beginning

Sok módja van az utazásnak. Ide tartozik a manapság nagyon népszerű, ”csomagolt utazás”, amikor is egy összeg fejébe, minden az utazással kapcsolatos „gond”-ot a túra szervező intézi, a program tervezésétől a szállás foglalásáig, sok esetben még az étkezéseket (és korlátlan italokat) is beleértve.

Aztán vannak a hivatalos utak, a kiküldetések, és családi vakációk, mind utazással kapcsolatosak…na meg hogy a legfontosabbat el ne felejtsem: a diákok utazásai, mármint a kalandosabbaké, amikor is nagyon kis pénzen, de gyakran nagyon hosszú időre, a fiatal a nagyvilágot a nyakába veszi, és ide oda kalandoz.

A Duna S kanyarja Passautól keletre:

Én az utóbbi gyakorlata alapján lettem „megfertőzve” következésképpen ma is az egyéni utazásokat kedvelem, és nem a csoportosakat. Utjainkat én magam tervezem. Általában 2-3 hétig tartanak, nem hosszabbak, pedig lehetnének, mert mindketten nyugdíjasak vagyunk. De van egy kutyánk, akinek erre az időre egy kennelbe kell mennie, ami pénzbe kerül, plusz az az érzésem, nem igen szereti….szóval ennél tovább nem akarjuk, hogy külön legyünk tőle.

Az utazásokkal járó örömöket legutóbbi könyvében Thomas Swick http://www.thomasswick.com/

amerikai utazás író nagyon jól összefoglalta. A könyv címe „The Joys of Travel”, (Az Utazás Örömei)

Swick úr az utazással járó örömöket 7 kategóriába sorolja:

• Utazás előtti láz/előérzés
• A mozgás
• A szakítás a rutinnal
• Az újdonság
• A felfedezés
• Az érzelmi kapcsolat
• A hazatérés öröme.

 Budapest, Egyetemi Templom:

Az utazás előtti „láz”.

Angolul anticipation. A legtalálóbb kifejezés a német, amit magyarra fordítva, a reisefieber, az utazás előtti „láz”. Ez az a periódus, ami az út céljának és annak kezdetének elhatározása után következik. A mi esetünkben legtöbbször fél évről beszélünk. Ebben az időszakban igyekszem a lehető legtöbbet megtudni a célországról. Ez lehetséges az interneten, de még régimódian is, könyvekből, és másoktól érdeklődve. Itt Kanadában nem egyszer találhatsz baráti körödben olyat, aki a célországból származik, vagy akinek házastársa onnan való.

Az interneten az országok turista portáljai, a nemzetközi nagy turista kalauzok (Michelin, Fodor, Frommers, Lonely Planet) portáljai, valamint a nagy lapokban megjelent útleírások (New York Times, Guardian) nagyon hasznosak. Sok ilyent le is nyomtatok, úgyhogy manapság turista kalauzok helyett legtöbbször csak nyomtatott lapokat hordozok az úton magammal.

Ebben a periódusban kell eldönteni mennyi időre, és az adott időben hány helyre és hova fogunk ellátogatni. A következő utunk Chilébe fog vezetni, két hétre, Januárban. Chilében nagyok a távolságok É-D irányban, és a Húsvét szigeteket nem is számolom ide, úgyhogy elhatároztuk, hogy csak az ország közepét, a főváros (Santiago) környékét fogjuk bejárni.

Ebben a periódusban zajlik le a repülőjegyek megvétele. Már nagy a gyakorlatom, mindig az interneten intézem el. Utazási ügynökséget már régóta nem használok.

Ajánlatos a szálloda vagy lakás bérléseket is előre elintézni, ezeket, nem úgy, mint a repülő jegyeket még meg lehet változtatni, vagy le lehet mondani.

Mire a repülőgépre felszállunk utunk részletei, mármint hogy mit ejtünk majd útba, hol fogunk megszállni, mit nézünk meg, és de még az is, hogy hol érdemes és mit enni, nagyjából el van tárolva a fejemben, és le is van írva a noteszomban. Mindig többet írok le, mint amit fizikailag képesek leszünk megnézni, így mindig van választék a helyszínen. 

Az Atlanti Oceán partja, Cape Cod, Massachusetts:

A mozgás

Ide tartoznak az utazással járó élmények. Túl vagy a repülőtéri hercehurcán, a pályaudvari zűrzavaron, avagy kocsid megpakolásán. Hátradőlhetsz ülésedben, nézheted a felhőket, avagy az elsuhanó tájat. Ha idegenek között ülsz, akadhat alkalom beszélgetésre. Ideje hogy megnyugodjál, élvezzed utazásod kezdetét, mint valami nyitányt vagy előjátékot.

Persze vannak vakációk ahol állandóan úton vagy, nem csak az elején és a végén. Ide sorolom ifjúkorom lengyel és később európai autóstoppos útjait.

Ide tartoznak a nagy Amerika keresztüli autós utak, amikről híres emberek is írtak könyveket és készítettek filmet. (Jack Kerouac, Az Uton, John Steinbeck, Utazások Charlyval, valamint Wim Wenders sok filmje).

Külön megemlítem Paul Theroux amerikai író könyveit és a manapság a CNN-n látható sorozatot, Anthony Bourdain’s Parts Unknown. Az előző szerző könyvei között ajánlom A Vén Patagóniai Express-t, ez magyarul is megjelent, míg a CNN sorozat házigazdája, Anthony Bourdain, egy valamikori séf, aki Magyarországon is fogatott.

Az én romantikus világomba tartoznak a nagy gyalogtúrák is, irigylem Juliánusz barátot, aki a 13. században gyalog indult el, keletre az ősmagyarokat felkeresendő….micsoda kaland lehetett! Gondolom nem kis veszéllyel járt akkoriban egy olyan út.

Jómagam 2006-ban Spanyolországban bejártam a (francia) Camino-t, 600 km. Öt hetet vett igénybe. Az egyik legemlékezetesebb, és mellesleg legkevesebb pénzt igénylő utam volt.

 Bangkok, Arun Watt: 

A szakítás a rutinnal

Nem kell különösen magyarázni, hogy a rutin szükséges biztonságunkhoz, de egy olyan élet, ami csak rutinokból áll, nem élvezetes. Munkánkat remélhetően szeretjük, de hétvégeken és vakációkon mást csinálni jót tesz szervezetünknek.

Az utazásokon, főleg azokon, amiket nem csoportosan teszünk, rutinunkkal szintén szakítunk. Nemcsak szakítunk, de lehetőségünk adódhat a serendipity-re is. Ezt az angol szót nehéz magyarra fordítani, leginkább egy „kellemes meglepetés”-t jelent. Ide tartoznak az esetleges beszélgetések/ismeretségek idegenekkel, az idegen városban való eltévedéssel kapcsolatos kalandok, a be nem tervezett események, egyszóval mind az, amiről nem tudtunk, de belekeveredtünk utunk során.

Például pár éve Kubában autózván meglepett minket mennyi sok az autóstoppos, és hogy ezek (legalább is a fiatalabbak) közül aránylag milyen sokan beszélnek angolul, a jó kubai közoktatás eredményeként. Japánban (egy nagyon fejtett ipari ország) ugyanakkor aránylag kevesen beszélnek angolul, de azok, akik igen, nagyon szeretnek külföldiek társaságában lenni, az angoljukat gyakorolandó. Nagyobb városokban számos japán turista hivatal éppen ezért „párosít” ottaniakkal, akik ingyen bemutatják neked városukat, csak azért, hogy az angol (vagy francia, spanyol) tanult nyelvet gyakorolják. Ez nemcsak egy lehetőség az ottani látnivalók megismerésére, de egy helybelivel való beszélgetésre is.

 Hong Kong, sárkányt eregető fiatalok:

Az újdonság

Az utazás fő célja, számomra legalábbis, az új élmény átélése. Nem kell ehhez nagy távolságra menni, csupán a város falu, a természet adta különbség elég arra, hogy élvezzük az új helyzetet. Hiába készültünk fel, olvastunk arról a helyről ahova érkeztünk, a megérkezés pillanata, az új helyzetbe csöppenés, nagy élmény.

Emlékszem egyszer mikor egyszer Párizsba érkeztünk, és a repülőtérről azon az őszi vasárnap reggel a városba szállító mini buszba ültünk, ahol történetesen mi voltunk az utolsóak. Ez alkalmat adott arra, hogy a város életét áttekintsük. Láttuk a kutyáikat sétáló elegáns embereket a 16. kerületben, egypár paraszt piacot roskadó árukkal.

A repülőtérről Tokió belvárosába a helyérdeki vonatra vettünk jegyet. Emlékszem a nép és épületek sűrűsödésére, az állomásokon növekedő tömegre. Még városi emberek számára is, mint mi, szinte földöntúlinak tűnt.

Most tavasszal Lisszabonban jártunk, a taxis a Lisszaboni dombokat mászta, ugyan olvastam róluk, a látványra nem voltam elkészülve.

Mindez azt jelenti, hogy egy ideig unatkozni nem fogsz. Ha meg eleget láttál, ideje egy állomással tovább menni. Kerüld el a rutint, szabadságon vagy, azt teheted, amit akarsz. Kísérletezz a helybeli ételekkel, kérj tanácsot vagy mutasd a pincérnek arra, ami jól néz ki, és amit a közeledben fogyasztanak. A legtöbb esetben a helybeliek szívesen segítenek, kivétel néha azon helyek, ahol túl sok turista forgolódik.

 Philadelphia, repülőtér:

A felfedezés

A felfedezés helyett használhatnám a tanulság szavat is. Legtöbb ember, ha nem utazik, vagy csupán „csomagolt” utakra megy a téli nyárt keresendő, keveset fog megtudni a célországról, és az ott élőek szokásairól. Gyakran a csupán nyaralók abban az illúzióban maradnak, hogy az ő nemzeti ételeik a legízletesebbek, és az ő leányaik/fiaik a legcsinosabbak a világon, az ő országuk a legszebb, kultúrájuk a leggazdagabb…és folytathatnám. Nem mintha az ilyen gondolkodás különösebben káros lenne, de kívülről nézve bizony nevetséges.

Nem került nekem sok időbe, hogy első utamon, a 60-as években Lengyelországban ráébredjek: nyers uborkát enni nem fog beteggé tenni. Olaszországban tapasztaltam, hogy a zöld paradicsom nyersen is jó salátának, avagy Kelet Németországban bolyongván láttam, hogy a német leányok is csinosak, és Angliában rájöttem, hogy az indiai/kínai konyha igenis ízletes, és hogy nem, (hidd el nekem) nem a magyar paprika a legerősebb.

Lehet tanulni az északi népek pontosságából, a mediterrán emberek jókedvéből, életrevalóságából, az amerikaiak örök optimizmusából és buzgóságából. Tudom, általánosítok, de akkor is. Egyetemi éveim alatt tett nyári európai autóstoppozásaim után az az érzés töltött el mintha egy párhuzamos egyetemi szakot végeztem volna el. Annyit tapasztaltam és újat láttam. Japánban jártunk után a tisztaság új fogalmat öltött. Az emberek lezsersége Rio de Janeiróban terápiás volt. Izgatott polgárt ott nem láttunk.

 San Miguel de Allande, Mexico:

Az érzelmi kapcsolat

Talán egyénenként változik, de számomra az utazás alatt van egy érzés, ami eluralkodik, ez a különállás. Otthoni életünket ideiglenesen elhagytuk, mint kívülállók máshol barangolunk. Látjuk távol eső emberek mindennapi életét, anélkül, hogy az ő problémáikat/örömeiket magunkénak érezzük, vagy akárcsak tudatosak legyünk ezekről. Mi csak ideiglenesen vagyunk ott, rövidesen máshova megyünk.

Alkalomadtán nagy szegénységet, egyenlőtlenséget látunk. Tenni semmit sem tudunk, mint valami állatkertben megnézzük, aztán tovább állunk. Sokak emiatt az utazást egy szomorú élménynek mondják. Az ilyen érzés a legdominánsabb szóló utakon, minél több társsal utazol, annál inkább az utazás egy társas esemény lesz és nem egy kívülálló túrája, idegen földön.

Sokszor az utazó nézi, amikor a helybeliek ünnepelnek, mulatnak. Egyszer feleségemmel Bergenben Norvégiában voltunk a nemzeti ünnepen. Május 17-re esik. Volt majális, evés-ivás, este tűzijáték, hányás, a fiatalok a parkokban egymást markolták, mi, mint épphogy érkezettek, csak sétáltunk, nézelődtünk, de részt nem vettünk. Hogyan is vehettünk volna ebben részt, mindez a norvégok számára lett rendezve?

Kuba, Trinidad  nevű kisváros:

Máskor meg, egy nyaraló spanyol diákcsoporttal találkoztunk Granadában. Kurjongatva táncoltak valami népi táncot és ködös szemmel énekeltek valami dalt, talán a magyar „akácos út” spanyol megfelelőjét. Csak néztük, tetszett, de annyira spanyol volt, hogy másokat akaratlanul is, kizárt.

Nagy ritkán előfordulhat, hogy mint utazó, kitűnsz a tömegből, öltözködésed vagy bőröd színe eredményeként. Ha ez olyan helyen van ahol a turisták ritkák, bámulat tárgya lehetsz. Egyesek hozzád is jönnek, veled elbeszélgetni akarván. Ilyen élményben részesedtünk négy évvel ezelőtt Kubában, amikor egy bérelt kocsival az ország egy részét bejártuk. Talán még ma is, a turisták túlnyomó többsége a tengerparti „csomagolt” nyaralóhelyeken nyüzsög, és Kuba csodálatos vidéki városkáiba el nem merészkednek. Ha igen, nagy buszban. Akárhol pakoltuk, egyszerű kínai gyártmányú kocsinkat, nagy bámulásnak voltunk kitéve. Különleges eljárást kaptunk a kávéházakban, mintha a Marsról jöttünk volna. Aki valamit is beszélt angolul próbálkozott társalogni, vezetőnek ajánlkozni, avagy kérdezték nincs e nálunk szappan?

 Alexander Valley, California:

A hazatérés öröme

A mai utazónak, ellentétben a múlttal, amikor is ez körülményes volt, számtalan alkalma van az interneten és a szociális médián keresztül kapcsolatban maradni az otthoniakkal és barátaival. Sokan túlzásba is mennek, és naponta fényképek sorozatát teszik fel Facebook oldalukra.

Ennek ellenére, és dacára a pénznek, amit arra költöttünk, hogy otthonunktól távol legyünk, a hazatérés öröme tagadhatatlan. Összehasonlíthatnám ezt a gyerkőcök/fiatalok szeptemberi iskola kezdéséhez, mert ugyan sokan tagadják, a legtöbben nem bánnak visszatérni az iskola rutinjához, és örülnek barátaik újbóli közellétének.

Remélhetőleg egy ideig lesz olyan, aki nem bánja utazási élményeinket meghallgatni, mindenki szereti ezeket elmesélni. Vannak kevesen olyanok, akik ezeket jól le is tudják írni, még kevesebben az olyan szerencsések, akik ebből meg is tudnak élni.

Gyermekkoromban, a 60-as években, emlékszem Fehér Klára útleírásaira, neki valami szerencse vagy kapcsolat útján az utazás meg lett engedve. Leírásait nagyon élveztem. Azóta sok utazás írót olvastam, a legnagyobb még Nobel díjat is kapott, neve V.S. Naipaul. http://korunk.org/?q=node/8975

Tokió, a földalattin.

PS

A fényképeket saját magam készítettem.

Trumpnak lennének jó ötletei, de a félrebeszélések, tudatlanság és abszurd elképzelések biztosítani fogják, hogy ezek sehova sem fognak eljutni.

Az amerikai külpolitika hajtóereje a hidegháború és a Szovjetunió lehanyatlása óta az az elgondolás volt, hogy Amerika „egy nélkülözhetetlen nemzet”, aminek fel kell használnia hatalmát és befolyását a világpolitika formálására, valamint az amerikai értékek külföldön történő terjesztésére.

Ez a stratégia, amit egypár kutató a „liberális hegemóniának” nevez, két meggyőződés köré kristályosodik: elsőként, hogy a demokrácia terjesztése a világot biztonságosabbá fogja tenni, másodszor pedig, hogy a katonai hatalom képes demokratikus átalakulást létrehozni, mivel legyőzi a terroristákat, megbuktatja az Amerika ellenes rezsimeket, és így nemzetközi békét és stabilitást eredményez.

Függetlenül a megválasztott kormánytól és párttól, a liberális hegemónia elgondolása majdnem kizárólagosan uralta a legtöbb külpolitikai szakértő eddigi gondolkodását. Ez abból a meglepő tényből látható, hogy az Egyesült Államok a hidegháború óta minden három évből kettőben háborúzott, annak ellenére, hogy nem állt szemben növekedő veszéllyel, ami magára, vagy külföldi érdekeire irányult volna.

A liberális hegemónia minkét oszlopa – a demokrácia terjesztése és a megingatatlan hit az amerikai katonaságban – a hidegháború óta, kétséges eredményekkel járt. Ezek az elgondolások álltak azon szocio kísérletek mögött, amik Afganisztánt és Irakot kísérelték meg működő, nyugat stílusú demokráciákká átváltoztatni.

Ugyan a kezdeti katonai sikerek mindkét országban tagadhatatlanok, az irányelv tervezői nem vették figyelembe azt a történelmi tényt, hogy a demokrácia felépítése hosszú időbe telik (nézzünk csak magára az USÁ-ra) és majdnem mindig egy belülről induló folyamat, nagyon ritkán keletkezik külföldi beavatkozás eredményeként. Ahelyett hogy egy pro Amerika demokráciává vált volna, Afganisztánban ma a Talibán több területet kontrolál, mint akármikor 2001 óta, és Irak lesüllyedt egy az egész országra terjedő vallásos és polgárháborúba.

Míg Obama elnök általában felismerte a katonai beavatkozásokkal járó veszélyeket a Közel-Keleten – például nem vitte be az USÁ-t direkt a szíriai kalamajkába – legnagyobb politikai hibája akkor történt, amikor a liberális hegemónia nevében cselekedett Afganisztánban és Líbiában.

És akkor Donald Trump megjelent a színen. Trump sikere részben annak köszönhető, hogy ő az amerikai érdeket helyezi minden más elé, ahelyett hogy a grandiózusabb demokrácia terjesztést és az országok átformálásának ideáját kergetné tovább. Az ő támogatóinak magja abban hisz, hogy jobb, ha Amerika abbahagyja azon kísérleteit, amik világ saját képére irányuló átformálásával kapcsolatosak. Trump kritizálta Irak lerohanását (ugyan a legelején támogatta), és megrótta Amerika szövetségeseit, azért mert annak védelmére túlzottan támaszkodnak, anélkül, hogy a biztonságosság létrehozásával járó megfelelő anyagi költségekben részt vennének, és ismételten elítélte a nemzetek átformálásának gyakorlatát. Az elmúlt 25 eredményei alapján, ezek érthető álláspontok.

És itt fekszik Trump elgondolásának igazi tragédiája. Ha az elnökjelölt a választási kampányát csupán ezekre az ötletekre fókuszálta volna, talán a „nélkülözhetetlen nemzet” gondolkodásmódját, ami a Washingtont dominálja, meg tudta volna érdemileg vitatni. Sajnálatosan azonban Trump ésszerű ötletei eltörpülnek azok között, amik tele vannak rasszizmussal, képmutatással, hazugságokkal, tudatlansággal és sértésekkel.

Trump számos abszurd és nem realista javaslattal jött elő, mint például a muszlim emigráció betiltása, a határfal építése Amerika és déli szomszédja között (amiért Mexikó fog fizetni) és a 11 millió iratnélküli (illegális) emigráns deportálása. Trump lekicsinyli azok családját, akik az ország szolgálatában elhaláloztak és nyíltan kedvel egyes külföldi diktátorokat – egy alkalommal arra biztatta az oroszokat, hogy csak törjenek be demokrata riválisának, Hillarynak, a komputerébe – és azon morfondírozott, hogy az ISIS eltüntetésére a nukleáris bombát kellene bevetni.

Sajnos ezek az esztelen tervek a feledékenységgel, nárcizmussal, indulatossággal és több más karakterhibával kapcsolódva arra fognak vezetni, hogy Trump minden ötlete kapásból el lesz vetve, még a ritka jók is. Mindez a „liberális hegemónia” újabb győzelmét fogja jelenteni, annak a világnézetnek, amit a demokrata Hillary jobb híján magának vall.

Trumppal ellentétesen Hillary Clinton briliáns, gyakorlott, árnyalt és érthető. De ha ő nyer ugyanazt a hibás gondolkodást fogja folytatni a Fehér Házban, amely az amerikai stratégia volt az elmúlt 25 évben.

PS

A fenti írás egy cikk fordítása az USA Today napilap szeptember 21. számából.

A szerző, Nilay Saiya, politikai tudományok tanársegédje, és a Nemzetközi Tanulmányok igazgatója, a New York Állam Egyetemen, Brockport-ban.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található:

Az Upstairs Downstairs egy híres angol TV sorozat, remélem magyar olvasóknak is ismeretes. Ha nem, hát röviden a sorozat az angol felső osztály és azok számtalan szolgáinak életét és sorsát mutatja be nagyon élethűen és szórakoztatóan.

Ugyan az angolok ebben nagyon elől jártak, ezek az állapotok szerte Európában és kis hazánkban is létezetek. Talán az olvasók nem fogják vitatni, hogy a negyven évig tartó ránk tukmált esetlen, fületlen-farkatlan kommunista kísérlet után, ma Magyarországon ugyan ott vagyunk, mint a második világháború előtt. Ámbátor a felső pénzes osztályban ma megtalálhatjuk a volt kommunista felső osztály fiait és leányait. Mondjuk az ügyesebbeket.

Szóval volt egy kis átrendeződés, de nem kiegyenlítődés. Nem így igaz? Mindenki tiszteletére, aki azt az időt nagyszerűnek tartotta emelem poharamat. Egészségetekre!

Most pedig azt a házat szeretném bemutatni ahol én nőttem fel Pasaréten, az 50-es években, a kommunista kísérlet kellős közepén. Ugyan családunkból osztályidegen lett, és őket vagyonuktól rendesen megfosztották, mégis a házunkban létezett egy fura upstairs downstairs.

Kép az Upstairs-Downstairs angol sorozatból:

Ez időben a nagyapám építette nagy házban „fent” is igen sokan laktak. Nagyapám és nagyanyám, ők aránylag hamar meghaltak. Egy, már özvegy leánya, három közel húszon éves gyerekével és második leánya, anyám apámmal és jómagammal. Én akkoriban kicsi voltam, 1950-re lettem hét éves. Úgyszintén velünk maradt a régi szakácsuk, Ida néni, aki öreglány volt, nagyon vallásos. Volt egy szobája és ingyen főzött a fentieknek. 

Egy idő múlva, az 50-es évek elején ennek tetejébe a Széchenyi család is beköltözött. Felülre. Ők a híres gróf Széchenyi egyenes leszármazottjai voltak, két én korom béli gyerekkel. A beköltözés ellenértékében a Széchenyiek elvállalták, hogy (együtt a nagyapámtól maradt kis pénzzel), a „felsőházat” leválasztják. Eredményeként három önálló lakás lett, plusz még két lakás konyha és fürdőszoba nélkül. Itt bérlők laktak. Ezek szobájukban egy villany főzőlapon főztek. A háznak maradt két közös WC-je azt használták. Lavórban vagy isten tudja hogyan mosakodtak. A három leválasztott lakásnak lett konyhája, fürdőszobája.

Lent semmi változás nem történt. Ezek félig pincelakások voltak következésképpen igen sötétek és nedvesek. Az ottani lakóknak volt egy közös fürdő szobája és egy különálló WC-jük. Itt, azaz lent” a házmesterék laktak. A családfő, nevezett Pittel, már régóta az építkezés vállalkozó nagyapám egyik művezetője volt. Volt családja, feleség és két gyerek. Nagyobbak, mint én, egy fiú és egy leány. 

Úgyszintén miután az építkezési vállalat a magas adók és az államosítás miatt tönkrement, a ház alagsorában levő iroda egy lakássá lett átrendezve, ohne fürdőszoba, ahova egy gyerekes család költözött be. Ezek rendesen szaporodtak, a gyerekek sorra évente születtek. Az idősebb családfő, állítólag valamikor idegen légiós volt. Úgy emlékszem nem dolgozott, talán valami rokkant jövedelmen éltek, ugyan a rokkantság jeleit nem mutatta. Legtöbbször a Fasor és utcánk sarkán található kocsmában tartózkodott. Kocsma túl jó szó, lebuj jobban illő.

Láthatjátok a ház per kapita négyzetmétere igen szűkös volt fent is lent is, akkoriban ez persze normális volt. 

Megemlítem, hogy a háznak volt központi fűtése. Kis gyerekkoromban néha lementem nézni, ahogy az öntöttvas kazánba a házmester a kokszot lapátolta. Látványos volt. A kokszot nem volt könnyű beszerezni. De ősz végére, nagy nehezen el lett intézve. Jött a szállítmány, eleinte lovas kocsival és félmeztelen emberek nagy kosarakban a kokszot a hátukon a kazánházba lehurcolták. A volt házmester halálától a kazán etetését annak a veje vette át.

Telente a fűtés nem kezdődött csak du négy fele, amikor a házmester (vagy a veje) munkájából haza jött. Úgyhogy reggel mindig hideg volt a házban.

Városi gáz szolgáltatta a meleg vizet. Ezeket a sokszor eldugulódó masinákat, amit autó-gejzírnek hívtak, csak a hétvégén használtuk, mert a gáz ára túl drága volt. A konyhákban szintén városi gáz volt. Az alagsorban volt egy mosókonyha ahova havonta egyszer profik jöttek mosni. Ehhez a vizet nagy kondérokban melegítették. A tiszta ruhát a padlásra kellet felvinni. Négy emelet, nehéz munka volt.

56-ban, október végén a Széchenyiek csapot papot otthagytak és külföldre távoztak. A kommunizmusból nem csak nekik volt elegük. Apám és anyám is vitatkozott menjünk vagy sem? De ők már 53 évesek voltak, én (egyetlen gyerek) 13, szóval úgy döntöttek, hogy maradunk. 

A fenti üresedésre lentről a házmesterék felköltöztek. A házmester helyére, lent, egy ÁVOs sofőr költözött be, a feleségével. Nem sokkal 56 múltán az ÁVOs sofőr valahogy megtudta hogy az egyik fenti lakásban lakó unokatesim főkönyvelő élettársa lebukott. Ez egy komcsi volt, aki kegyvesztett lett 56 után. A jó isten tudja talán a vállalatánál a munkástanácsba belépett. „Bűnét” mi nem tudtuk. Egy szó, mint száz a sofőr elérte, hogy unokatesómat és élettársát a fenti lakásukból kitegyék. Ők maguk költöztek ide be, szép pasaréti lakás volt. 

Láthatod, hogy akik „fent” laktak nagyon kezdtek megváltozni. Mint ahogy ez a változás a mi kis országunkban is elkezdődött. Ekkor még csak kicsiben. Az ÁVOs üresedésére lent egy másik sok kis gyerekes család költözött be. Ez volt a szituáció távozásomig, ugyan persze válásokkal megspékelve, de jobbára békés egymás mellett élés elemeit tisztelve. 

Ha ma (két évente hazalátogatok) arra járok, mindezen emlékek feljönnek. Benézek az udvarra, néha be is megyek. Ma már idegenek laknak itt jobbára, kivéve a sok gyerekeseket, akik az ÁVOs helyére költöztek be.

A kocsma sincs ott, helyén benzinkút van. De sokan azt mondhatják alapjában a helyzet nem változott.

Új ízekről írok. Remélem elég merész vagy ahhoz, hogy alkalom adtán új dolgokat próbálj ki. A mai fealadat, készíts két új ételt. Olasz eredetűek, így a magyar ízlésnek újak lesznek. Hústalanok, nem drágák és egészségesek. Az is bonusz, hogy elkészítésük nem kíván különösebb szakértelmet.

Az első fogás egy saláta: narancs - cikória - dió gremolata. Én remélem, hogy a cikória kapható jobb helyeken. A második: spagetti, fokhagymás, ajókás, pirított zsemlemorzsákkal. 

Az olaszok az összevágott petrezselyem, reszelt citromhéj és reszelt fokhagyma keverékét gremolatának hívják. Szokásos ragura tenni tálalás előtt. Ez esetben salátára tesszük. 

Az ajóka (más néven szardella) használata az olasz konyhában gyakori. 

Bevallom úgy az ajókát, mind a cikóriát a google digitális szótárában találtam, a magyar nevüket nem tudtam. Angolul: anchovy és belgian endive.

A receptek négy személyre íródtak.

1/ Narancs-cikória-dió gremolata

Hozzávalók: Negyed csésze dió, egy gerezd fokhagyma, 2 cikória bimbó, 2 narancs (lehetőség szerint magtalan fajta, és ha van vörös, csupán a szín kedvéért), egy citrom, kis petrezselyem, kis olíva olaj (jobb fajta, salátának való), só, és bors.

Friss cikóriák:

Egy serpenyőben, közepes lángon, pár percig pirítsad a diókat, majd lehűlés után durvára törd össze.

A narancsot hámozd meg. Ha van borotvaéles késed, hámozás után még a fehér külső réteget is le vághatod, mint az alma héját. Ha nincsen, tisztítsd meg a fehér rétegtől, már amennyire lehet. Tengelyével keresztbe vágd szeletekre, kb. 3 mm vastagon.

Kb. 1 mm-t vágj le a cikóriák végéről, ez nem kell. Ezután vágd a bimbókat éles késsel, hosszában először félbe, majd negyedre, végül is 8.-ára.

A kész saláta:

A petrezselymet aprítsd fel, úgy, hogy egy fél csészére való legyen.

Reszeld egy porcelánedénybe a fokhagyma gerezdet, és a citrom külső héját, úgy, hogy kb. egy teáskanál legyen mindegyikből. Öntsd ide az összevágott petrezselymet és diót, sózd, borsozd, tegyél bele kis olíva olajt és keverd össze. Ez a gremolata.

Egy nagyobb salátás tálban keverd össze a narancsokat, a cikóriát, a gremolata felét és az olíva olajt.

Tálaláskor csavarj mindegyik adagra egy kis citromlevet és szórd meg mindenki salátáját a maradék gremolátával.

2/ Spagetti, fokhagymás ajókás pirított zsemlemorzsákkal

Hozzávalók: Oliva olaj (kb. fél csésze, normál minőség nem saláta olaj), 12 ajóka (szardella) apró darabokra vágva, 6 fokhagyma gerezd összevágva, ízlés szerint vörös cseresznye paprika darabok, egy csésze állott zsemle (vagy bagette) darabos morzsája, fél kiló spagetti, két tojás sárgája, kis paprika szósz, fél csésze összevágott petrezselyem, egy csésze reszelt parmezán sajt (nem fontos) és citromszeletek.

A friss ajóka, vagy szardella:

Kis forró olíva olajban párold a fokhagymát, kb. egy percig, majd add hozzá az ajókákat és a szárított paprika darabkákat, keverd tovább még egy percig. Az ajóka darabok majdhogy bele fognak olvadni a forró olajba. Ezután add hozzá a morzsákat (durvább morzsa kell, nem a finom, mint a rántott hús készítéséhez) és pirítsd kb. 3 percet, amíg világos barnára válik. Borsozd meg, só nem kell, az ajóka nagyon sós.

Főzd a spagettit, bő sós vízben, az előírt ideig. A végén önts le a vizet, de őrizz meg kb. fél csészényit.

Egy nagyobb edényben keverd össze a tojás sárgáját, ízlés szerint egy kis erős paprika szósszal, majd hígítsd fel a spagetti félretett vizének egy részével. Ürítsd ide a főtt, meleg spagettit és keverd el úgy, hogy a tojás keverék a spagettit egyenlően beborítsa. Ha kell, adj hozzá a csészéből több levet. De ez az étel szósz nélküli, ne maradjon víz a spagetti alatt.

Add hozzá a már elkészített pirított morzsákat és az összevágott petrezselymet. Keverd jól össze. Tálalj. A tálalt spagettire csepegtess egy kis olíva olajt és (ha akarod) szórj rá reszelt parmezán sajtot. Díszítsd citromszeletekkel.

PS

Mellékelem a spagetti elkészítésének videóját, angolul. Ne zavarjon ha nem érted, amit látsz az elég.

https://www.youtube.com/watch?v=Dk6AHzf0SBg