
1 fej összevágott hagyma, 
1 gerezd fokhagyma, 
1 közepes méretű (Ella) krumpli, meghámozva összevágva, 
Kis olíva olaj, vagy vaj,
Tejszín vagy tejfel ha akarod, ez nem muszáj.

Kis összevágott vágóhagyma, (snidling), vagy bazsalikom,

Összevágott friss piros paprika (erejét kivágod először). 

Éles késsel hántsad le a kukoricaszemeket egy mély tányérba. Egy csészényit külön tegyél félre. 

A megmaradt torzsákat tegyed forró vízbe hogy ellepje, annyiba amennyinek a leves mennyiségét akarod a 4 személynek. Lassú lángon forrald 30 percig. 
Dobd ki a torzsákat. 

Közben egy másik lábosban kis olíva olajban (vagy vajban) dinszteld a hagymát és a fokhagymát. Max. 5 percig, vigyázz ne égjen oda…majd tedd bele a krumpli darabokat és a lehámozott kukoricát (kivéve az egy csészényit amit félre tettél). Öntsd rá a torzsalevet, tegyél bele megfelelő mennyiségű Knorr tyúkleves port, (vagy hasonlót). Ha nem szereted, ízesítsd meg sóval. Lassú lángon főzzed, nem tovább mint 20 percig. 

Szűrd le a levet, tedd félre, és kézi turmixal, (vagy mással) őröld fel azt, ami maradt, hogy a leves krémes legyen. Keverd megint össze a kukorica lével. Kóstold meg, ízesíts sóval ha kell. (Keverj bele tejszínt vagy tejfelt, ha szereted.) 

Utolsóként főzd meg a félretett kukorica szemeket, külön kis sós vízben. Épphogy, 5 perc is túl sok, ha friss kukoricáról beszélünk. 
Találd a tányérokba, kanalazz bele mindenkinek a frissen főtt kukoricából, és díszítsed a snidlinggel és paprika darabkákkal. Ha meleg van nem kell forrón enni, szobahőmérsékleten is jó. 

Jó étvágyat!

Tovább

A vonatokról

Gyerekkorom óta szeretek vonaton utazni. A nyári balatoni vakációk, az oda utazás a Déli Pályaudvarról, olthatta belém ezt az érzést.

A mentrendszerű vonat, Montreal és Toronto között:

A japán Nozomi : Érdekes, hogy a sors a világ olyan részébe vetett, ahol a vonatok, dacára, hogy nagy a gazdagság, az 50 - es évek balatoni vonatjai szintjén maradtak. OK…. gőzmozdonyok nincsenek, van diesel. Amit mondani akarok, az, hogy a vonatok manapság Észak Amerikában nagyon elmaradottak. Aránylag kevesen használják őket. Az autó az úr. Ha meg távolságról van szó, repülsz. Van busz is, a szegényeknek. A vonat sehova sem illik be, azon kívül, hogy munkába mennek rajta a nagyvárosi polgárok, mármint a HÉV-vel, be a centrumba.

 A japán vasút hálózat:

Európai utjaimon utaztam a TGV-n, a francia nagy sebességű vonaton, és Brüsszelbe is ellátogatunk a Thalys-el, ami az előbbinek megfelelője a Benelux országokban. Manapság sok fejlett európai országban van nagysebességű vonat, hogy Japánról és újabban Kínáról ne is beszéljek. Kínában nem jártam, de Japánban igen, és a japán nagysebességű vonatokról szeretnék röviden írni.

 A peronon:

Japánban 2014 júniusában voltunk, 3 hetet. Két hétre vettünk egy vonatbérletet. Akárhova utazhattunk az állami vasutakon. Alkalmanként a bérletünkhöz külön helyjegyet kellett venni.

 

Elutaztunk délre, Tokióból Kyotóba, innen nyugatra Kanazawa városába, majd az ehhez közelében levő hegyekbe, Takayama kisvárosba. Végül is Nagoya-n keresztül vissza Tokióba.

 A nagysebességű vonatokat Japánban „Shinkansen”-nek (新幹線, "Új Főjárat") hívják. Több fajtájuk van. A legújabb, a Nozomi (のぞみ, "Kivánság"). Ez a leggyorsabb és kevesebb helyen áll meg. A Hikari, (ひかり, "Világosság"), amire külföldieknek bérletet lehet venni, szintén nagyon gyors. A hálózatot 1964-ben kezdték építeni és ma már vagy 3000 km hosszú. Évente több mint 300 millió utas használja. A Nozomi sebessége 300 km/óra, a Hikari-é, 250.

 Kanazawa állomás:

Meglepett, hogy mennyire népszerűek Japánban ezek a vonatok. Tokióban a főállomáson kívül több külvárosi állomáson is fel lehet szállni, amolyan Kelenföldek. Nagyon gyakran jönnek, az volt az érzésem mintha a 6-os villamosra várnák. Ezek a vonatok, mármint a Hikari-ak, más és más kisebb városban is megállnak. A nagyvárosokban mindegyik. Ha egy kisebb állomásra kell menned, akkor kisebb a választékod, de egy nagysebességű vonatot biztos fogsz találni, ami odamegy.

 Tipikus vasbeton vonat pálya építés közben:

A vonatozás sehol sem olyan civilizált, mint Japánban. A peronon pontosan mutatják hol fog az a kocsi megállni, ahova a helyjegyed szól. Rohangálni nem kell. Az állomáson, de a peronon is, ízletes ételeket lehet venni, és persze magán a vonaton is. Étkező kocsit nem láttam.

A vonaton van első osztály, de mi mindig másodosztályon utaztunk. Tökéletes a kényelem, a tisztaság. Japánul és angolul tájékoztatnak. Más dolgod sincs, mint az, hogy az ablakból az elsuhanó tájat nézzed. A sebességet egyébként nem érzed.

 Ételdoboz, vásárolható az állomáson és a vonaton:

Befejezésül, mint mérnök, felsorolok egypár nem köztudott megoldást, amit ezeknél a vonatoknál alkalmaznak a nagy sebesség elérésére:

 1/ A „mozdony” nem mozdony, csupán az irányító központ. Itt nem találsz „óriás” motort. A hajtott kerekek (és azok motorjai) az egész vonatra terjednek, azaz minden kerék elektromos motorral hajtott. Azt a gyorsulást, ami a magas sebesség eléréséhez szükséges csupán a mozdony kerekei egyedül nem lennének képesek (csúszás nélkül) produkálni.

 2/ A vonat az elektromosságot nagyon nagy feszültségen kapja. 25 ezer voltról (váltóáram) beszélünk. Az áramszedő speciális, nem szabad a kontaktusnak egy pillanatra sem megszakadnia, mert kárt okozó ív keletkezne.

 3/ Ugyan nincsen éles kanyar, és a kanyarokban a vágány kissé dőlten épített, ez nem lenne elég. A kanyarokban maga az egész vonat (hidraulika segítségével) bedől, így az utasok semmit sem éreznek a centrifugális erő nyomásából.

 4/ Japánban földrengés előérzők vannak szerte az országban elhelyezve, amik a káros földrengés hullám oda érése előtt automatikusan leállítják ezeket a vonatokat. 300 km/ó sebességből 4 km szükséges a megállásra.

 5/ A legtöbb esetben ezek a vonatok egy vasbeton oszlopokra emelt pályán haladnak. Ez az építkezési mód gazdaságosabb. Úgyszintén kevesebb a kár a környezetben és eleve nincsen probléma a kereszteződésekkel.

PS

Ha van időd, kattints rá az alábbi 30 perces videóra. Mintha te utaznál  a Nozomi-valTokióból Kyotóba. Dőlj hátra karosszékedben, és élvezd.

https://www.youtube.com/watch?v=lTLeO1ltHCo

Tovább