beginning

Siem Reapból, (Kambodzsa) érkeztünk. Egy óra repülővel. Kora este volt mire Hanoiban landoltunk. Nejemmel és Hongkongban élő fiammal három napra jöttünk. Ahogy a gép taxizott az ablakból látni lehetett egypár MIG (vagy Mirage?) vadász gépet, amolyan fordított U alakú mini hangárok alatt, a reptér szélén. Gondolom Hanoi repülőterét a katonaság is használja. 

Hanoi Opera:                                 

Csak kézipoggyászunk volt. Irány az útlevél vizsgálat, de előtte a vízumot is meg kellett vennünk. 25 dolcsiért. Voltak bőven, jó néhány sor alakult. A mienkét valami vita tartotta fel. Egy orosz fiatalember hangoskodott, hogy az ő vízumát már kifizették, és az utazási iroda ide küldte. A vietnami funkcionárius csak nem értette, pénzt követelt.

Hanoi park, közel hotelunkhoz:

Na, sort váltottunk. A vízummal az útlevélben simán átjutottunk a vámon. Kiléptünk a nagy váróterembe, ahol a taxisok rögvest lerohantak. De mi inkább a hivatalos taxi bódéhoz mentünk. Megmondtuk a hotel nevét és az utat itt előre kifizettük. Gondolom így drágább volt. Máris jött a sofőr. Fehér vasalt ingben, jó benyomást keltett. Egy újnak kinéző légkondicionált Camryhez mentünk.

Leány a parkban:

A sötétben néztem ki az ablakon. Egy magasított gyorsúton hajtottunk, hasonlón a Ferihegyről be jövőhez. Jobbra-balra sűrűn épített házak, majd bérházak, megspékelve kis éttermekkel, kávéházakkal.

Negyven perc múlva a hotelunkhoz értünk, ami Hanoi egyik legjobbja. A fiam foglalta, nem kérdeztem mennyibe került. Neve Metropole Hotel, 1901-ben épült, francia koloniális stílusban. Az Operától egy kőhajításra. A francia negyedben.

Hotelunk a francia negyedben:

Nagy flanccal fogadnak, népviseletbe öltözött (japán kimonóra emlékeztet) lányok hajlongnak, a liftes fiúk is, és mindenki. Letettük cuccunkat a szobánkba. Lementünk a hotel kertbe, közel az uszodához. Mellette van a bár és az egyik étterem. „Jobb” emberek nagyszámban, dekadens atmoszféra. A bárban egy mélyhangú fekete amerikai nő énekelt. Rendeltünk martinit, a helyhez martini illett. Ezután már csak vártam, mikor jön velem szembe Graham Greene, aki állítólag anno szeretett itt tartózkodni.

Hanoi utcakép:

Egy idő múlva, ugyan már elég késő volt, elhatároztuk, hogy elmegyünk sétálni. A hotel a belvároshoz közel volt. És ott, egy kis tóhoz. A tavacska körül egy sétány. Na de a tó partjához át kellett menni a forgalmas bulváron, mopedek és autók szüntelen áradatán.

Kávéház, régi város, Catherine Deneuve kedvenc helye:

Nyoma sem volt gyalogos átkelőhelynek. Lehetetlen feladatnak tűnt. Végre egy lámpás útkereszteződéshez értünk, de még itt is a zöldben, veszélyesnek tűnt. A mopedesek nem állnak meg a piros lámpára. De téged, ha higgadt vagy, ügyesen elkerülnek. Az egész egy víz alatti haliskolára emlékeztet. Ott is a halak tömegével jönnek, de egy se ütközik beléd.

Az enyhe, nyárnak tűnő éjszakában, mellesleg 2008 Februárja volt, hihetetlennek tűnt, hogy itt 40 éve amerikai bombázások voltak. Nagy az élet, fiatalok, szerelmespárok tömegével korzóztak, a kávéházak kinti asztalai tele voltak emberekkel.

Hanoi, Ho Shi Min Mauzoleum:

Hanoi, ma Vietnam fővárosa, 2 és fél milliós. A volt Észak Vietnam fővárosa, a második legnagyobb vietnami város. Saigon, mai neve Ho Chi Minh City, az első. A két város közül Hanoit tartják a szebbnek, főleg a francia építkezés maradványai miatt. Az épületeken kívül, jó francia szokás szerint, találsz széles bulvárokat árnyas fákkal szegélyezve. Ezek mind Párizsra emlékeztetnek.

Az igazság az, hogy az utóbbi időkben Vietnám egy kedvelt turista céllá fejlődött. Egész évben jó a klíma. A tengerpart állítólag csodás. Jó néhány nyaraló kombinátot építettek, ahova télen Európából, vagy Észak Amerikából, és legújabban Kínából, iderepülhetsz és egy kellemes hetet eltölthetsz. Thaifölddel versenyeznek, ahol ez már régóta megy.

Régi város biciklis taxisokkal:

A kalandosabb egyéni utazó a két nagyváros felfedezésén kívül, vehet vonatjegyet. Az ország nagyon szép, néhol hegyes, hosszú és keskeny. Hosszában lehet vonatozni, itt ott leszállni és nem egy érdekes települést lehet így meglátogatni.

Vietnamban a konyha is nagyon jó. Az ázsiai alap nem kevés francia behatással csodákat produkál. Az árak nem magasak. A lakosság imád jól enni. Minden friss. Már van egy réteg vietnami, akiknek van pénzük étterembe járni. Nem úgy, mint Kambodzsában, Hanoiban az éttermek helybéliekkel vannak tele, nem turistákkal.

Utcai étterem:

Hotelunkban érkezésnél egy nagy tábla is üdvözölt. Eszerint három napra a hotel nagy éttermének konyháját egy párizsi három Michelin csillagos étterem séfje fogja átvenni. És hogy vegyél jegyet az elfelejtettem hány fogásos vacsorára. 150 dolcsi fejenként. Nem mintha már nyúltam volna a bukszámhoz, de nagy betűkkel egy átlós papír csíkon a lehangoló értesítés: „sajnáljuk, minden jegy el lett adva!”

Utca kép:

Hogy az étkezés másik ár végletet is megemlítsem, Hanoi híres az utcán (járdán) készített olcsó, „mozgó” étkezőiről. Reggel jelennek meg, valahonnan a külvárosból vagy vidékről. Kiválasztanak egy utcasarkot, gondolom minden nap ugyanazt, és komoly főzésbe kezdenek. Hozzák a gáz főzőkészüléket, kondérokat, vizet, az alapanyagokat. Délelőtt 10-kor már készül a csontleves alap. Később kiteszik a faszenes grillt, a kis gyerek plasztik székeket és asztalokat ahol a kuncsaftok délben és este enni fognak. Fillérekért lehet jól enni.

Uszoda a hotelünkben:

De eltérek, vissza a mi rövid Hanoi látogatásunkhoz. Mivel a reggeli ebben a hotelben igencsak drága lett volna, első nap elhatároztuk, hogy elmegyünk reggelizni abba a kis presszóba ahova Catherine Deneuve járt, amikor az Indochine című filmet itt forgatták, 1992-ben. A neve Kinh Doh Café. A hotel előtt megegyeztünk két bicikli cyclos-al (itt pousses-nek hívják ezeket), és nosza, elvittek minket. Ez a hely a Régi Városban volt, ami maga egy attrakció. Tele érdekes sikátorokkal, boltokkal, éttermekkel. Egy cyclos-al, avagy gyalog is, élvezet itt kóborolni.

Néprajz Muzeum, ősi törzs közös ház:

Fiam erősködött, hogy megnézi Ho Mauzóleumát. Ide mi nem mentünk. Elmentünk viszont közösen egy nagyon érdekes ajánlott múzeumba, a Hanoi Museum of Ethnology-ba. Magyarul: Néprajzi Múzeum. Megérte. A múzeumban megismerheted a mai Vietnamot megelőző törzseket, azok életmódját a kőkorszaktól máig. Hűen épített házakat, megőrzött szerszámokat és ruhákat lehet látni. Van egy kívülálló skanzen rész is. Érdekesek a lábakra épített (vadállatokat, kígyókat elkerülendő) hosszú, közös házak, az evés és szexuális szokások, egy szó, mint száz, a múzeum nagyon tetszett.

Maga Hanoi jó benyomást tesz a látogatóban. Dacára hogy mindenki amerikainak nézett, a legkedvesebb bánásmódban részesültünk mindenütt. A város tele van kis butikokkal. A selyem ipar, jadekő és abból készült ékszerek ténylegesen szépek.

Eladóak a piacon:

Van egy nagy fedett piac, ami szintén látványos. Itt sokféle madarakat is árulnak a millió féle ismeretlen fűszer, zöldség, stb. mellett.

Csak egy dologra kell vigyázni. Mint annakidején az olasz líra, a vietnámi pénz is, a dong, nagyon alacsony értékű. Egy dollár 20 ezer dong. Szóval egy ebéd, ami 20 dollár 400000 dong-ba fog kerülni. Nekem ezek a nagy számok sosem voltak barátaim. Könnyű egy nullát tévedni.

Bambusz árus:

PS

Itt egy 4 perces video egy kis sétával, Hanoiban. Jó szórakozást.

https://www.youtube.com/watch?v=T5w2G9TpRWw

A Monument Valley (Emlékmű Völgy) egy fennsík, a Colorado Plateau egy része. Arizona és Utah állam határán található, a 163-as országút mellett. A kopár táj gyönyörű, a szél és idő marta vörös homokkő oszlopok és körülötte a sivatag, vadregényessé teszi.

A fennsík maga kb. 1500 méter magasan fekszik, a homokkő alakzatok 100 méter magasak is tudnak lenni. Ilyen magasan, dacára a déli fekvésnek, már van tél.

Ha láttál régi cowboy filmeket, azok jó része itt játszódott le. A völgy akkor lett híres, amikor egy itteni kereskedő, akit Gouldingnak hívtak, meggyőzte John Ford hollywoodi filmrendezőt, hogy ez a hely alkalmas vadnyugati filmek forgatására

Már jó ideje, hogy erre jártunk. Arizonában töltöttünk egy télen pár hetet. Felhajtottunk Sedonához és a Grand Canyonhoz. A Monument Valley onnan aránylag nem messze van, úgy 270 kilométerre.

Az első dolog, ami szembe tűnik, amikor erre hajtasz, hogy mennyire egyedül vagy. Mennyire kevés az ember, mennyire nagy a természet: az ég és minden más. Nagyon kevés eső esik erre, növényzet, fák alig találhatóak.

Ez a hely még most is kedvence azoknak, akik szeretnek lovagolni. Találkoztunk a motelben egy cseh származású hölggyel, aki csupán ezért hajtott fel Los Angelesből, hogy itt egy hétig lovagoljon.

A fő látnivaló a fura homokkő alakzatok, ezek nagy része egy védett területen, jobban mondva egy nagy területű Navajo indián rezervátumon van. A tequiládat jobb, ha megveszed, mielőtt ide jössz, italt nem árulnak. Van egy körút. Fizetni kell. Ezen a kijelölt úton kell hajtani. Máshova külön engedély kell.

Mi egy egész napos terepjáró túrára mentünk. Így oda is eljutottunk ahova magad (engedély nélkül) nem tudsz behajtani. A vezetőnk itteni indián volt. Volt vagy nyolc résztvevő, köztük sok európai. Egy tábori ebéd is benne volt az árban.

Este a Goulding utódai által vezetett motelban http://www.gouldings.com/

aludtunk. A motelhez tartozik egy mozi, ahol ingyenes vadnyugati filmeket vetítettek. Este meg a holdfényes furcsa tájra nézhetsz ki ablakodból.

Többet nem is írok, élvezzétek a képeket.

PS

Ide teszek két rövid videót is. Az egyik a Goulding moteljét reklámozza, a másik a tájról készült.

https://www.youtube.com/watch?v=Jt9iVXSbUC4

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=ryqdoe6xLs4

Pár évvel ezelőtt egy barátommal bejártam a 760 kilométer hosszú Camino Santiagót. Utazás a kedvenc hobbim, ez az út, az egyik legtanulságosabbak és legélvezetesebb utjaim közé tartozik. És mellesleg az egyik legolcsóbbak közé is.

A baszk falu, a kezdetnél, St. Jean Pied de Pont:

A Camino Santiago egy, a középkorból megmaradt gyalog ösvény hálózat. Ezek mind a spanyolországi (Galícia tartományban levő) Santiago Compostela városba vezetnek. A város, ma 100 ezer lakossal rendelkezik, és Portugáliához és az Atlanti óceánhoz közel fekszik. Legenda szerint 813-ban egy pásztor itt találta meg Szent Jakab apostol maradványait. Erre a helyre, tiszteletből egy katedrálist építettek, ami 1211-ben készült el. Santiago a középkortól kezdve egy zarándokhely volt.

Első nap, a Pyreneusokban:

A sok hozzávezető út közül manapság a legnépszerűbb a “Francia Camino”, ami a Pireneusok (északi) francia oldaláról indul, egy St. Jean Pied de Pont nevezetű bájos baszk városkából. Attól függően, hogy mennyit gyalogolsz naponta, a teljes út legalább egy hónapot fog igénybe venni. Az ösvény Spanyolországnak a turisták által kevésbé látogatott részén vezet át. Nagyobb városok az úton (a célvárost nem számítva): Pamplona, (ez a legismertebb, a bikák futtatása miatt), Burgos és León.

Roncesvalles falu, várni kell a birkákra:

A zarándokút, az utóbbi időkben egyre népszerűbb. Az oka az, hogy ugyan vannak, akik még mindig vallási okok miatt teszik meg, a többség „sportból” csinálja. Ide tartozom én is, a fizikai teljesítmény (hééé én is megcsináltam!!!!) vonzott és a velejáró terápia, mert a mai zaklatott élettől merően eltérő körülmények közepébe kerültem, egy hónapra.

Híd, reggel, spanyol kisváros, Pamplona előtt:

Kezdem ott, hogy a táj isteni: májusban, amikor én jártam, a távoli hegyek még havasok voltak, a völgyek zöldek. Erdők/mezők, középkori faluk, szőlők és termőföldek között jártam. Sokszor a modern élet minden jele eltűnt és csupán a magasban húzó repülőgépek fehér csíkja emlékeztetett nagy néha arra, hogy a 21. században vagyok, nem a 15.-ben.

Megyek az utamon:

A gyalogút egész évben nyitva van, de ajánlatos április és november között menni. Becslésem szerint a nyári csúcsforgalomban kb. 300-an bandukolnak egy napi „szakaszon”, tehát  kb. 10 ezren vannak az úton. Mivel az olcsóbb szállás fogy el először, tavasszal és ősszel, amikor kevesebben zarándokolnak, az olcsó szállás tovább (későbbig) áll rendelkezésre.

Valahol félúton, Len (jobbra) és én:

Nem leszel egyedül, még ha egyedül is vágsz útnak. A világ minden tájáról jött gyalogosokkal fogsz megismerkedni, ebéd/vacsoraidőben, útközben, avagy este a helybeli kocsmákban. Van szálás bőven, kezdve a katolikus egyház által szolgáltatott sokszor teljesen ingyenes menhelyektől a legnépszerűbb (és rendkívül olcsó) állami turista szállókig. Itt nagy termekben, emeletes ágyakon (co-ed stílusban) alszol.

Egy katolikus ingyenes menhelyen, társam Len, balra hátul:

Vannak bérelhető szobák, kis szállodák, amit akarsz. Rezervációra a tömegszállásokon nincsen szükség, ha beteltek, minden városkában/faluban vannak önkéntesek, akiknek az a dolga, hogy mindenkinek ágyat találjanak. Az út mellet rengeteg reggeliző/kávézó/kocsma/étterem található, szóval eledelt nem kell magaddal vinni.

Burgos, Katedrális:

OK. Térjünk a lényegre, hogyan tervezzél?

Rengeteg internetes hely van, ami tájékoztat mit ajánlatos magaddal vinni. Én itt nem részletezem. Nagyon fontos hogy a hátizsákod súlya a minimális legyen, mert a túlsúly miatt szenvedni fogsz. Egy jól bejárt gyalogló bakancs is lényeges. Egy térkép az útról és egy leírás, az jó, ha van.

A gyaloglók az út kezdetnél, a helybeli turista irodában, kapnak egy “zarándok útlevelet”. Ez fontos, és minden szálásnál ebbe egy pecsétet kérjél…de ezt az útlevelet sok helyen mutatni is kell, mert az olcsó szálás a zarándokolóknak van fenntartva, és nem más turistáknak. Az út végén, Santiagóban, a pecsételt útleveleddel bizonyítod, hogy te az utat megjártad, és akkor egy bizonyítványt kapsz erről.

Burgosban, (jobbról) Márkus, a svéd, Len, a társam, és én:

A Camino vakáció nem drága. Napi 35 euró elég. A szálás kb. 10 euró lesz, a vacsorád mondjuk 10, és a többi marad a reggelire, az ebédre, a kávéra és a napvégi borra vagy sörre.

Eduardo, (jobbra), az olasz és én, falatozunk:

Legtöbben az egész távolságot megteszik, de sokan, mint én is, rájönnek, hogy az idő (én esetemben 30 nap) amit rászántak nem lesz elég. Ilyenkor szabad “csalni”. Például én a Burgos-León távolságot, (kb. 120km), buszon tettem. Vannak olyanok, akik csak egy részét gyalogolják, és vannak túrázók, akik csoportosan, vezetővel jönnek csak egy hétre, és a cuccukat egy mini busz viszi…. ami nagy előny. És láttam olyanokat is, akiket a párjuk kocsival követett, és este a megbeszélt helyen találkoztak. Ezek megint csak nem cipeltek hátizsákot. Talán váltogatva vezettek és gyalogoltak? De megcsinálhatod az utat terep biciklivel, avagy lóháton is (!)… az utóbbit ritkán látni és csupán a cél közelében.

Indulunk, kora reggel, egy kis faluban:

A napi rutin egyszerű. Más dolgod sincs, csak gyalogolni, egész nap. Ha ezt nem élvezed, ide ne gyere. 
Az első nap, az átkelés a Pireneusokon a legnehezebb. Ezt a szakaszt “Rue Napóleon”-nak is hívják. Állítólag ő itt egyszer átkelt seregével és meglepte a spanyolokat. Itt két gyalogút áll rendelkezésedre, az egyik az országutat követi és “csak” 300 m az emelkedő, a másiknál 900 m. Az utóbbi “látványosabb” (értsd fárasztóbb), a hossza 26 km. Mindenki a másodikat ajánlja, mi is arra mentünk, és feleúton halálra fáradtan, már késő volt meggondolni.

Ha a sztrádán utazol, ott fent, nem tapasztalsz sokat:

Egy kanadai kollégámmal voltam, Lennel. Sokszor nem együtt mentünk, a saját lendületeddel a leggazdaságosabb gyalogolni, és sokszor csak este találkoztunk. Az első nap reggel 7-kor indultunk, elbandukolván a francia/baszk falucska péksége mellett, ami már jó pár órája működött. Az ösvény rögvest felfelé megy, hamarosan úgy érzed ennek sosem lesz vége. Azt mondták kb. 8 óra alatt illik átjutni a másik oldalra, egy Roncesvalles nevű spanyol/baszk faluba. Nos, nekem 10 és fél órába tellett, barátomnak, Len -nek, 12 órába. Persze Lent nem segítette az, hogy minden második kocsmánál megállt és a helybeli sört kóstálgatta. Én ezt mindig a nap végére hagytam, mert az alkohol lecsökkenti az erődet. Mondtam is neki, de persze hiába, ezt a szokását az út végéig megtartotta.

Gólyafészkek az út mentén:

 
Az első éjszakáddal Roncesvalles-ben elkezdődik az eljövendő egy hónap rutinja: Halál fáradtan megérkezel, bejelentkezel, kiválasztod az ágyadat a szobádban, ráteszed a cuccodat foglalóként. Eltántorogsz a zuhanyzóba. Felfrissülsz, és kimosod a szennyesedet is, lábaddal taposván, zuhanyzás közben. Ha korán van, még szundizhatsz egyet, majd elmensz a helyi kocsmába. Rendelsz jó vörös bort (egy pohár egy euró), vagy sört. Fizetsz egy eurót a komputer használatáért, leveleidet, facebookot leellenőrzöd. Írsz az otthoniaknak időnként, hogy még élsz.

Zöld hegyi legelők:

Úgy hat óra fele egypár vándor ismerőssel el mégy egy étterembe és a “zarándok menüt” eszed. Ez mindig jó, egyszerű, de friss, három fogás (általában 3 választás minden fogásnál). Ez időben a spanyolok még nem vacsoráznak, csak iszogatnak és kis finom ínyenc falatokat rendelnek, amiket “tapas”-nak hívnak. Ezt is ehetsz. Nagyszerűek és nem drágák. Majd csevegsz másokkal és legkésőbb 10-kor ágyba mész.

Kis települések, jó lesz egy kávé:

Reggel sajnálatos módon igen korán fogsz ébredni. A túrázók, különösen megfigyeltem a koreaiak, kora kelőek. Nem vicc, már 4-kor a sötétben zseblámpájukkal cuccukat rendezgetik, lehetetlen aludni. Hiába mordulnak rájuk. Szóval ettől kezdve nem igen aludsz és jóval reggel hat előtt már mindenki megunja, fel is gyújtják a villanyt…. menni kell. Én még olyan álmos voltam, hogy csak a fogamat mostam meg, nyicsta reggeli, csipásan indultam. Még sokszor sötét is volt.

Kisétálsz a városkából, ül a köd a mezőkön, jön fel a nap. Eloszlanak a gyaloglók, nemsokára egyedül leszel. Gyönyörű.

Kora reggel:

Úgy kilenc fele egy út menti kávézóban jó kapucsínót iszol egy friss zsemlével, majd tovább. Eleinte gyorsabban haladtam, mint társam, aki pedig valamivel fiatalabb volt, főleg felmenet lejtőkre. Az út végére persze jó erőbe került és együtt mentünk. Van emelkedő bőven. Ez a része Spanyolországnak hegyes, említettem, hogy még havat is látsz a csúcsokon. Én mindig kb. 3 órát mentem, lassan, megállás nélkül. Zsebemben volt szárított gyümölcs és mandula/dió keverék azt majszoltam, és a vizes flaskóm is a nyakamban lógott, így az iváshoz sem kellett leállnom. Menetközben “töltöttem” magam, mint valami amerikai bombázó. Ezután megpihentem, ha kellett bevártam társamat, majd tovább ballagtunk. Úgy délután 3-4 fele kerestünk szálást, ekkor még az olcsók nem telltek meg.

Tipikus tájkép:

Röviden az időjárásról. Ugye ti is tudjátok…. “napos Spanyolország” van a hirdetésekben…nos, az mind hazugság. Az első nap után, ami szép napos volt, 20 nap esős, hideg idő köszöntött be! Nem azt mondom, hogy végig esett, de délre mindennap beborult, csepegni kezdett, sokszor ólmos eső is, vagy dara, és a hőmérséklet lecsúszott +5 fokra. Ez északi széllel párosulva nagyon hidegnek tűnt, még a Kanadából jövőeknek is! Ilyen időben OK gyalogolni, de a kezed elbénul, pl. ha le akarod húzni a zipzárad a slicceden, rájössz, hogy nehezen megy, mert nem érzed az ujjaidat! Persze az internetes lista ajánlotta, hogy hozzak kesztyűt, de ezt nem vettem figyelembe, jól megbántam. Még szerencse, hogy hoztam egy gyapjú szvettert és az anorákomnak nagy zsebei voltak, ott tartottam a kezemet gyaloglás közben. Fontos volt az is, hogy ott ahol éjszakázunk, legyen pokróc és fűtés, mert persze hálózsákot sem hoztam (az is rajta volt a listán). A gyalog ösvény, mondanom sem kell, sárossá vált, és extra energiába telt tovább jutni.

Egy útmenti presszó:

A gyalogló társakról: 

A kanadai: Említettem, Len-t, aki már nyugdíjas volt, ő valamikor kollégám volt. Ideális partnernek bizonyult, sosem panaszkodott, élvezte az új emberekkel való találkozást és lassan az új ízeket is, ugyan ehhez bátorítás kellett. Életében nem járt Kanadán és az US-en kívül, sehol. Eleinte gyanakodott az új ételektől, pl. mindig sült csirkét rendelt. A sajtok közül is a háromszögletű ömlesztettet választotta. Én meg pont az ellenkezője voltam. Rendeltem az egzotikust, kemencében sült nyulat, paprikás pacalt, kondérban főtt polipot… és a sajt boltokban, hát a helybeli isteni sajtokat vettem. Csak nézte, egy idő múlva megkérdezte, megkóstolhatja-e? Az út végére úgy evett, gusztussal mindent, mint én. 

Az olasz: Eduárd Bergamo -ból való volt. Nyugdíjas (volt építész technikus) nálam valamivel fiatalabb, kistermetű ember. Bergamo közel van a hegyekhez, így Eduárd gyakorlott gyalog túrázó volt. Már az első napon indulásnál találkoztunk, elhúzott mellettünk, de az az után következő napokban sokszor együtt jártunk. Az én keserves olaszommal kommunikáltunk, angolul nem tudott. Mindig megkínált kajával, amit magával hozott, jó csokoládé vagy narancs. A felnőtt leányáról is mesélt. Sok olasz papot ismert, akik ellátták katolikus ingyenes zarándok menhelyek címeivel, így sokszor ilyen helyen aludtunk. Én ezek hol létéről nem tudtam. Néha illett misére menni este, de Len és én udvariasan nemet mondtunk, kivéve egyszer. Ez alkalommal bementünk velük a kisváros zárdájába, ahol Eduárd barátja misézett. Érdekes élmény volt, a középkorban sötét kőből épült zárda, üres kápolna, de hátul az apácák ültek. Sokuk manapság Afrikából való, mert a spanyol utánpótlás bizony elenyésző.

Len, Santiágohoz közel:

A svéd: Márkus egyszerű, erős, nagydarab, középkorú, elvált ember volt  Stockholm közeléből. Egy este egy üveg jó fajta Riója vörössel az asztalunkhoz ült. Megkóstoltuk, megdicsértük a bort. Beszélt angolul, mint majdnem minden skandináv. Foglalkozása műbútorasztalos…éreztem rendkívül jó szakember lehetett. Jó tudni, hogy ilyen foglalkozás van még, és nem minden IKEA.

Mondtam is neki. Talán ezért is, de megkedvelt. Egy leánya él Londonban. Mivel egyedül volt velünk tartott egy jó pár napig, aztán elváltunk, mert nagyobb “motorral” rendelkezett, gyorsabban haladt…. 

Az írek: Ők négyen voltak, két férfi, két nő, nem házasok, talán kollégák, avagy csak itt a Camino-n találkoztak. Jó kedélyű emberek voltak, érdeklődőek, a piálásban mindig benne voltak. És türelmesek voltak, mikor én a helybeli “legjobb” kocsmát akartam megkeresni, és nem az elsőbe rögtön beülni.

Előny a teheneknek:

A szlovén: Csak rövid ideig voltunk együtt. Az olasz és én mentünk kettesben egy töltésen, a lenti gyalogút túl sáros volt. Egy testes hölgy, nagy hátizsákkal a hátán, jött nem messze mögöttünk. Említettem is az olasznak, mondtam ilyen nagydarab nő, dicséretére szól, hogy itt jár. Na, a töltésnek vége lett, le kellett ereszkedni, vissza a sáros gyalogútra, egy rövid csúszós meredeken. Ez egy trükkös szakasz volt. Az olasz és én egymásra néztünk. Megvártuk a hölgyet és hátizsákjával lesegítettük az útra. Nagyon megköszönte. Elmesélte, hogy vakáción van. Szlovéniából való és ott, mint masszőz dolgozik egy wellness hotelben. Ezzel meg is értettük nagy méretét és erejét…ha ez neked masszázst ad, akkor azt te megérzed. 

Az ausztrálok: Két férfi volt, tökéletesen (két síbottal) felszerelve. Kisportolt, izmos emberek, kétszer olyan sebességgel mentek, mint jómagam. Kapucsínó közben mesélték, hogy fél évre jöttek Európába, a Camino-n csak egy hetet töltenek, aztán mennek felfedezni Európát. 

Santiago, spanyol kisiskolások a katedrális előtt:

A koreaiak: Már említettem, ezek nagyon korán kelnek. Meglepően sokan voltak, szerintem mind katolikusok, általában csoportosan, de nem mindig. Sokan a családjukkal jöttek, kell, hogy Dél Koreában a Camino-nak nagy híre legyen, legalábbis a katolikusok között. 

Hogyan is fejezzem be?
Ha ilyen útra vállalkozol, megtanulod megbecsülni egy, egyébként nem sokat emlegetett testrészedet, a lábaidat. A bakancsodnak jónak kell lenni. A harisnyádnak szintúgy. A gatyádnak sem szabad dörzsölnie a combodat. Minden este ellenőrizd, hogy van-e vörös folt a lábadon, a hólyagzás előjele. Ha igen, rögtön kezelni kell. Az utolsó dolog, amit akarsz, hogy fájdalmas sebeid legyenek, ami zavarna a gyaloglásban. Este találsz társaid között “szakértőket”, hallgass rájuk, vegyed a kenőcsöket/tapaszokat, amit ajánlanak, sokszor ingyen is adják. Még a segged is begyulladhat, mert a sok gyaloglásban a “felek dörgölődnek”. Len is és én is egy alkalommal megmutattuk fenekűnket egy spanyol kisvárosi patikusnőnek, mert fájt. Mondta nem az első, amit lát. Adott spéci bébi kencét, amitől meggyógyultunk.

A végcél, a Katedrális Santiago-ban:

Úgyszintén csak annyit menjél egy nap, ami nem túl sok. Mi eredetileg naponta 40 km akartunk menni, de ezt felejtsd el. Napi átlag 25 lett belőle.

PS

Bővebb információt magyarul itt találsz:  http://www.szentjakabut.hu/hu/

Kyoto, a ma másfél milliós volt japán császári város, Japán legfontosabb turista attrakciója. Még Tokiónál is több itt a látnivaló. A fővárostól délre, kb. 500 km-re, nem sokkal több, mint két órába telik a japán expressz vonattal ide lelátogatni. Jelenleg Japán 8. legnagyobb városa, a klímája Nizzához hasonlít.

 Az sétákat mutató táblák. Van választék: Mi négy napot töltöttünk itt. A látogatás legszebb része a séták, amiket magában Kyotóban és az ahhoz közeli dombos vidéken ajánlanak. A város, mint Buda, dombokkal van körülvéve. A Japán birodalom székhelye volt vagy ezer éven keresztül. Az uralkodó 1869-ben költözött innen Tokióba.

A japán látogatók néha beöltöznek hagyományos ruhákba:

A sétákon gyönyörű kerteket, parkokat, pagodákat, buddhista szenthelyeket lehet látni. Patakok mellett fogsz sétálni, tehetős kertvárosokon fogsz keresztülmenni. Időd lesz, hogy magadba szállj, csodáld a természetet és az ember munkásságát. Tetejébe garantáltan el fogsz fáradni a sok sétától. Vigyél magaddal vizet és harapnivalót, ugyan mindezt a séta közben is megveheted.

A japán kertek/parkok híresek:

A legjobb idő a sétákra május eleje, a cseresznye virágzás ideje, mert ezek a helyek tele vannak cseresznyefákkal, avagy ősz, amikor a fák levelei színesek. Mi június végén jártunk itt, kicsit meleg volt, de így is nagy élvezet.

Shoren -in, kert:

Négy sétát szeretnék megemlíteni:

1/ Dél Higashiyama (Higashiyama az egyik dombvidék neve):

Ez volt hotelunkhoz a legközelebb, még buszra sem kellett szállni.  A séta kezdete negyed órányira volt. Kb. 5 km, és a látnivalókkal és pihenőkkel, pár órát vesz igénybe. Az úton található műemlék templomok között csak kettőt említek, a Shoren-in-t és a Chion-in-t.

Shoren -in:

2/ Észak Higashiyama, a Filozófus sétája:

A kezdethez egy városi busszal mentünk. A séta magába foglalja az ismert Filozófus Sétát, ami egy itt élő híres egyetemi tanár kedvenc sétáló/meditáló helye volt.

Hönen -in zarándokhely:

A kép a filozófus sétáján készült:

A filozófus sétája jobbára egy kis csatorna mellet megy, Kyoto egy nagyon szép lakónegyedében, az egyetemhez közel. Felteszek egy képet a Nanzen-ji buddhista templomról, és a környező házakról, hogy a séta szépségét bemutassam.

A filozófus tudta merre kell járni, itt egy kis hídon kersztül kell menni....:

3/ Arashiyama Sagano környéke:

Ez van a legmesszebb. Ide metróval, majd egy kis magán vasúttal jössz. Ne ijesszen meg leszállás után a japán turisták tömege, beleértve a diákokat, az utóbbiak, osztálykiránduláson. Ahogy elkezdesz sétálni, a tömeg ritkulni fog. Gyönyörű parkok, az erdők közepén elhagyatott pagodák, és a séta a híres bambusz erdőn keresztül, lesz a jutalmad.

Séta a bambusz erdőn keresztül:

4/ Daitoku-ji:

Ez séta egy csoport Zen templomnál kezdődik, majd arisztokratikus japán házak, kő kertek, gyönyörű parkok és műemlék japán házak mellet fogsz elmenni. Az utóbbiakban még ma is laknak. Mindez, parkszerű elrendezésben, bent Kyoto városában, ugyan hotelunktól elég távol volt, majd fél órányira, busszal.

Riksa kulik:

Sokszor, főképpen a 3. séta (Arashiyama Sagano környéke) mentén, látni fogsz fekete testhez tapadó trikóban fiatalembereket, és ritkábban hölgyeket is, akik a turistákkal tárgyalnak. Vajon miért? Később kiderül, ezek riksa kulik, és felbérelheted őket, hogy úriasan, látnivalótól látnivalóig szállítsanak. Nem rossz ötlet, a 3. séta a leghosszabb. Elannyira, hogy egy ideig, nem találván kávézót, azt hittem a séta válással fog befejeződni. Nejem nagyon elfáradt és morcos lett, mert koffein adagját nem kapta meg a kellő időben. Ezek a japánok inkább teáznak és képesek a kávéházakat egymástól messzebbre telepíteni, mint ahogyan az Európában vagy itt Amerikában szokásos.

Régi műemlék japán lakóházak:

A Daitoku-ji séta (4.) után megéheztünk. A kijáratnál volt egy szimpatikus japán étterem. Ugyan még csak du 5 óra volt, kissé korán, beültünk. Japán módra, a sushi bárhoz. Üres volt. Rendeltünk sört. A japán sör rendkívül jó. Hozták az étlapot, a képekkel. Ráböktünk mit akarunk.

Készül a vacsora:

Ott szemünk előtt készítette a mester a rendelést. Lenyűgöző, ahogy kezével gyúrja, sodorja a rizst, a hínárt, ahogy bele teszi a tengeri finomságokat, zöldségeket, savanyúságokat. Ezek művészek, nincs vita. A színeknek és ízeknek, plusz magának a tálnak is, harmonikusnak kell lenniük. Ilyen-olyan ősrégi faformákba nyomogatja, míg végül a művészi és ízletes produktum felvágásra majd felszolgálásra kész. Nagyon finom! Egészségetekre!

PS.

Kattints ide, ne felejtsd el megnézni az 5 perces videót, ami Kyotót mutatja be:

2012-ben Kubában töltöttünk tíz napot. Obama nem régi látogatásának alkalmából felújítottam az akkor fogalmazott posztjaimat. Ez egyike azoknak.

Havanna, üttörők:

Nejem szeret hidegből meleg helyre menni az utóbbi időkben, szóval "feláldoztam" magamat. Én inkább síelni mentem volna. Tíz napra mentünk, ebből ötöt Havannában, a többit egy bérelt kocsival Trinidadban, Cienfuegosban (vidéki városok) és Varaderóban, ismert nyaralóhely, töltöttük.

Havanna híres tengerparti sétánya, a Malecon:

Megérkezvén olyan az érzése az embernek mintha a 60-as évek elejébe repült volna vissza. Kubában minden állami tulajdonban van, kivétel néhány gebines étterem és egypáran megbulizták, hogy szobát adhatnak ki, turistáknak. Olvastam (horribile diktum) újabban lehetőség van, hogy kubaiak házukat, lakásukat megvegyék az államtól.

Havanna, artdeco épület, romokban:

Az az érzésed, mintha Castro jövetelével, de feltétlenül a szovjetek lelépésével, a pénz, ami az épületek, utak karbantartása kellett volna, "felszáradt", és ennyi idő múlva az állapotok katasztrofálissá váltak: düledező életveszélyes bérházak, utak tele lyukakkal.

Havanna, kilátás a hotel szobánkból:

Pedig Havanna jobb időket látott. Rengeteg nívós épület van, sok klasszicista stílusban, míg a kertvárosokban, például Miramar-ban, artdeco stílusban épült.
Kocsit vezetni nagy kaland. Az utcanevek, Havanna belső "régi városa" kivételével, nincsenek jelezve... az országutak jelzése hol van, de legtöbbször nincsen. Sebaj, van millió autóstoppos, akik segítenek, csak kell vigyázni, mert többször sumákolnak, és légkondicionált kocsiban szeretnének utazni...az ő úti céljukhoz, nem oda ahova te igyekszel.

Szivarozom. Kubai szivar, Kubában, a dohányföldeken, Vinales mellett:

Hogy pozitívumot is írjak, a bűnözés aránya alacsony, az emberek egy elemi színvonalon el vannak látva és ingyenes az egészségügy és az oktatás. Van jegyrendszer, senki sem éhezik, de persze az egy személyre eső havi húsadag kb. annyi lehet, amennyit egy észak amerikai egy hétvégen megeszik. Az országban két valuta van: a peso és a "konvertibilis peso" Ez az utóbbi az igazi pénz. Ezzel az összes "luxus" dolgokat elméletileg meg lehet venni. Olyan boltokban, mint MO-on annakidején az IKKA volt. De persze ezeket a valuta boltokat is az állam látja el, gondolom állami terv szerint. Egy szó, mint száz mikor ott jártunk éppen nagy hiány volt szappanban, nem beszélve hogy bébi pipere dolgokat és női illatszereket, na meg sampót nem lehetett egész Kubában kapni.

Trinidad (Cuba) egy kis utca:

Trinidad kb. 300 km-re van Havannától nyugatra és egy UNESCO World Heritage város. A kanyargós, macskaköves utcák nagyon bájosak. Itt három éjszakát töltöttünk. A város legjobb (és egyetlen) hoteljában volt rezervációnk. A spanyolok építették (Iberostár)... luxus nívón van, csak 34 szoba és szezonban nehéz bejutni. Egy éjszaka itt annyiba kerül, mint a kubaiak 3/4 évi átlag fizetése...a kubaiak kb. 30 dollárt keresnek havonta.

Trinidad, hotelünk, a főtéren:

Itt megjegyzem, hogy Visa-t akkor még sehol nem fogadtak el, szóval, ha a hotelednek nincsen széfje, az összes pénzedet magadnál kellett hogy tartsad, ami egy óriási összeg kubai szemmel nézve. Én mindig több zsebben tartottam, hogy fizetéskor a pénz előszedése és a mennyisége szív attakot (és más maliciózus gondolatot) ne keltsen a pincérekben.

Cienfuegos, Városháza:

Trinidadban első este, étterembe menés előtt, beültünk egy ehte kubai kocsmába. Rendeltünk egy mojito-t. Szombat volt, a bejzli tele kubaiakkal. Alsóingben söröztek, imádnak traccsolni. Mivel már nem volt több hely, egy öreg nénike megkérte, hogy hadd üljön a mi asztalunkhoz. (Engedély megadva). Pénz spórolás céljából hozta saját piáját (OK volt a kocsmárossal, a nénit mindenki ismerte és állami volt a kocsma). Egyik kezében egy félig tele fehér rumos üveg volt, a másikban egy kubai kóla konzerv. Coca Colát nem árulnak. Jól eltársalogtunk...kézzel-lábbal...mert mi nem beszélünk spanyolul és ő nem tudott angolul.

A tengerpart, Varadero:

Az utolsó két éjszakát Varaderóban töltöttük, egy „all inclusive” komplexumban, ami egyike volt az itt levő számtalan üdülőhelyeknek. A turisták 99%-az az ilyen fajta utazást választja, minden étel-ital benne van. Általában egy hétre jönnek, és garantáltan kapnak egy hét nyarat, ami jól esik a kanadai/európai tél helyett. Kubából persze nem sokat látnak, ugyan vannak egy napos buszos utak. Már reggel 9-töl vehetnek tripla rumot a feketekávéjukhoz, és a büféken pocijukat egész nap töltögethetik. Nekünk az a másfél nap elég volt ebböl...tagadhatatlan a tenger szép.

Valahol Havannában:

Szóval jól éreztük magunkat Kubában. Gondolom, és remélem, hogy az amerikai embargó megszűnésével és a Castrók elöregedésével változások lesznek.

Miramar, gebines étterem:

Ha a bűbájos kommunista Kubát akarod látni, próbálj ide elmenni minél hamarább. Az az érzésem, hogy az amerikai kibékülés eredménye nagy változás lesz, és talán tíz év múlva, nem fog különbözni más Karib tengeri szigettől. Ami persze kár lenne.

Havanna, buszmegálló: