Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

beginning

blogavatar

Ami csak eszembe jut.

Utolsó kommentek

Feedek

Viszlát Tokió

Sayonara mondják a japánok viszontlátásként. Elmúlt két hét, ideje volt elbúcsúzni Japántól.

Az utolsó nap minden utazásnál egy kicsit előre megjósolható. Minden arra irányul, hogy időben legyél a repülőtéren, avagy a pályaudvaron. Manapság nemzetközi légi járat esetében illik két órával indulás előtt bejelentkezni. A mi esetünkben, ez délután 3 óra volt. Gépünk du 5 órakor indult, egy 16 órás megállásnélküli légi maratón Torontóba.

Tokió nagyváros, dedikált vonat visz ki a távoli Narita nemzetközi reptérre. Ez plusz egy óra. E vonat állomásához a hotelunktól egy taxival, majd egy másik HÉV-el kellett menni, szóval adjunk még egy órát hozzá, azaz du 1-kor kellett elindulni.

A napi program reggeli után csak egy séta volt, a szomszédságban. Egy péntek délelőtt. A hotelünk a Meguro-nak nevezett városrészben volt. Egy ideig a fő utcán sétáltunk. Sok bútor és lakásberendezés bolt, ugyan a hotelunkhoz közel volt egy VW autó árus is. Kiemelem ezt, mert a német autókon kívül mást, mint japán és koreai autót nemigen látni. Szóval a német autógyártás világ sikere, tagadhatatlan.

A főutcán haladva egy húsz perc múlva egy kanálishoz érsz. Amolyan Ördög Árok. Itt lehet a part mellett sétálni. Az árnyékban, cseresznyefák alatt. Tavasszal, amikor a cseresznyefák virágzanak, ez a hely tele van. Egy idő múlva egy parkhoz értünk és megpihentünk. Néztük, hogy is zajlik itt az élet. Jött egy óvoda. A kisdedek csak nemrégen tanulhattak meg járni. Mégis, a bátrabbjuk a csúszdára aspirált! Fel is ment egypár, az óvó nénik árgus felügyelete alatt és azok bátorításával. Lecsúszni, magától csak a legbátrabbjuk mert, talán valami szamuráj leszármazott.

A kanális másik oldalán egy tenisz klub volt. Tele aktivitással. Sok ráérő polgár itt csoportos tenisz leckét vett. Mondjuk közepes nívón játszott az „osztály”. Érdekes volt, néhány hölgy, gondolom a napot elkerülendő, egész sivatagi álarcba burkolta fejét és a vállát, plusz maszk takarta az arcukat. Így teniszeztek. Furán nézetek ki, mint valami légionárius katonák a sivatagban.

Még messzebb, azon az oldalon volt egy fura dolog, egy teljesen magas hálóba beborított nagy szabad tér, egy épülettel. Először azt hittem baseball pálya. De ahogy elmentünk mellette kiderült, hogy nem. Itt, főleg urak, golfozni gyakoroltak. A klubház tetején volt egy terasz, innen ütöttek. A hálók megakadályozták, hogy a golflabdák szerteszét menjenek a sűrűn beépített szomszédságban. Hallom ilyen helyen az ütéseket egy komputer elemzi, milyen messze ment volna, milyen pontos lett volna igazándiban?

Na, ideje volt tovább ballagni, egy kávézót találni. Ez is megtörtént. Haza indultunk. Ezúttal, a változatosság kedvéért nem a fő utcán, hanem az a melletti szomszédságban sétáltunk. Járda nélküli, keskeny, hangulatos, csupán egy autó számára alkalmas, de mégsem egyirányú, girbe-gurba utcákon. Néztem a nett házakat ahol az itteni jómódúnak kinéző polgárok laktak.

Néztük a helyi bicikli forgalmat, ami dicsérendő. Nagymamák, fiatal mamák, két gyerekkel is, biciklivel közlekednek. Egy gyerek elől a másik hátul ül, ezeknek kötelező bukósisakot viselni. Ugyan (gondolom) van autójuk, de azt helyi dolgok intézésére, bevásárlásra, gyerekeik óvodába vitelére nem használják. Az egész negyed jóval kompaktabb, mint itt Amerikában, de még európainál is. Kevésbé pazarló, mégis láthatóan nagyon jól megvannak. Sűrűbben élnek, de majdnem mindenkinek volt pici kertje virágokkal, ezek sokszor nagy cserepekben. Az új házak vasbetonból készültek, rendkívül erősnek tűntek, gondolom a földrengéseknek kell ellenállniuk.

A hotelbe visszatérvén, kértük hívjanak taxit. Jött is perceken belül, hajlongás, búcsúzás, taxizás. Borravalót el nem fogadnak. Se a hotelesek, se a taxis.

A reptéri vonaton voltak bőven magunkfajták is. Úgy értem, hogy nem japánok. Felszállt egy amerikai, és mellénk ült. „Hi how are you?” - kérdezte tipikus amerikai közvetlen stílusban. Honnan valóak vagyunk, hova megyünk?? Mondtuk. Volt már Torontóban, dicsérte. Mit kerestünk Japánban? Mondtuk. És te? - kérdeztem udvariasságból. Ő Kansas-ból való, Salt Lake Cityből tette hozzá. Gondoltam talán mormon.

Egy jótékonysági intézménynek dolgozik, mondta. Tokióban csak megállt, mert szereti a várost és itt vannak sokan, akik adakoznak az intézménynek. Valami távol keleti szegény országban volt előtte, most ment haza. Gépe Portland Oregonba viszi, majd onnan fog Salt Lake City-be repülni. Ez egy hosszú nap lesz - mondta sóhajtva.

A jótékonysági intézmény, harmadik világbeli szegény, deformációval született gyerekek ingyenes kozmetikai korrekciós operációjára van specializálva. Az intézmény nevét elfelejtettem. Rendes dolog gondoltuk, az amerikai kezdett szimpatikus lenni.

Megérkeztünk a reptérre. Átmentünk a formalitásokon. Kibattyogtunk a kapuhoz ahonnan a gépünk indult. De még volt rengeteg idő. Narita repülőtér véleményem szerint építészetileg egy nulla, egyike a rondáknak. Nemigen volt mit csinálni.

A Torontóba tartó gépünk, egy óriás Boeing 777, vagy 400 embert tudott bekebelezni. Más híján a gyülekező utasokat tanulmányoztam. Volt egy japán turistacsoport, akik észak amerikai (vagy csak kanadai) túrára gyülekeztek. A fiatal túra vezető, fekete öltönyben és fehér frissen vasalt ingben, feltűnő módon állt, egy kis zászlóval: Crystal Tours. A túra tagjainak illett oda menni és csevegni vele. Kaptak egy kis csomagot, benne némi papír. Gondolom instrukció az érkezésre, japánul.

Az utazók néhánya pont velünk szemben ült. Jobb módú nyugdíjas japánok, sokan házastársak. Látszott, szépen együtt öregedtek meg és most végre mennek a világot megismerni. Csoportosan, vezetővel, mert így biztonságos. Észak Amerika, valószínűleg ismeretlen volt számukra.

Elképzeltem mi lehetett az érkezési instrukciókban. Talán: „a WC-k Kanadában, kissé mások, mint itt Japánban. Fenekedet végig papírral kell majd törülni. Legyen nálad WC papír mindig, sok helyen ez hiányzik. Sok helyen a nyilvános WC használatáért fizetned kell.” Avagy: „Van egy a furcsa szokás, úgy hívják borra való. Aprópénz ezért legyen mindig a zsebedben.” És így tovább.

 PS

Gyere velem sétálni Tokióban, a Meguro negyedben  májusban a cseresznyefák virágzása idején, a kanális/folyó mellett. Ez nagy attrakció, sokan jönnek.

A video 4K magas minőségű HD videó, időbe tellik míg feltöldődik.

                                                                        

Tovább

Ki lesz a következő amerikai elnök?

Ottawa, október 18, 2016

Ha valamikor most örülök, hogy 47 éve nem az USA-ba vándoroltam, hanem Kanadába, és így a közelgő elnök választáson, most november 8.-án, nem kell részt vennem. Érezheted, nem rajongok egyik elnök jelöltért sem.

Félreértés ne essék, nem kell izgulni, a nyertes nagy valószínűséggel megjósolható. Szerintem Hillary Clinton lesz. A volt kétszeres elnök, Bill Clinton felesége, aki Obama elnök első négy évében, mint külügyminiszter is szolgált. Hillary pedig, nagy valószinűséggel a jól ismert „Obama” politikát fogja folytatni, de kissé attól jobbra.

Nekem hiányozni fog Obama, soknak ott Amerikában, nem. Obama sokat ígért, de keveset tett, főként azért mert sem a kongresszus, sem (az utolsó négy évben) a szenátus nem hagyta.

 

Hillary Clinton asszony már nyolc évvel ezelőtt esélyes lett volna a Demokrata Párt elnökjelöltségére, de hogy-hogy nem jött a jóképű, jó svádájú fekete szenátor Chicago-ból, Barack Obama és mint első fekete, überelte Hillary első nő lapját. Mindenki bámulatára kikapta Hillary kezéből a már majdnem biztosnak tűnő jelöltséget.

Nos, a nyolc évvel ezelőtt történt dolgokat a Demokrata Párt nem felejtette el. Hillary azóta minden erőfeszítését az új elnök jelöltség megszerzésére fordította. A Demokrata Párt és a média, ha nem is nyíltan ezt elkönyvelte, és jogosultságát nem igen vitatta. Jó pár olyan jelölt, aki talán erre érdemesebb lehetett volna, éppen ezért el sem indult. Például a Massachusetts államból származó nagyon tehetséges szenátor hölgy, Elizabeth Warren. Hillary jelöltségét megkérdőjelezni nem lehetett, nem illett.

Így Hillary-nak a Demokrata Párton belüli komolyabb jelölt ellenfele, egypár jelentéktelentől eltekintve, csupán Bernie Sanders lett. Ő gondolkodásban Hillary-tól balra áll, de meglepően népszerű volt. Igen ám, de Sanders úr minden igyekezete reménytelennek bizonyult egyrészt idős kora, másrészt a fent leírt Hillary „feljogosultság” miatt. Ráadásul a média szocialistának is nevezte, ez az USA-ban nem egy vonzó szó.

A republikánus oldalon volt jelölt bőven. Talán túl sok. A jelöltségért folyó harc kíméletlen volt. A média ezt részletesen közvetítette. Donald Trump lett végül is a nyertes. Trump úr, mint mágnes vonzza a nézőket. Ez jó üzlet a TV adóknak és más médiának. A fő oka az, hogy Donald Trump minden csak nem egy hivatásos politikus. Ahogy azt itt mondják ő „más zenére táncol”.

Trump úr egy milliárdos ingatlan vállalkozó, tetejébe népszerű TV adások ismert alakja. Az utolsó pár évet kivéve nem politizált. A hivatásos politikusokat, a Clinton házaspár ennek eklatáns példája, a népek sok helyen kapásból nem szeretik. Úgyszintén gyanús sokaknak az úgynevezett „elit”, a washingtoni tanácsadók/lobbysok és Washingtonból élő/élősködő média ismert (és kevésbé ismert) serege. Mint később kiderült ezek mind Hillary mögé sorakoztak.

A kívülálló Trump úr nem ismeri a tabu fogalmát. Nyíltan kijelentette, hogy a választást támogató nagypénzes emberek a politikát befolyásolják, így saját érdeküket a népek és a közjó elé teszik. Az elfogadott mantra az, hogy ámbár a politikusoknak ez a pénz kell az újraválasztáshoz, intézkedéseiket az lényegében nem befolyásolja. Hiszi, nem hiszi, aki akarja.

Trump úr beszédei hemzsegnek politikailag nem korrekt gondolatokkal és szerintem akaratlanul, de megsértette a kisebbségeket, főképpen a választásnál fontos feketéket és mexikói származásúakat.

Trump jelszava: „Amerika First” és „I’ll make Amerika great again” (Az első az Amerika, Én Amerikát újra naggyá fogom tenni) nagyon kapós. Maga a Republikánus Párt azonban kezdettől fogva kívülállónak tekintette, nem igazi konzervatívnak. Miért? Trump úr a múltban minkét pártot támogatta, anyagilag. Nem csak a Republikánus Pártot. A múltban tett nyilatkozatai alapján nagyon is szabados elveket vallott. Mondhatnánk, mint egy demokrata. És nem túl vallásos. A washingtoni dogmáknak fittyet hány. Például az US domináns világpolitikai szerepén változtatni akar. America First.  A NATO-ról az a véleménye hogy a költségekhez a tagok nem arányosan járulnak. Más államokról, például Japánról és Dél Koreáról azt állította, hogy ezek ingyen kapják a védelmet. És - most kapaszkodj - horribile diktu, még Putyin szíriai politikáját sem kellőképpen kritizálta, mert ismételten arra célzott, hogy a terroristákat kell elsősorban kiirtani, ha kell Putyinnal és Asszaddal összefogva. Irgum burgum!

Július óta, azóta hogy Hillary és Trump elnök jelöltek lettek, az itteni népek a TV híreken mást sem látnak, a rádiókon mást sem hallanak és mást sem olvashatnak az újságokban, mint azt hogy a két ellenfél mit javasol, mit mond a másikról, és hol követett el valami bakit. Hillary Clinton, a hivatásos politikus gyakorlott ezen a téren, Donald Trump, ugyan karizmatikus (sokak szerint demagóg), kevésbé.

Trump-ot politikailag nem korrekt beszédei és jó pár vad ötlete, (muszlimokat külön vizsgálat alá fogja tenni, kerítést épített Mexikóval a határra) hamar notóriussá tették. Ugyanakkor egyes emberek szemében nagyon népszerűvé vált. A média, az elit, és lassan a Republikánus Párt egy része, ellene fordult. Trump változást akar Washingtonban, ezek meg ettől félnek. Azt ne egy kívülálló tegye, és egyébként is mondják (gondolom) maguk között, minek a változás? Mi jól élünk!

Trump követői főleg a szegényebb, fehér, állásukat elvesztett, avagy azt veszélyben érző férfiak közül jönnek. Persze vannak más támogatói is. Bevallom, külpolitikája nekem is tetszik. Üdítő a „gonosz Putyin”-tól eltérő gondolkodás. Imponál az is, hogy javarészt saját pénzéből fizeti a kampányát, így nem tartozik senkinek „hálával”, ellentétben Hillary-val, aki a bank stb. érdekeknek, itteni politikusoknak megfelelően, rendesen el van adósodva.

És két héttel ezelőtt elérkeztünk ahhoz a ponthoz amikor Trump kampányát komoly csapás érte. Eddig ugyanis a verseny szoros volt. Kibányászták Trump egy 11 évvel ezelőtti privát beszélgetését, amit anno véletlenül és hibásan valahol Hollywood-ban magnóra vettek, és megmaradt. Ebben két férfi, a másik egy távoli Bush elnök rokon, aki egy ottani TV műsor gazdája, egymás között hódításaikról dicsekedik. Nem éppen politikailag korrekt módon, mint ahogy nem egy férfi, sajnos szerte a világon, ilyesmire képes.

Na, mi sem hiányzott a hír szolgálóinak. Abban a pillanatban, amikor ezt hallottam, éreztem, hogy Trump-ot megfogták, és dacára, hogy eddig nem egy kátyúból sikeresen kimászott, ebből nem fog tudni.

A Magyarországon nemrég Kis László úszóedző sajtójának a köbéről beszélünk. Trump nem erőszakolt meg senkit, de az epizód egy rámenő nőcsábásznak mutatja. Megemlítem, hogy politikai ellenfelének férje, Bill Clinton hasonló ember, akit Hillary anno védett, és az őt vádoló nők ellen erősen fellépett. Hogy más nőcsábász elnököt, köztük Kennedy, Roosevelt, ne is említsek.

Trump nyilvánosan bocsánatot kért, mondván ez egy privát, éretlen, „öltözőkben szokásos” férfi-férfi közti beszélgetés volt, amit már akkor sem gondolt komolyan, ő tiszteli a nőket, akkor is most is….de a szellem kiszabadult a palackból. A média falka vért szimatolt, le nem állt.

És láss csudát, azóta, a mai napig nem kevesebb, mint 12 (!) hölgy találtatott/jelentkezett, akik mind azt állítják, hogy X ével ezelőtt (X nagyobb, mint 10), Donald Trump náluk, kéretlenül próbálkozott, őket kihasználni akarta, fogdosni próbálta, és tisztelet nélkül viselkedett.

Bizonyíték persze, mint az ilyen esetek többségében nincsen, de a kár, egy alapjában prűd országban - ez nem Franciaország - komoly.

Azóta más sincs a TV-n, mint a Trump elleni vádaskodások, és az ő tagadása. Ad nauseam. Alig jut idő a jelöltek jövőbeli külpolitikáját ismertetni/megvitatni, (Hillary-é az lesz, ami eddig volt), se nem arra hogy hogyan tennék a jelöltek Amerikát jobbá, gazdagabbá. Nem marad idő megvitatni Hillary állítólagos mutyizásait a bankárokkal, nem lehet beszélni Hillary sok esetben vitatható politikai múltjáról. Trump alkalmatlansága a tárgy, ez vonzza a plebszet, és a nézők száma fontos a kapitalista világban. Ezt Trump-nak is illene megértenie.

PS

Első posztom az amerikai választásokról, márciusban íródott és itt található.

Tovább

Gyermekkorom a puskák között

Nashville mellett egy faluban, ahol felnőttem, fűrészbakra tett kólás konzervekre lövöldöztem. Nem puskával, mert ahhoz kicsi voltam: egyszer, amikor 9 éves lehettem, az egyik rúgása a földre dobott, ezért inkább pisztolyt használtam. Összesen hatan voltunk – két gyerek (a nővérem és én) anyám első házasságából, és négy gyerek mostohaapám első házasságából. Kor szerint sorba álltunk, és vártunk sorunkra. A vidéki nyárban a puskák szórakoztatóbbak voltak, mint békákat fogni, ugyan nem annyira, mint lovagolni.

Apám házában is voltak fegyverek, de ezek mások voltak. Apám rendőrtiszt volt, Los Angelesben. Fiatal koromban, mint detektív egy kabátot viselt a pisztolyát takarandó. A pisztolyt a hóna alatt tartotta egy táskában, hátul a nadrágszíjára tűzve. Két pisztolya volt, egy szabvány szerinti 38-as revolver és egy rövid, 2 inches, pisze orrú, a biztonság kedvéért. Jobbára nem lehetett látni ezeket, nem beszélt ezekről, és sohasem vették őket elő, kivéve, amikor szigorú vizsgálatot tartottak. Látogatásaink alatt nővéremmel együtt könyörögtünk, hogy vigyen el minket a rendőr - képző lövöldéjébe. Ha mi a céllövésben tehetségesek voltunk, azt velünk apánk sosem éreztette.

Míg apám a pisztolyait eltűrte, mostohaapám imádta fegyvereit, és megtanított arra, mit tegyünk, ha valaki betör hozzánk, elrabol minket és hogyan viselkedjünk más, Armageddon-szerű helyzetben. A puskák tartóikban voltak a nappaliban a dívány alatt (gyakoroltuk, hogy végszükség esetén, hogyan vegyük őket elő). Plusz egy pisztoly volt elrejtve a falióra mögött. Mostohaapám orvosi rendelőjében volt egy titkos hely, a fegyvereknek – mindenféle és változó legalitásúaknak – egy hamis szellőző nyílásnál, amit csavarhúzóval lehetett kinyitni.

Amikor a vidéket Nashville zöld kertvárosáért elhagytuk, többé nem tudtunk kólás konzervekre lövöldözni az udvarunkban. Helyette plasztik habból kivágott emberre dobáltunk késeket, gyakorlatként a garázsban.

Jogsimat a 16. születésnapomra kaptam meg, és megengedték, hogy a család dzsipjét a suliba hajtsam. Elmehettem barátaimhoz, színházi próbákra és a plázába. Nem számított, milyen késő volt, mert egy pisztolyt vittem a kocsiban. Nem volt engedélyem elrejtett fegyvert magammal vinni, és nem akartam a pisztolyt az ülésen tartani. Mostohaapám egy félbehajtott papír céltáblát tett a kesztyűtartóba a pisztoly mellé. Mondta, ha megállítanak, és a kocsit átkutatják és megtalálják a pisztolyt, mondjam, hogy a céllövöldébe tartok, még akkor is, ha reggel fél hét van és a katolikus iskola térdig érő harisnyájában és kék iskola-zubbonyában vagyok.

Nem akartam a pisztolyt a kocsimban, nem azért mert bajba keveredhetek vagy valakit megsebesíthetek, hanem azért, mert féltem, ha a rendőrség Tennessee államban megtalálja, apám Kaliforniában megtudhatja. De, az hogy fegyvert viselek, a feltétele volt annak, hogy a kocsit az iskolába menet használhassam.

Egyszer, amikor le voltam hangolódva, a pisztoly csövét a számba vettem. Nem volt szándékomban magamat főbe lőni, de abban a korban ez mély nyomott hagyott bennem. Nem ismétlődött meg. Az a hang, amit a pisztoly ad, amint fogaidat megérinti, semmi máshoz nem hasonlítható és örökre veled marad.

Mindennek vége lett 23 éves koromban.

Egy new yorki emberrel kezdtem járni, aki életében sosem lőtt fegyverrel, és csodálta jártasságomat ezekkel. Amikor hazavittem, hogy találkozzon a családommal, megkértem mostohaapámat, vigyen el minket lőni. A mostohaapám felhívta Pony nevezetű barátját, aki a Partvédelmi Hatósságoknak szállított fegyvereket. Pony egy fiatalembert hozott magával és annak a barátnőjét, akik mindketten erősen drogoztak.

Hatan egy fatelepre hajtottunk, ami Pony egyik barátjáé volt, és ott sziklákra lövöldöztünk egy rakás pisztollyal és puskával. A barátnő egy Uzival szerte szét lövöldözött a völgyben, mialatt ordibált: „Édes Isten, Istenem” - aztán elesett, magas sarkú cipőjében. Pony egy valamilyenfajta teherautóra szerelt gépfegyvert is hozott, amivel a férfiak nyomjelző lövedékeket, méretük, mint a kezem, lövöldöztek.

Egyike ezen lövedékeknek gellert kapott egy sziklán és lepattant a mellettünk levő hegyre. 10 perc múlva füstöt láttunk. Öten egy lapáttal keresztülmentünk a mezőn a tűz irányába, míg a barátnő a kocsiban várt. Mindazon süket dolog között, amiket az életemben elkövettem, semmi sem jön ennek közelébe, az erdőben rohanni egy száraz nyár kellős közepén egy tűzet kergetendő. Ahogy az égő talajon lépkedtem minden arra emlékeztetett, hogy a fegyverek mennyire nem élvezetesek, se nem hasznosak, hanem biztonságunkat veszélyeztetik, nem pedig azt biztosítják.

Amikor apám nyugalomba nyugdíjba ment a rendőrségtől, mostohaanyámmal együtt elköltöztek Los Angelesből. Úgy határoztak, hogy fegyvereiket nem viszik magukkal. Nővérem gyerekei akkor még fiatalok voltak, úgyhogy azt mondtam: én átveszem fegyvereiket. Felhívtam Ponyt és megkértem, hogy átvenné ezeket, amíg eldöntöm, mit tegyek velük. Ponynek fegyvertárai voltak, akkorák, mint valami besétálható mélyhűtő kamrák. De azóta öt és tíz év is elmúlt, és sosem mentem el értük. Rájöttem, hogy egy fegyver már nem tud szentimentálissá tenni, még azok sem, amik apámé voltak 33 éven keresztül.

Csehov szerint: „Ne tarts töltött fegyvert, ha azt senki sem fogja használni.” Én kivétel vagyok. Fegyverek között nőttem fel, sohasem volt semmi baleset, ami nem azt jelenti, hogy kár nem történt.

Apám sohasem lőtt senkire. A rendőröknél töltött 33 év alatt egyszer sem húzta ki fegyverét. Mostohaapám sem lőtt senkire, ugyan láttam vad indulatában, amikor emberekre emelte.

Nővérem barátnőjének az apja volt az, akit lelőttek. A legkedvesebb ember volt. A falusi boltot vezette, ahol iskola után mindannyian nyüzsögtünk. Egyszer délben valaki bement azzal, hogy a boltot kirabolja, és miután Carter úr átadta a pénzt, ez az ember az ajtóhoz ment, majd megfordult, rálőtt és megölte. Betty ott volt, amikor ez történt.

Ne higgy abban a mondásban, hogy a fegyverek nem ölnek. Nem igaz, fognak! Ismétlem, nem igaz. A fegyverek ölnek, gyerekeket, szüleiket, szerelmeseket, szomszédokat, munkatársakat, idegeneket és barátokat, tévedésből vagy dühből. És ez így lesz egész addig, amíg elhatározzuk, hogy ennek vége kell, hogy legyen, ami azt jelenti, hogy megszabadulunk nemcsak az AK 47-esektől, hanem a kis ezüst .22-esektől is. Mindegyiktől. Ezt senki sem kéri, talán azért mert nem akarják a sok fegyvertulajdonost felháborítani, de a te jogod, hogy le ne lőjenek, felülírja a jogodat a fegyverekhez.

PS

1          A fenti írás egy cikk fordítása, a New York Times 2016 július 17. számából, az op-ed rovatból.

2          A szerző, Ann Patchett, a “Bel Canto” történetek és a rövidesen megjelenő “Commonwealth” könyv szerzője.

3          Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

4          Az eredeti cikk itt található.                                       

Tovább

Gondolatok az utazásokról

Sok módja van az utazásnak. Ide tartozik a manapság nagyon népszerű, ”csomagolt utazás”, amikor is egy összeg fejébe, minden az utazással kapcsolatos „gond”-ot a túra szervező intézi, a program tervezésétől a szállás foglalásáig, sok esetben még az étkezéseket (és korlátlan italokat) is beleértve.

Aztán vannak a hivatalos utak, a kiküldetések, és családi vakációk, mind utazással kapcsolatosak…na meg hogy a legfontosabbat el ne felejtsem: a diákok utazásai, mármint a kalandosabbaké, amikor is nagyon kis pénzen, de gyakran nagyon hosszú időre, a fiatal a nagyvilágot a nyakába veszi, és ide oda kalandoz.

A Duna S kanyarja Passautól keletre:

Én az utóbbi gyakorlata alapján lettem „megfertőzve” következésképpen ma is az egyéni utazásokat kedvelem, és nem a csoportosakat. Utjainkat én magam tervezem. Általában 2-3 hétig tartanak, nem hosszabbak, pedig lehetnének, mert mindketten nyugdíjasak vagyunk. De van egy kutyánk, akinek erre az időre egy kennelbe kell mennie, ami pénzbe kerül, plusz az az érzésem, nem igen szereti….szóval ennél tovább nem akarjuk, hogy külön legyünk tőle.

Az utazásokkal járó örömöket legutóbbi könyvében Thomas Swick http://www.thomasswick.com/

amerikai utazás író nagyon jól összefoglalta. A könyv címe „The Joys of Travel”, (Az Utazás Örömei)

Swick úr az utazással járó örömöket 7 kategóriába sorolja:

  • Utazás előtti láz/előérzés
  • A mozgás
  • A szakítás a rutinnal
  • Az újdonság
  • A felfedezés
  • Az érzelmi kapcsolat
  • A hazatérés öröme.

 Budapest, Egyetemi Templom:

Az utazás előtti „láz”.

Angolul anticipation. A legtalálóbb kifejezés a német, amit magyarra fordítva, a reisefieber, az utazás előtti „láz”. Ez az a periódus, ami az út céljának és annak kezdetének elhatározása után következik. A mi esetünkben legtöbbször fél évről beszélünk. Ebben az időszakban igyekszem a lehető legtöbbet megtudni a célországról. Ez lehetséges az interneten, de még régimódian is, könyvekből, és másoktól érdeklődve. Itt Kanadában nem egyszer találhatsz baráti körödben olyat, aki a célországból származik, vagy akinek házastársa onnan való.

Az interneten az országok turista portáljai, a nemzetközi nagy turista kalauzok (Michelin, Fodor, Frommers, Lonely Planet) portáljai, valamint a nagy lapokban megjelent útleírások (New York Times, Guardian) nagyon hasznosak. Sok ilyent le is nyomtatok, úgyhogy manapság turista kalauzok helyett legtöbbször csak nyomtatott lapokat hordozok az úton magammal.

Ebben a periódusban kell eldönteni mennyi időre, és az adott időben hány helyre és hova fogunk ellátogatni. A következő utunk Chilébe fog vezetni, két hétre, Januárban. Chilében nagyok a távolságok É-D irányban, és a Húsvét szigeteket nem is számolom ide, úgyhogy elhatároztuk, hogy csak az ország közepét, a főváros (Santiago) környékét fogjuk bejárni.

Ebben a periódusban zajlik le a repülőjegyek megvétele. Már nagy a gyakorlatom, mindig az interneten intézem el. Utazási ügynökséget már régóta nem használok.

Ajánlatos a szálloda vagy lakás bérléseket is előre elintézni, ezeket, nem úgy, mint a repülő jegyeket még meg lehet változtatni, vagy le lehet mondani.

Mire a repülőgépre felszállunk utunk részletei, mármint hogy mit ejtünk majd útba, hol fogunk megszállni, mit nézünk meg, és de még az is, hogy hol érdemes és mit enni, nagyjából el van tárolva a fejemben, és le is van írva a noteszomban. Mindig többet írok le, mint amit fizikailag képesek leszünk megnézni, így mindig van választék a helyszínen. 

Az Atlanti Oceán partja, Cape Cod, Massachusetts:

A mozgás

Ide tartoznak az utazással járó élmények. Túl vagy a repülőtéri hercehurcán, a pályaudvari zűrzavaron, avagy kocsid megpakolásán. Hátradőlhetsz ülésedben, nézheted a felhőket, avagy az elsuhanó tájat. Ha idegenek között ülsz, akadhat alkalom beszélgetésre. Ideje hogy megnyugodjál, élvezzed utazásod kezdetét, mint valami nyitányt vagy előjátékot.

Persze vannak vakációk ahol állandóan úton vagy, nem csak az elején és a végén. Ide sorolom ifjúkorom lengyel és később európai autóstoppos útjait.

Ide tartoznak a nagy Amerika keresztüli autós utak, amikről híres emberek is írtak könyveket és készítettek filmet. (Jack Kerouac, Az Uton, John Steinbeck, Utazások Charlyval, valamint Wim Wenders sok filmje).

Külön megemlítem Paul Theroux amerikai író könyveit és a manapság a CNN-n látható sorozatot, Anthony Bourdain’s Parts Unknown. Az előző szerző könyvei között ajánlom A Vén Patagóniai Express-t, ez magyarul is megjelent, míg a CNN sorozat házigazdája, Anthony Bourdain, egy valamikori séf, aki Magyarországon is fogatott.

Az én romantikus világomba tartoznak a nagy gyalogtúrák is, irigylem Juliánusz barátot, aki a 13. században gyalog indult el, keletre az ősmagyarokat felkeresendő….micsoda kaland lehetett! Gondolom nem kis veszéllyel járt akkoriban egy olyan út.

Jómagam 2006-ban Spanyolországban bejártam a (francia) Camino-t, 600 km. Öt hetet vett igénybe. Az egyik legemlékezetesebb, és mellesleg legkevesebb pénzt igénylő utam volt.

 Bangkok, Arun Watt: 

A szakítás a rutinnal

Nem kell különösen magyarázni, hogy a rutin szükséges biztonságunkhoz, de egy olyan élet, ami csak rutinokból áll, nem élvezetes. Munkánkat remélhetően szeretjük, de hétvégeken és vakációkon mást csinálni jót tesz szervezetünknek.

Az utazásokon, főleg azokon, amiket nem csoportosan teszünk, rutinunkkal szintén szakítunk. Nemcsak szakítunk, de lehetőségünk adódhat a serendipity-re is. Ezt az angol szót nehéz magyarra fordítani, leginkább egy „kellemes meglepetés”-t jelent. Ide tartoznak az esetleges beszélgetések/ismeretségek idegenekkel, az idegen városban való eltévedéssel kapcsolatos kalandok, a be nem tervezett események, egyszóval mind az, amiről nem tudtunk, de belekeveredtünk utunk során.

Például pár éve Kubában autózván meglepett minket mennyi sok az autóstoppos, és hogy ezek (legalább is a fiatalabbak) közül aránylag milyen sokan beszélnek angolul, a jó kubai közoktatás eredményeként. Japánban (egy nagyon fejtett ipari ország) ugyanakkor aránylag kevesen beszélnek angolul, de azok, akik igen, nagyon szeretnek külföldiek társaságában lenni, az angoljukat gyakorolandó. Nagyobb városokban számos japán turista hivatal éppen ezért „párosít” ottaniakkal, akik ingyen bemutatják neked városukat, csak azért, hogy az angol (vagy francia, spanyol) tanult nyelvet gyakorolják. Ez nemcsak egy lehetőség az ottani látnivalók megismerésére, de egy helybelivel való beszélgetésre is.

 Hong Kong, sárkányt eregető fiatalok:

Az újdonság

Az utazás fő célja, számomra legalábbis, az új élmény átélése. Nem kell ehhez nagy távolságra menni, csupán a város falu, a természet adta különbség elég arra, hogy élvezzük az új helyzetet. Hiába készültünk fel, olvastunk arról a helyről ahova érkeztünk, a megérkezés pillanata, az új helyzetbe csöppenés, nagy élmény.

Emlékszem egyszer mikor egyszer Párizsba érkeztünk, és a repülőtérről azon az őszi vasárnap reggel a városba szállító mini buszba ültünk, ahol történetesen mi voltunk az utolsóak. Ez alkalmat adott arra, hogy a város életét áttekintsük. Láttuk a kutyáikat sétáló elegáns embereket a 16. kerületben, egypár paraszt piacot roskadó árukkal.

A repülőtérről Tokió belvárosába a helyérdeki vonatra vettünk jegyet. Emlékszem a nép és épületek sűrűsödésére, az állomásokon növekedő tömegre. Még városi emberek számára is, mint mi, szinte földöntúlinak tűnt.

Most tavasszal Lisszabonban jártunk, a taxis a Lisszaboni dombokat mászta, ugyan olvastam róluk, a látványra nem voltam elkészülve.

Mindez azt jelenti, hogy egy ideig unatkozni nem fogsz. Ha meg eleget láttál, ideje egy állomással tovább menni. Kerüld el a rutint, szabadságon vagy, azt teheted, amit akarsz. Kísérletezz a helybeli ételekkel, kérj tanácsot vagy mutasd a pincérnek arra, ami jól néz ki, és amit a közeledben fogyasztanak. A legtöbb esetben a helybeliek szívesen segítenek, kivétel néha azon helyek, ahol túl sok turista forgolódik.

 Philadelphia, repülőtér:

A felfedezés

A felfedezés helyett használhatnám a tanulság szavat is. Legtöbb ember, ha nem utazik, vagy csupán „csomagolt” utakra megy a téli nyárt keresendő, keveset fog megtudni a célországról, és az ott élőek szokásairól. Gyakran a csupán nyaralók abban az illúzióban maradnak, hogy az ő nemzeti ételeik a legízletesebbek, és az ő leányaik/fiaik a legcsinosabbak a világon, az ő országuk a legszebb, kultúrájuk a leggazdagabb…és folytathatnám. Nem mintha az ilyen gondolkodás különösebben káros lenne, de kívülről nézve bizony nevetséges.

Nem került nekem sok időbe, hogy első utamon, a 60-as években Lengyelországban ráébredjek: nyers uborkát enni nem fog beteggé tenni. Olaszországban tapasztaltam, hogy a zöld paradicsom nyersen is jó salátának, avagy Kelet Németországban bolyongván láttam, hogy a német leányok is csinosak, és Angliában rájöttem, hogy az indiai/kínai konyha igenis ízletes, és hogy nem, (hidd el nekem) nem a magyar paprika a legerősebb.

Lehet tanulni az északi népek pontosságából, a mediterrán emberek jókedvéből, életrevalóságából, az amerikaiak örök optimizmusából és buzgóságából. Tudom, általánosítok, de akkor is. Egyetemi éveim alatt tett nyári európai autóstoppozásaim után az az érzés töltött el mintha egy párhuzamos egyetemi szakot végeztem volna el. Annyit tapasztaltam és újat láttam. Japánban jártunk után a tisztaság új fogalmat öltött. Az emberek lezsersége Rio de Janeiróban terápiás volt. Izgatott polgárt ott nem láttunk.

 San Miguel de Allande, Mexico:

Az érzelmi kapcsolat

Talán egyénenként változik, de számomra az utazás alatt van egy érzés, ami eluralkodik, ez a különállás. Otthoni életünket ideiglenesen elhagytuk, mint kívülállók máshol barangolunk. Látjuk távol eső emberek mindennapi életét, anélkül, hogy az ő problémáikat/örömeiket magunkénak érezzük, vagy akárcsak tudatosak legyünk ezekről. Mi csak ideiglenesen vagyunk ott, rövidesen máshova megyünk.

Alkalomadtán nagy szegénységet, egyenlőtlenséget látunk. Tenni semmit sem tudunk, mint valami állatkertben megnézzük, aztán tovább állunk. Sokak emiatt az utazást egy szomorú élménynek mondják. Az ilyen érzés a legdominánsabb szóló utakon, minél több társsal utazol, annál inkább az utazás egy társas esemény lesz és nem egy kívülálló túrája, idegen földön.

Sokszor az utazó nézi, amikor a helybeliek ünnepelnek, mulatnak. Egyszer feleségemmel Bergenben Norvégiában voltunk a nemzeti ünnepen. Május 17-re esik. Volt majális, evés-ivás, este tűzijáték, hányás, a fiatalok a parkokban egymást markolták, mi, mint épphogy érkezettek, csak sétáltunk, nézelődtünk, de részt nem vettünk. Hogyan is vehettünk volna ebben részt, mindez a norvégok számára lett rendezve?

Kuba, Trinidad  nevű kisváros:

Máskor meg, egy nyaraló spanyol diákcsoporttal találkoztunk Granadában. Kurjongatva táncoltak valami népi táncot és ködös szemmel énekeltek valami dalt, talán a magyar „akácos út” spanyol megfelelőjét. Csak néztük, tetszett, de annyira spanyol volt, hogy másokat akaratlanul is, kizárt.

Nagy ritkán előfordulhat, hogy mint utazó, kitűnsz a tömegből, öltözködésed vagy bőröd színe eredményeként. Ha ez olyan helyen van ahol a turisták ritkák, bámulat tárgya lehetsz. Egyesek hozzád is jönnek, veled elbeszélgetni akarván. Ilyen élményben részesedtünk négy évvel ezelőtt Kubában, amikor egy bérelt kocsival az ország egy részét bejártuk. Talán még ma is, a turisták túlnyomó többsége a tengerparti „csomagolt” nyaralóhelyeken nyüzsög, és Kuba csodálatos vidéki városkáiba el nem merészkednek. Ha igen, nagy buszban. Akárhol pakoltuk, egyszerű kínai gyártmányú kocsinkat, nagy bámulásnak voltunk kitéve. Különleges eljárást kaptunk a kávéházakban, mintha a Marsról jöttünk volna. Aki valamit is beszélt angolul próbálkozott társalogni, vezetőnek ajánlkozni, avagy kérdezték nincs e nálunk szappan?

 Alexander Valley, California:

A hazatérés öröme

A mai utazónak, ellentétben a múlttal, amikor is ez körülményes volt, számtalan alkalma van az interneten és a szociális médián keresztül kapcsolatban maradni az otthoniakkal és barátaival. Sokan túlzásba is mennek, és naponta fényképek sorozatát teszik fel Facebook oldalukra.

Ennek ellenére, és dacára a pénznek, amit arra költöttünk, hogy otthonunktól távol legyünk, a hazatérés öröme tagadhatatlan. Összehasonlíthatnám ezt a gyerkőcök/fiatalok szeptemberi iskola kezdéséhez, mert ugyan sokan tagadják, a legtöbben nem bánnak visszatérni az iskola rutinjához, és örülnek barátaik újbóli közellétének.

Remélhetőleg egy ideig lesz olyan, aki nem bánja utazási élményeinket meghallgatni, mindenki szereti ezeket elmesélni. Vannak kevesen olyanok, akik ezeket jól le is tudják írni, még kevesebben az olyan szerencsések, akik ebből meg is tudnak élni.

Gyermekkoromban, a 60-as években, emlékszem Fehér Klára útleírásaira, neki valami szerencse vagy kapcsolat útján az utazás meg lett engedve. Leírásait nagyon élveztem. Azóta sok utazás írót olvastam, a legnagyobb még Nobel díjat is kapott, neve V.S. Naipaul. http://korunk.org/?q=node/8975

Tokió, a földalattin.

PS

A fényképeket saját magam készítettem.

Tovább

Donald Trump külpolitikájának valós tragédiája

Trumpnak lennének jó ötletei, de a félrebeszélések, tudatlanság és abszurd elképzelések biztosítani fogják, hogy ezek sehova sem fognak eljutni.

Az amerikai külpolitika hajtóereje a hidegháború és a Szovjetunió lehanyatlása óta az az elgondolás volt, hogy Amerika „egy nélkülözhetetlen nemzet”, aminek fel kell használnia hatalmát és befolyását a világpolitika formálására, valamint az amerikai értékek külföldön történő terjesztésére.

Ez a stratégia, amit egypár kutató a „liberális hegemóniának” nevez, két meggyőződés köré kristályosodik: elsőként, hogy a demokrácia terjesztése a világot biztonságosabbá fogja tenni, másodszor pedig, hogy a katonai hatalom képes demokratikus átalakulást létrehozni, mivel legyőzi a terroristákat, megbuktatja az Amerika ellenes rezsimeket, és így nemzetközi békét és stabilitást eredményez.

Függetlenül a megválasztott kormánytól és párttól, a liberális hegemónia elgondolása majdnem kizárólagosan uralta a legtöbb külpolitikai szakértő eddigi gondolkodását. Ez abból a meglepő tényből látható, hogy az Egyesült Államok a hidegháború óta minden három évből kettőben háborúzott, annak ellenére, hogy nem állt szemben növekedő veszéllyel, ami magára, vagy külföldi érdekeire irányult volna.

A liberális hegemónia minkét oszlopa – a demokrácia terjesztése és a megingatatlan hit az amerikai katonaságban – a hidegháború óta, kétséges eredményekkel járt. Ezek az elgondolások álltak azon szocio kísérletek mögött, amik Afganisztánt és Irakot kísérelték meg működő, nyugat stílusú demokráciákká átváltoztatni.

Ugyan a kezdeti katonai sikerek mindkét országban tagadhatatlanok, az irányelv tervezői nem vették figyelembe azt a történelmi tényt, hogy a demokrácia felépítése hosszú időbe telik (nézzünk csak magára az USÁ-ra) és majdnem mindig egy belülről induló folyamat, nagyon ritkán keletkezik külföldi beavatkozás eredményeként. Ahelyett hogy egy pro Amerika demokráciává vált volna, Afganisztánban ma a Talibán több területet kontrolál, mint akármikor 2001 óta, és Irak lesüllyedt egy az egész országra terjedő vallásos és polgárháborúba.

Míg Obama elnök általában felismerte a katonai beavatkozásokkal járó veszélyeket a Közel-Keleten – például nem vitte be az USÁ-t direkt a szíriai kalamajkába – legnagyobb politikai hibája akkor történt, amikor a liberális hegemónia nevében cselekedett Afganisztánban és Líbiában.

És akkor Donald Trump megjelent a színen. Trump sikere részben annak köszönhető, hogy ő az amerikai érdeket helyezi minden más elé, ahelyett hogy a grandiózusabb demokrácia terjesztést és az országok átformálásának ideáját kergetné tovább. Az ő támogatóinak magja abban hisz, hogy jobb, ha Amerika abbahagyja azon kísérleteit, amik világ saját képére irányuló átformálásával kapcsolatosak. Trump kritizálta Irak lerohanását (ugyan a legelején támogatta), és megrótta Amerika szövetségeseit, azért mert annak védelmére túlzottan támaszkodnak, anélkül, hogy a biztonságosság létrehozásával járó megfelelő anyagi költségekben részt vennének, és ismételten elítélte a nemzetek átformálásának gyakorlatát. Az elmúlt 25 eredményei alapján, ezek érthető álláspontok.

És itt fekszik Trump elgondolásának igazi tragédiája. Ha az elnökjelölt a választási kampányát csupán ezekre az ötletekre fókuszálta volna, talán a „nélkülözhetetlen nemzet” gondolkodásmódját, ami a Washingtont dominálja, meg tudta volna érdemileg vitatni. Sajnálatosan azonban Trump ésszerű ötletei eltörpülnek azok között, amik tele vannak rasszizmussal, képmutatással, hazugságokkal, tudatlansággal és sértésekkel.

Trump számos abszurd és nem realista javaslattal jött elő, mint például a muszlim emigráció betiltása, a határfal építése Amerika és déli szomszédja között (amiért Mexikó fog fizetni) és a 11 millió iratnélküli (illegális) emigráns deportálása. Trump lekicsinyli azok családját, akik az ország szolgálatában elhaláloztak és nyíltan kedvel egyes külföldi diktátorokat – egy alkalommal arra biztatta az oroszokat, hogy csak törjenek be demokrata riválisának, Hillarynak, a komputerébe – és azon morfondírozott, hogy az ISIS eltüntetésére a nukleáris bombát kellene bevetni.

Sajnos ezek az esztelen tervek a feledékenységgel, nárcizmussal, indulatossággal és több más karakterhibával kapcsolódva arra fognak vezetni, hogy Trump minden ötlete kapásból el lesz vetve, még a ritka jók is. Mindez a „liberális hegemónia” újabb győzelmét fogja jelenteni, annak a világnézetnek, amit a demokrata Hillary jobb híján magának vall.

Trumppal ellentétesen Hillary Clinton briliáns, gyakorlott, árnyalt és érthető. De ha ő nyer ugyanazt a hibás gondolkodást fogja folytatni a Fehér Házban, amely az amerikai stratégia volt az elmúlt 25 évben.

PS

A fenti írás egy cikk fordítása az USA Today napilap szeptember 21. számából.

A szerző, Nilay Saiya, politikai tudományok tanársegédje, és a Nemzetközi Tanulmányok igazgatója, a New York Állam Egyetemen, Brockport-ban.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található:

Tovább

Fent és lent

Az Upstairs Downstairs egy híres angol TV sorozat, remélem magyar olvasóknak is ismeretes. Ha nem, hát röviden a sorozat az angol felső osztály és azok számtalan szolgáinak életét és sorsát mutatja be nagyon élethűen és szórakoztatóan.

Ugyan az angolok ebben nagyon elől jártak, ezek az állapotok szerte Európában és kis hazánkban is létezetek. Talán az olvasók nem fogják vitatni, hogy a negyven évig tartó ránk tukmált esetlen, fületlen-farkatlan kommunista kísérlet után, ma Magyarországon ugyan ott vagyunk, mint a második világháború előtt. Ámbátor a felső pénzes osztályban ma megtalálhatjuk a volt kommunista felső osztály fiait és leányait. Mondjuk az ügyesebbeket.

Szóval volt egy kis átrendeződés, de nem kiegyenlítődés. Nem így igaz? Mindenki tiszteletére, aki azt az időt nagyszerűnek tartotta emelem poharamat. Egészségetekre!

Most pedig azt a házat szeretném bemutatni ahol én nőttem fel Pasaréten, az 50-es években, a kommunista kísérlet kellős közepén. Ugyan családunkból osztályidegen lett, és őket vagyonuktól rendesen megfosztották, mégis a házunkban létezett egy fura upstairs downstairs.

Kép az Upstairs-Downstairs angol sorozatból:

Ez időben a nagyapám építette nagy házban „fent” is igen sokan laktak. Nagyapám és nagyanyám, ők aránylag hamar meghaltak. Egy, már özvegy leánya, három közel húszon éves gyerekével és második leánya, anyám apámmal és jómagammal. Én akkoriban kicsi voltam, 1950-re lettem hét éves. Úgyszintén velünk maradt a régi szakácsuk, Ida néni, aki öreglány volt, nagyon vallásos. Volt egy szobája és ingyen főzött a fentieknek. 

Egy idő múlva, az 50-es évek elején ennek tetejébe a Széchenyi család is beköltözött. Felülre. Ők a híres gróf Széchenyi egyenes leszármazottjai voltak, két én korom béli gyerekkel. A beköltözés ellenértékében a Széchenyiek elvállalták, hogy (együtt a nagyapámtól maradt kis pénzzel), a „felsőházat” leválasztják. Eredményeként három önálló lakás lett, plusz még két lakás konyha és fürdőszoba nélkül. Itt bérlők laktak. Ezek szobájukban egy villany főzőlapon főztek. A háznak maradt két közös WC-je azt használták. Lavórban vagy isten tudja hogyan mosakodtak. A három leválasztott lakásnak lett konyhája, fürdőszobája.

Lent semmi változás nem történt. Ezek félig pincelakások voltak következésképpen igen sötétek és nedvesek. Az ottani lakóknak volt egy közös fürdő szobája és egy különálló WC-jük. Itt, azaz lent” a házmesterék laktak. A családfő, nevezett Pittel, már régóta az építkezés vállalkozó nagyapám egyik művezetője volt. Volt családja, feleség és két gyerek. Nagyobbak, mint én, egy fiú és egy leány. 

Úgyszintén miután az építkezési vállalat a magas adók és az államosítás miatt tönkrement, a ház alagsorában levő iroda egy lakássá lett átrendezve, ohne fürdőszoba, ahova egy gyerekes család költözött be. Ezek rendesen szaporodtak, a gyerekek sorra évente születtek. Az idősebb családfő, állítólag valamikor idegen légiós volt. Úgy emlékszem nem dolgozott, talán valami rokkant jövedelmen éltek, ugyan a rokkantság jeleit nem mutatta. Legtöbbször a Fasor és utcánk sarkán található kocsmában tartózkodott. Kocsma túl jó szó, lebuj jobban illő.

Láthatjátok a ház per kapita négyzetmétere igen szűkös volt fent is lent is, akkoriban ez persze normális volt. 

Megemlítem, hogy a háznak volt központi fűtése. Kis gyerekkoromban néha lementem nézni, ahogy az öntöttvas kazánba a házmester a kokszot lapátolta. Látványos volt. A kokszot nem volt könnyű beszerezni. De ősz végére, nagy nehezen el lett intézve. Jött a szállítmány, eleinte lovas kocsival és félmeztelen emberek nagy kosarakban a kokszot a hátukon a kazánházba lehurcolták. A volt házmester halálától a kazán etetését annak a veje vette át.

Telente a fűtés nem kezdődött csak du négy fele, amikor a házmester (vagy a veje) munkájából haza jött. Úgyhogy reggel mindig hideg volt a házban.

Városi gáz szolgáltatta a meleg vizet. Ezeket a sokszor eldugulódó masinákat, amit autó-gejzírnek hívtak, csak a hétvégén használtuk, mert a gáz ára túl drága volt. A konyhákban szintén városi gáz volt. Az alagsorban volt egy mosókonyha ahova havonta egyszer profik jöttek mosni. Ehhez a vizet nagy kondérokban melegítették. A tiszta ruhát a padlásra kellet felvinni. Négy emelet, nehéz munka volt.

56-ban, október végén a Széchenyiek csapot papot otthagytak és külföldre távoztak. A kommunizmusból nem csak nekik volt elegük. Apám és anyám is vitatkozott menjünk vagy sem? De ők már 53 évesek voltak, én (egyetlen gyerek) 13, szóval úgy döntöttek, hogy maradunk. 

A fenti üresedésre lentről a házmesterék felköltöztek. A házmester helyére, lent, egy ÁVOs sofőr költözött be, a feleségével. Nem sokkal 56 múltán az ÁVOs sofőr valahogy megtudta hogy az egyik fenti lakásban lakó unokatesim főkönyvelő élettársa lebukott. Ez egy komcsi volt, aki kegyvesztett lett 56 után. A jó isten tudja talán a vállalatánál a munkástanácsba belépett. „Bűnét” mi nem tudtuk. Egy szó, mint száz a sofőr elérte, hogy unokatesómat és élettársát a fenti lakásukból kitegyék. Ők maguk költöztek ide be, szép pasaréti lakás volt. 

Láthatod, hogy akik „fent” laktak nagyon kezdtek megváltozni. Mint ahogy ez a változás a mi kis országunkban is elkezdődött. Ekkor még csak kicsiben. Az ÁVOs üresedésére lent egy másik sok kis gyerekes család költözött be. Ez volt a szituáció távozásomig, ugyan persze válásokkal megspékelve, de jobbára békés egymás mellett élés elemeit tisztelve. 

Ha ma (két évente hazalátogatok) arra járok, mindezen emlékek feljönnek. Benézek az udvarra, néha be is megyek. Ma már idegenek laknak itt jobbára, kivéve a sok gyerekeseket, akik az ÁVOs helyére költöztek be.

A kocsma sincs ott, helyén benzinkút van. De sokan azt mondhatják alapjában a helyzet nem változott.

Tovább

Új ízek

Új ízekről írok. Remélem elég merész vagy ahhoz, hogy alkalom adtán új dolgokat próbálj ki. A mai fealadat, készíts két új ételt. Olasz eredetűek, így a magyar ízlésnek újak lesznek. Hústalanok, nem drágák és egészségesek. Az is bonusz, hogy elkészítésük nem kíván különösebb szakértelmet.

Az első fogás egy saláta: narancs - cikória - dió gremolata. Én remélem, hogy a cikória kapható jobb helyeken. A második: spagetti, fokhagymás, ajókás, pirított zsemlemorzsákkal. 

Az olaszok az összevágott petrezselyem, reszelt citromhéj és reszelt fokhagyma keverékét gremolatának hívják. Szokásos ragura tenni tálalás előtt. Ez esetben salátára tesszük. 

Az ajóka (más néven szardella) használata az olasz konyhában gyakori. 

Bevallom úgy az ajókát, mind a cikóriát a google digitális szótárában találtam, a magyar nevüket nem tudtam. Angolul: anchovy és belgian endive.

A receptek négy személyre íródtak.

1/ Narancs-cikória-dió gremolata

Hozzávalók: Negyed csésze dió, egy gerezd fokhagyma, 2 cikória bimbó, 2 narancs (lehetőség szerint magtalan fajta, és ha van vörös, csupán a szín kedvéért), egy citrom, kis petrezselyem, kis olíva olaj (jobb fajta, salátának való), só, és bors.

Friss cikóriák:
Feladat

Egy serpenyőben, közepes lángon, pár percig pirítsad a diókat, majd lehűlés után durvára törd össze.

A narancsot hámozd meg. Ha van borotvaéles késed, hámozás után még a fehér külső réteget is le vághatod, mint az alma héját. Ha nincsen, tisztítsd meg a fehér rétegtől, már amennyire lehet. Tengelyével keresztbe vágd szeletekre, kb. 3 mm vastagon.

Kb. 1 mm-t vágj le a cikóriák végéről, ez nem kell. Ezután vágd a bimbókat éles késsel, hosszában először félbe, majd negyedre, végül is 8.-ára.

A kész saláta:

Feladat

A petrezselymet aprítsd fel, úgy, hogy egy fél csészére való legyen.

Reszeld egy porcelánedénybe a fokhagyma gerezdet, és a citrom külső héját, úgy, hogy kb. egy teáskanál legyen mindegyikből. Öntsd ide az összevágott petrezselymet és diót, sózd, borsozd, tegyél bele kis olíva olajt és keverd össze. Ez a gremolata.

Egy nagyobb salátás tálban keverd össze a narancsokat, a cikóriát, a gremolata felét és az olíva olajt.

Tálaláskor csavarj mindegyik adagra egy kis citromlevet és szórd meg mindenki salátáját a maradék gremolátával.

2/ Spagetti, fokhagymás ajókás pirított zsemlemorzsákkal

Hozzávalók: Oliva olaj (kb. fél csésze, normál minőség nem saláta olaj), 12 ajóka (szardella) apró darabokra vágva, 6 fokhagyma gerezd összevágva, ízlés szerint vörös cseresznye paprika darabok, egy csésze állott zsemle (vagy bagette) darabos morzsája, fél kiló spagetti, két tojás sárgája, kis paprika szósz, fél csésze összevágott petrezselyem, egy csésze reszelt parmezán sajt (nem fontos) és citromszeletek.

A friss ajóka, vagy szardella:

Feladat

Kis forró olíva olajban párold a fokhagymát, kb. egy percig, majd add hozzá az ajókákat és a szárított paprika darabkákat, keverd tovább még egy percig. Az ajóka darabok majdhogy bele fognak olvadni a forró olajba. Ezután add hozzá a morzsákat (durvább morzsa kell, nem a finom, mint a rántott hús készítéséhez) és pirítsd kb. 3 percet, amíg világos barnára válik. Borsozd meg, só nem kell, az ajóka nagyon sós.

Főzd a spagettit, bő sós vízben, az előírt ideig. A végén önts le a vizet, de őrizz meg kb. fél csészényit.

Egy nagyobb edényben keverd össze a tojás sárgáját, ízlés szerint egy kis erős paprika szósszal, majd hígítsd fel a spagetti félretett vizének egy részével. Ürítsd ide a főtt, meleg spagettit és keverd el úgy, hogy a tojás keverék a spagettit egyenlően beborítsa. Ha kell, adj hozzá a csészéből több levet. De ez az étel szósz nélküli, ne maradjon víz a spagetti alatt.

Add hozzá a már elkészített pirított morzsákat és az összevágott petrezselymet. Keverd jól össze. Tálalj. A tálalt spagettire csepegtess egy kis olíva olajt és (ha akarod) szórj rá reszelt parmezán sajtot. Díszítsd citromszeletekkel.

PS

Mellékelem a spagetti elkészítésének videóját, angolul. Ne zavarjon ha nem érted, amit látsz az elég.

https://www.youtube.com/watch?v=Dk6AHzf0SBg

Tovább

A belsőségekről.

Nyugalom, nem politikáról írok, hanem az evésről. A belsőségekről. Tudod, máj, vese, vér, tüdő… Én szeretem ezeket. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy még nagyon kicsi voltam, de már a nagyok asztalánál ülhettem. az 50-es években. A tyúklevesnél, néha volt vasárnap, a fejet is belefőzték, és a nagyok mindig kérdezték, ki akarja a pipi fejéből az agyat (két bab nagyságú dolog) megenni? És én jelentkeztem. Nekem adták, mert én egyetlen gyerek voltam és akkoriban válogatós… Fogpiszkálóval ettem, nagyon ízlett. 

Még zsenge gyermek voltam, de emlékszem arra is, hogy telente egyszer kaptunk falun készített disznótorost, véres és májas hurkát, kocsonyát. Valaki hozta fel vonattal vidékről, Bőnyrétalapról. Osztán a későbbiekben az átkosban lehetett mirelit resztelt májat, szalontüdőt és vesevelőt venni a Közértben… ezek mind kedvenceim lettek. És mondja valaki, hogy nem mondok jót néha arról a korról! Éttermekben, nagy ritkán, ha mentünk, ilyesmit rendeltem, mert azt tanácsolta bölcs anyukám: Fiam azt rendelj, amit otthon nem kapsz

Később diákéveimben Lengyelben autóstoppoztam, és bemutattak a flacskinak. Magyarul pacal leves. Majorannás. Életre szóló szerelem lett az eredménye. 

Teltek, múltak az idők. Franciában utaztunk és sokszor volt a “ris de veau” az étlapon. Hiányos volt a francia tudásom, gondoltam az rizses borjú…. unalmasnak hangzott, csak az út végén rendeltem, egyszer. Uraim és hölgyeim nem rizses hús, hanem borjú bríz!!! Nagyon finom! Hogy mijaza bríz? Olyasmi, mint a velő, de nem olyan gejl. Valami mirigy. Magyarországon nem divatos. Még a Nagycsarnokban sem árulták, amikor legutóbb megkérdeztem. Talán manapság igen. Én nagyon jó ételeket tudok a brízből készíteni. De nem dicsekedem. 

Pacal caeni módra:

Hogy a franciáknál maradjak, van, egy pacal ételük, amit úgy hívnak, hogy “Tripe a la mode de Caen”. Pacal caeni módra. Isteni. No de ehetsz pacalt mozgóárustól Firenzében is, császárzsemlébe adják egy nagy kondérból. A pacal kaják sokfajták, világszerte népszerűek. 

Salzburgba egyszer késő este érkeztünk. Az éttermek már be voltak csukva. Szóval egy divatos bor bárba mentünk, tele volt emberekkel. Csak a magas bár széken kaptunk (szerencsével) helyet, kérdezzük, van valami kaja? Mondja csak Beuschel van. Kérdem mi az? Mondja, mi nem fogjuk szeretni…..amerikaiaknak nézett...”tüdő van benne és szív”. Mondom neki téved, csak hozza! Isteni volt.  

Itt Kanadában elájulnának, ha csirkefejet találnának a levesben. Oh my! No
Észak Amerikában, nagyon ritkán vannak belsőségek az étlapon. OK, New York az kivétel. De másutt? Ha volt is, ma már nincsen. De Pesten is, hol kapsz vesét? Sehol. Szalontüdőt is csak egypár helyen, áldja meg őket az a jó Isten. Az idén a Rosenstein Étteremben ettem, a Keleti PU-hoz közel, ahol minden kedden van. Csütörtökön meg van pacal. OK pacal gyakran van éttermekben, de vesevelő? Az hova tűnt???

Szalontüdő:

Az angol szó a belsőségre: “offal”. Nem bizalomgerjesztő szó. Ezek itt élelemben gazdag országok.  A belsőségeket (meg a disznó fület/farkat/körmöt) gondolom mindig a kutyákhoz dobták. Kanadában sokan még a májat se szeretik. A többivel meg a világ végére kergetheted őket. Tisztelet a kivételnek. Amikor kijöttünk még a borjúmáj is fillérekbe került. Persze megdrágult azóta, de még ma sem vészes. Tüdőt és velőt nem árulnak. A pacal, a bríz (itt sweetbread-nek hívják), az van, az utóbbi drága. Libamáj az persze méregdrága. Hallom sokja Magyarországból származik. Borjúvese a mészárosnál néha kapható. Vannak itt angolok, azok szeretik.

Befejezem egy történettel. Torontóban régen volt egy zsidó étterem, már bezárt. A College és Spadina kereszteződéséhez közel. Bagel volt a neve. Anno, mint fiatal mérnök, ha arra volt dolgom, ebédre gyakran beugrottam. Mikor először beültem látom, hogy van szalontüdő. Rendeltem. A nagydarab pincérnő odaállt hozzám és végig nézett. Tudod fiam mit rendeltél, kérdezte? Mondom, bizony tudom. Ez nem volt neki elég, faggatott honnan való vagyok? Mondtam. No, akkor megnyugodott és hozta. Én meg ettem. Könnyes szemmel.

Tovább

Az első nap Bangkokban

Egy hetet töltöttünk Thaiföldön, abból négy napot Bangkokban és hármat az északra eső Chiang Maiban. Oda vonattal mentünk. Bangkok ultramodern reptere (Helmut Jahn, német/amerikai építész) méltó a közel 10 milliós városhoz. Megérkezés után egy olyan buszra ültünk, ami a pályaudvarra vitt. Itt megvettem a vonatjegyeket.

 Bangkok, repülőtér:                                                             

Dolgunk végeztével taxiba ültünk, hogy a rezervált hotelünkbe menjünk.

Mutatom a fiatal sofőrnek a papírt, amire a címet előre felírtam. Bólintott és elindult. Észrevettem, hogy a taxi óra nem megy. Megkértem indítsa el. Hümmögött, hogy nagy a forgalom vagy valami, és csak nem akarta az órát bekapcsolni. Rámordultam, hogy ha nem indítja el, akkor kiszállunk és panaszt teszek. El is kezdtem az ülése hátuljára ragasztott taxi és vezető adatokat egy papírra írni, fenyegetésként. Ez hatott, elindította az órát és végre nyugodtan ülhettünk. Köztünk maradjon, gázos lett volna kiszállni. Nem éppen egy bizalomgerjesztő negyedben voltunk.

A Chao Phraya folyó Bangkok "Dunája" és az Arun Vat templom:


Húsz perc múlva megérkeztünk a hotelunkhoz. Illetve a kis zsákutcához, aminek végén a hotel volt, a Chao Phraya folyó partján. A taxis nem akart az utcánkba behajtani, azt mondta nehéz ott bent megfordulni. Erről a butik hotelról a New York Timesben olvastam. Jobban mondva a NYT a híres étterméről irt, de megemlítette, hogy van vagy 6 szobájuk is. A régi városban volt amit Rattanakisin negyednek hívnak a folyó mellett. Egész közel ahhoz a templomhoz (Wat Pho) ahol a híres óriás arany fekvő Buddha látható. 

Bejelentkezés és kipakolás után egy kis felfedező gyalog útra mentünk. Hotelunk egy folyóparti kereskedő ház átalakításának eredményeként született. Az első emeleten volt az étterem, egy nagy teraszon. Szuper volt a kilátás a forgalmas folyóra, ami durván Duna szélességű. A túloldalon egy gyönyörű buddhista templom volt, az Arun Wat. A hotelunk és az étterem erről kapta a nevét. A második emeleten volt egy divatos bár. Este a kilátás a fénybe árasztott templommal, a számtalan kivilágított séta és vacsorázó hajókkal, csodás látványt nyújtott. 

 ​Az arany Buddha: Az utcánk, egy kis echte thai utca volt. Ha rossznyelvű vagy sikátornak is nevezheted. Tele régi földszintes faházakkal, amik elölről nyitva voltak, a levegőt beengedendő, hogy a nagy hőségben legyen huzat. Ahogy sétáltál láttad hogyan élnek helybeliek. Aránylag tiszta volt minden. A főzés sokszor a ház előtt zajlott le, a járdán. Gondolom így kevesebb meleg és füst megy be az amúgy is rekkenő hőségben a lakótérbe. Ide kihozzák a háziállatokat is. Kis alul nyitott drót ketrecek alatt csipegetnek a tyúkok, külön a kakasok, a teknősbékák. Benézve látod, ahogy nagymama a díványon szunyókál, nagypapa valamit néz a TV-n, míg az unokák ki be rohangálnak. Kisétáltunk a fő utcára is, az tele volt helybeliekkel, olcsó étel árusokkal, kis éttermekkel és boltokkal. Nemsokára elértünk a hajóállomásra, ami előtt egy szabályos kis piac volt.  

A királyi palota kertjében:


Tudvalevő, hogy Bangkokban sok a vízi út. A Chao Phraya folyó és a csatornák miatt a város kicsit Velencére is emlékeztet. A folyó lenne a Grand Canal megfelelője. Ellentétben Velencével a vaporettók itt nagyon olcsók. Csak ne aggódj, szállj rá egyre. Visz ahova visz. Bámuld a kilátást, a nagyvárost, a hidakat, az érdekes építészetet és a rengeteg fura alakú templomot. Nem lehet megunni. Jön majd a kalauz, táskáját (tele aprópénzzel) tüntetően csörgetve jelzi, hogy aki még nem fizetett, fizessen. Potom pénzért utazhatsz, amíg kedved tartja. A hajó sok helyen megáll.  A dokkolásban segítő személyzet vad sípolással kommunikál egymással. Szállj ki akárhol, ha érdekes sétáljál egy kicsit, ha nem hát szállj fel a következő hajóra, vagy indulj vissza mást felfedezendő. 

Utca étterem:

A vaporettókon kívül van más közlekedési mód is. A magas vasút (Sky Train) egy lábakon álló “földfeletti”. Guszta utazni rajta és légkondicionált. Van földalatti is. Felejtsd el a taxikat, mert állandó forgalom dugókba fogsz ütközni. De nagyon ajánlom a motorbiciklis taxikat, amit tuk-tuknak hívnak. Mi este béreltünk egyet. Mondtuk vigyen el minket a kínai városrészbe, ahol vacsorázni akartunk. Megegyeztünk az árban. Beültünk. Kapaszkodni kell, mert a tuk-tukosok vadul hajtanak, a forgalomba ki be cikáznak. Határozottan a Vidám Parki járatokra emlékeztet, szóval kár majrézni, inkább élvezzed.

Bangkok éjszaka:

A kínai negyed nappal egy nagy piac, estére egy része olcsó kajáló negyeddé válik. Több száz helyen lehet enni. Tele van helybeliekkel és turistákkal. A hosszú asztalok sokszor az utcák közepén vannak, a kuncsaftok egymás mellett ülnek és esznek. Szokás szerint a helybeliek whisky-t hoznak magukkal és az asztal alulról nagyokat slukkolnak. Nem csoda, hogy a hangulat emelkedett. Mi sört rendeltünk. Körülnéztünk mit esznek a szomszédságunkban és mutattuk a pincérnek, amit akarunk. Van angol menü is mindenütt.

Evés után béreltünk egy másik tuk-tukot. Megmagyaráztuk, hogy meg akarjuk nézni a piros lámpás negyedet. Nem szálltunk ki pedig nagyon érdekes. Utána mondtuk vigyen haza. A késő esti utcákon már alig volt forgalom. A vezető teljes sebességgel hajtott a fákkal szegélyezett széles sugárutakon. A fülledt nyári levegő felborzolta hajamat. És a sötét, misztikus, távol keleti város lassan belopta magát a szívembe.

PS

Kattints ide, mellékelek egy 10 perces ízelítő videót Bangkokról.

Tovább

Hogyan nyomja el Netanyahu a szabad izraeli sajtót?

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 31-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Ruth Margalit, egy New Yorkban élő izraeli író.

{A fordító megjegyzése: Ha esetleg valaki a mai magyarországi és az itt leírt izraeli állapotok között valami hasonlatosságot lát, az csupán véletlen.}

Az idei tavasz során kiadott jelentésében a Freedom House (Szabadság Ház), egy amerikai érdekképviseleti csoport, ami a demokráciáért küzd, leminősítette az izraeli sajtószabadságot a „szabad”-ról, „részlegesen szabad”-ra. Annak, aki az izraeli hír média sorát az elmúlt másfél évben követte, ez aligha jött meglepetésként. A Freedom House főképpen a megfizetett vezércikkek korlátlan terjedésre fókuszált, és az Israel Hayom-ra (Izrael Ma), egy ingyenes napilapra, ami az amerikai kaszinó mágnás, Sheldon Adelson tulajdona, és ami, sokak szerint, a miniszterelnök, Benjamin Netanyahu nézeteit hirdeti.

Az Israel Hayom elfogultsága jól dokumentált. A 2013-ban az izraeli televízióban közzétett vizsgálat nyilvánosságra hozta, hogy jó pár cikk vázlatát, amit a lap riporterei írtak, a miniszterelnök kritikáját eltüntetendő a főszerkesztő rendszeresen megváltoztatta. Maga az, hogy az újságok nem pártsemlegesek persze nem lenne újdonság. De az Israel Hayom lényegében nem konzervatív, avagy jobboldali. Oldalvállalás helyett, az újság azt harsogja, ami a miniszterelnök érdekében áll, legyen az akármi. Naftali Bennett, egy ultra jobbos miniszter azt mondta: „Az Israel Hayom olyan, mint a Pravda - egyetlen ember szócsöve”.

Ha már arról van szó, a Freedom House vizsgálat megfeledkezett néhány ténylegesen aggasztó változásról. Netanyahu úr igyekvése, hogy az ország lapjait és a rádió/TV hullámait/csatornáit kontrolálja, jócskán túlmegy az Israel Hayom esetén. Az elmúlt 18 hónapban a miniszterelnöki elfoglaltságán kívül ő volt a kommunikációs miniszter, (plusz a külügyminiszter, a gazdasági miniszter és a vidéki kooperációs miniszter). Ebben a szerepben ő és tanácsadói hatalmukat arcátlanul kihasználták arra, hogy hízelgő sajtót kapjanak olyanoktól, akiket ők maguk valamikor „radikálisan elfogult”-nak nevezetek.

Netanyahu úr és minisztereinek a sajtó szabadságát fojtogató igyekvései a nagyobb kép egy részének tekinthetők, Izrael demokratikus rendszere támadásának, beleértve a Legfelső Bíróságot és a kormányon kívül álló szervezeteket. A hivatalos kormány álláspontjával meg nem egyező vélemények rendszeresen gyanúsnak minősülnek. Nahum Barnea, egy kiváló rovatvezető tavaly mindezt úgy magyarázta, hogy Netanyahu úrnak a hírszolgáltatókkal kapcsolatos „rögeszméje” a „rajta uralkodó félelem és paranoia” miatt van.

A negyedszeri megválasztása utáni napon Netanyahu úr egy látszólag kis, de szokatlan lépést tett: Elbocsájtotta a kommunikáció minisztérium főigazgatóját és helyette egy olyan embert iktatott be, aki köztudottan valamikor saját személyzeti főnöke volt. Az ez elleni esetleges tiltakozás meg lett előzve, mivel Netanyahu úr előzőleg aláíratta a koalíció tagjaival a „kommunikáció paragrafust”, miszerint ők a jövőben automatikusan támogatni fogják a kommunikációs miniszter döntéseit, más szóval, az ő saját döntéseit.

Az új főigazgató kinevezése óta a minisztérium egy sor döntést hozott, amik nagyon segítették a Bezeq-et, ami a legnagyobb telekommunikációs vállalat Izraelben. A Bezeq úgyszintén vezetője a Walla Híreknek, az ország egyik a legnépszerűbb hírportáljának, amelyben Shaul Elovitchnak, Netanyahu úr szoros szövetségesének többségi részesedése van.

Nem telt sok időbe, míg a portál hírei a Netanyahu kormányt illetően határozottan pozitívvá váltak. A liberális újság, a Haaretz szerint a portál főnöke direktívát adott, hogy a Netanyahu feleségéről, Sara-ról, és annak „divatossá válásáról” fecsegjen, és hogy a miniszterelnökről írt véleményrovatok címeit moderálják, és hogy a rossz híreket, mint például a szegénységről szóló jelentést a főoldalról levegyék.

Mit tudunk csinálni? - panaszkodott nekem a Walla csoport egyik riportere. „Ez egy kombinált fenyegetés, az ország leghatalmasabb politikusától és az egyik leghatalmasabb kereskedelmi vállalatától.

A Walla Hírek nem áll egyedül. A megfélemlítés atmoszférája befészkelődött az ország sok, majdhogynem mindegyik hírszerkesztő irodájába. Egy forrás az Israel Hayom-nál, állását féltvén, így névtelenséget kérvén, azt mondta nekem, hogy a miniszterelnök „mindenkit pórázon tart – mindenkit – nemcsak minket. Más vállalatokkal nem tudjuk mi a céljuk, de ott vannak ugyanúgy.”

A rádió híreknél Netanyahu bizalmasait hatalmi pozícióba ültette, ott, ahol tudta, ahol meg nem, a pénzügyi támogatásuk jövőjét fenyegette. Mindhárom izraeli fő TV hírszolgáltató csatorna, a 2 Csatorna, a 10 Csatorna és az Izraeli Rádió/Televízió Társaság – manapság mind a maga módján a felaprózódás, a felbomlás, avagy az átszervezés veszélye előtt áll. A kormány hivatalos álláspontja minderről az, hogy a kommunikációs iparnak több nyílt versenyre van szüksége. De úgy tűnik a mérce kettős: Más dolgokban, mint például a földgázipar, a miniszterelnök utál fellépni a monopóliumok ellen. Mint Ilana Dayan, a 2 Csatorna nyomozó riportere mondta: „Van úgy, hogy a szabad verseny az antidemokraták menhelye”.

Míg az újságírók sajnálkoznak ezeken az állapotokon, jó néhány izraeli Netanyahu úr küzdelmét támogatja a sajtó kontrolálását illetően, és azt egy megkésett korrigáló akciónak tekinti, ami szükséges az évek óta elterjedt liberális, baloldalra hajló sajtó ellen. „Netanyahu támogatói ugyan belefáradtak, de őnála is jobban megvetik a régi liberális elitet.”- mint Amit Segal, a 2 Csatorna riportere közölte velem. Ez az ellentét már két évtizede fortyogott. 1999-ben, beszédében érintve a hír médiát és annak reakcióját az ő esetleges újra választására, Netanyahu úr emlékezetesen így fogalmazott a médiáról: „F-é-l-n-e-k.”

„Netanyahu valamikor ráébredt, hogy a médiával folytatott küzdelmei a támogatói között őt nagyon népszerűvé teszik.” - mondta Ms Dayan. „Mivel az alaptámogatóit így ellátta, az eredmény fenomenális siker lett”

Ha Netanyahu úr erőfeszítései tényleg a média kontrolálására irányulnak, és a liberális előítélet módosítására, ezeknek az akcióknak az eredményességét nehéz észrevenni. Az ő és megbízottjainak beavatkozása a vezércikkekbe nem segítette az ideológus jobb oldalt, se nem adott hangot a társadalom marginalizált, konzervatív szektorainak. Netanyahu úr részéről személyes a tét. „Minden alkalommal, amikor azt látod, hogy Bibi valakit kinevez a médiában, az vagy Sara-t, vagy az ő saját magánügyét szolgál segíteni,” – mondá nekem így Segal úr, a miniszterelnök becenevét használván.

Ugyan a legolvasottabb napilap, a Yediot Ahronot, és annak tulajdonosa, évek óta határozottan anti-Netanyahu irányzatot vett, a balra hajlásról beszélők üresnek hangzanak akkor, amikor a legtöbb izraeli a híreket az Israel Hayom-ból, vagy a Walla Hírek-ből szerzi, és amikor az egyedül megmaradt liberális bástya – a Haaretz – a fennmaradásáért küszködik. És mégis, Netanyahu úr magát a bosszúálló médiák áldozataként mutatja be.

Az egyedüli jó hír mindebben az, hogy a hírirodák függetlenségüket fenntartandó, ellenállnak. Nyomozó TV programok, mint az „Uvda” (Tény) és „Hamakor” (A Forrás) továbbra is a kormány-korrupcióval foglalkoznak, és azt sugározzák főidőben. „A sajtó ellenes támadás ellenére, az izraeli média megmaradt nagyon kritikusnak, nagyon agresszívnek, bőven van chutzpah. Mindez alapvető reakció, ami a DNS-ünk része.” – mondta nekem Ms Dayan, aki az Uvda-n műsorvezetője.

Az éve elején Amir Tibon, a Walla Hírek külügyes rovatvezetője egy kritikus cikket írt Netanyahu válaszáról a legutóbbi palesztin erőszakoskodásra, a következő főcímmel: „Netanyahu nyugalom ígéreteit pompom helyettesítette”. Nem sokkal azután, hogy a cikket kiadták, Tibon úr azt írta, hogy a miniszterelnök „kísérleteket tett a kritikát elhallgattatni.” Történetesen a cikk fennmaradt. A „Netanyahu” szó azonban eltűnt a főcímből.

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul.                                        

Tovább

Túl fiatal meghalni, túl öreg aggódni.

Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg két évvel ezelőttA szerző, Jason Karlawish, orvos, orvosi etika és egészségügyek professzor a Pennsylvania Egyetemen.

Ezen a hétvégén Leonard Cohen, énekes és dal író, a 80. születésnapját ünnepli – egy cigarettával. Egy évvel ezelőtt bejelentette, hogy újra cigarettázni kezd, amikor 80 éves lesz. „Ez a megfelelő kor” - magyarázta.

Dohányzásba kezdeni akármelyik életkorban értelmetlen. Úgy a dohányzó, mint azok, akik másodlagosan a füstjét beszívják nemcsak hosszantartó, de súlyos egészségi problémákkal küszködhetnek, beleértve a fertőzéseket és az asztmát. És mégis, Cohen úr terve egy provokatív kérdést prezentál: Mikor hagyjuk abba az életünket a jövőnkért élni és mikor karoljuk fel helyette a jelen örömeit?

A 20. század kezdetén az US lakosságának csupán egy fél százaléka volt 80 évén túl. Az ipari államok a fertőző betegségekkel voltak elfoglalva, mint például a tüdőbaj és a gyermekbénulás. Egy csomó a korral kapcsolatos betegséget, mint például osteoporosist, még nem is tekintették betegségnek.

Ma a népességnek a 3.6% van 80-on túl, és nemcsak azt a viselkedést írják elő életünkre, amit nem kellene csinálnunk, de a gyógyszert is, amit vennünk kell. A 65 éven felettieknek több mint a fele öt vagy ennél is több gyógyszert szed, orvos által felírtat, szabadon vásárolhatót vagy diéta kiegészítőt, amik nagy része nem a súlyosan szenvedőek segítésére volt létrehozva, hanem ehelyett arra, hogy a jövőbeli esetleges szenvedés esélyét csökkentse. Agyvérzés, szív infarktus, szívbaj, vesebaj, csípő törés – a lista hosszú, és az US Egészségügyi Minisztérium terve, miszerint az Alzheimer kórt 2025-re meg fogjuk tudni előzni, egyre ambiciózusabb.

Az öregkor a 21. században nem más, mint a kockázat és annak csökkentése. A biztosítótársaságok kedvezményezik azokat, akik tréningekre járnak és büntetik, ha dohányoznak. A gyógyszergyárak emlékeztetik az orvosokat arra, hogy azután hogy felírták azokat az orvosságokat, amik csökkentik a szívbaj esélyét egy „maradandó rizikó” megmarad, - és emiatt gyakran még több gyógyszer előírása szükséges. Egy fitnesz termékhez fűződő mondás jelképezi a kor szellemét: „Az egészséged a vagyonod! Éljen a hosszú élet!”

De mikor jön el annak az ideje, hogy a takarékoskodás helyett valamit tőkénkből kezdjünk költeni? Ha úgy gondolod, hogy hamarosan meg fogsz halni, miért is ne gyújtanál rá és hasonlóan leállhatsz a napi aszpirinnal, sztatinnal és vérnyomás pirulával. Tölts több időt és pénzt a jelen örömeire, például vacsorákra barátokkal, mint a jövővel kapcsolatos aggodalmakra.

Ha már a megelőzésről beszélünk, ezt túlzásba lehet vinni. Csoportok, mint például az US Megelőző Szolgáltatások Munkacsoport, rendszeresen felülvizsgálja a megelőzés irányelveit, azt konstatálja, hogy bizonyos koron túl, a megelőzés hasznai nem érik meg a vizsgálatok, operációk és az orvosságokkal járó kockázatot és bajlódást. Az Amerikai Kardiológiai Kollégium és az Amerikai Szív Egyesület nem régi irányelve a kloreszterolra vonatkozóan, például a 10 éven belül előfordulható halál rizikó számításának felső határát 79 évnél húzza meg. Azt is tanácsolják, hogy 75 éven túl esetleg nem érdemes olyannak, akinek nem volt szívbaja sztatin szedést kezdeni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a tanácsot mindenki követi.

Mellesleg a 75 év az új 65 nemde? Az év túl pontatlan kritérium arra, hogy mikor álljunk le. Cohen úrnak, aki 80 tényleg 80? – a 70-es éveinek közepén, szigorú túra menetrendje volt, gyakran leugrott a színpadról. Esetleg 80 évesen túl fiatal ahhoz, hogy a dohányzást újra kezdje.

Azt mondják, hogy a tudományos jóslatokban történt fejlődés megadja a választ ezekre a kérdésekre. Kutató orvosok a Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és Harvardon, kifejlesztették az ePrognosis-t, egy web oldalt, ami 19 rizikó faktort egyeztet, és amit egy idősebb ember használni tud arra, hogy annak valószínűségét kiszámolja mennyi az esélye, hogy az elkövetkező hat hónap és 10 év között meghal. Az ePrognosis fejlesztői szerint gyengébb állapotú idősebb emberek szeretnék tudni a várható korhatárukat azért, hogy rendezni tudják nemcsak az egészség ellátásával kapcsolatos ügyeiket, de a pénzel kapcsolatos lehetőségeket is, mint például vagyonuk egy részének elajándékozását.

Még ennél is forradalmibb a RealAge, ami a Sharecare Inc. egy terméke. Ez számszerűsíti azt a jelenséget, hogy ahogy öregszünk, egypárunk igazában öregebb, míg mások fiatalabbak, mint az éveik száma. Egy algoritmust használ, ami felbecsül bizonyos szokásokat és az orvosi adatokat ahhoz, hogy „igazi” életkorodat kiszámítsa.

Ezek a web oldalak jó lehetőségek a páciensek között az információ (és marketing) anyag elosztására.  De bonyolult biztosítástechnikai adatok – beleértve azok valószínűségét és limitációit – a legjobban szemtől szemben, orvos páciens beszélgetés során közölhetőek.

Egy tervező nációvá vállunk, meghatározott életet élünk. De az élet egymással vetélkedő kockázatokkal jár.  Amikor megelőzzük a szívbajt és a rákot, tovább élünk és ezáltal annak rizikója emelkedik meg, hogy kognitív tudatunk romlása odáig fog nőni, hogy azoknak, akik rólunk gondoskodnak nemcsak azt kell majd elhatározniuk, hogy hogyan, hanem azt is hogy meddig éljünk. Dena Davis bioetikus azt tartja, hogy a kialakulófélben levő biojelek egy nap megjósolhatják az Alzheimer kór legkorábbi tüneteit (például az agy amyloid, amit a PET scanner mér) alkalmat nyújtván az embereknek arra, hogy elhatározzák, mikor vessenek véget életüknek.

Vagy, hogy újra cigarettázni kezdjenek.

Az öregedés kultúránk szélsőséges. Vagy egészséges, vagy és erőteljesen igyekszel egészségeden javítani, vagy haldokolsz.  És mégis ahogy „fájni kezdenek azon helyeink ahol régen játszottunk” mint Cohen úr egy dala mondja, a jelenre akarunk koncentrálni. Sok idősebb páciensem és azok segítői panaszkodnak, hogy napjaik egyik orvos vizitációtól a másikig telnek, és az Egészségügyi Felmérésből származó adatok az megmutatják ennek az egyik okát: Idős emberek, olyanok, akiknek kilenc éven belüli elhalálozási esélye 75% vagy nagyobb, egy harmaduktól a feléig még mindig kapnak rák diagnosztizáló teszteket, amik már nem ajánlottak.

Nincsenek terveim hogy 80 éves születésnapomat egy cigarettával, avagy kolonoszkópiával ünnepeljem, és nem akarom, hogy idősödésem le legyen egyszerűsítve egy on-line biztosító számításra. Nem régen egy előadást tartottam az Alzheimer kórról egy közösségi csoportnak. A kérdés-válasz szakasz alatt egy férfi így szólt: „Miért nem fizeti a Medicare, hogy egyszer egy héten barátainkkal vacsorázhassunk két pohár bor mellett?” Amire ki akart jutni, az az, hogy nemcsak egyszerűen élni akarunk, de boldogan, és ugyan az orvosság az fontos, de nem egyedüli eszköze ennek eléréséhez. Egy beruházás a közösségbe és azon szolgáltatásaiba, amik az idősödésünk minőségén javítana, segítene ebben. Esetleg Elhalálozás Panelek helyett Öröm Panelekről kellene beszélnünk.

PS

Köszönet blogtársunknak fordításom átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.

Bonuszként ide teszek egy Leonard Cohen videót, 6 perces.

Végül is itt egy idepasszoló cikk a mai Guardianból.

Tovább

A mennonita és az amis

Pár éve már hogy az amerikai állami televízió hálozat, mellesleg szerintem az egyetlen nívós adó abban a nagy országban, az American Experince (Amerikai Történet) szegmentjében egy érdekes sorozatot mutatott be, az amis-ról. Gondoltam írok egy posztot. Fiatal koromban, otthon Magyarországon, soha sem hallottam róluk. Tudtommal Európában nem léteznek.

Emlékszem, hogy a 70-es években, nem sokkal Kanadába érkezésünk után, Torontó várostól nem messze, vidéken, első autózásaink alkalmával, néha láttuk őket. Meglepődtünk egyszerű öltözésükön, tipikus lovas kocsijukon. Tudnivaló hogy a „régi rend” (old order) mennonita és az amis nem használnak autót. A közösségük nagyon összetart, csupán egymás között szocializálódnak. Családjaik sokgyermekesek, és bevándorlásuk óta hagyományos földműveléssel foglalkoznak. Manapság azonban, föld hiány miatt, a településeik közelében levő kisiparban is megtalálhatóak.

mennonita és a rokon amis közösségek vallásos (protestáns keresztény) gyülekezetek. Az előbbinek sok ágazata van, maga az amis is egyike azoknak. Az old order mennonita és az amis, életmódjukon idejövetelük óta nem változtattak. Sokan egy kultnak nevezik őket, de nem azok, csupán életmódjuk, nekünk kívülállóknak, nagyon furcsának tűnik.

Az US-ban legtöbbjük Pennsylvania államba telepedett le, itt még saját nyelvüket is megtartották, a „Pennsylvania Dutch”. Ohio, Indiana, Illinois és Missouri államban is találhatóak. Kanadában, Torontótól nem messze élnek, Kitchener város közelében, úgyszintén Manitoba és Saskatchewan megyékben.

 Gyerekeik jó ideig saját iskoláikba jártak. Sokuk manapság már állami iskolába jár, de szüleik nemigen szeretik őket a 8-10. osztály után tovább okítatni. Az ő életmódjukhoz, szerintük, erre szükség nincsen. A fiatalok az iskolában más gyerekeket látnak, keverednek. Ezek TV-t néznek, komputerrel, okos telefonnal bíbelődnek. Otthon, ahol ők felnőnek, sokszor még elektromos áram sincs, nemhogy TV, komputer, telefon. Egy talán nem kimondott oka annak, hogy szüleik gimnáziumba nem engedik őket, az, hogy a túlzott iskolázottság ellentétbe helyezné gyerekeiket szigorú vallásukkal. Több lenne az esélye, hogy a fiatal megkérdőjelezi a szülei életmódját.

Azokra a fiatalokra, akik a közösséget ott hagyják, szigorú kiközösítés vár. A közösség idősei/vezetői megtiltják, (hasonlóan a Jehova Tanúi felekezethez), még a szülőknek is, hogy a kivált gyerekeikkel kapcsolatot tartsanak, és az ilyen gyerekek közeledését tilos viszonozni. Az egyetlen kivétel, ha az illető véglegesen vissza akar jönni, azaz megtérül.

A zárt közösség egyik veszélye az egymás közötti házasodás. Ezt elkerülendő, igyekeznek távolabbi közösségek tagjaival házasodni.

De az elszakadás és egymás között házasodás nem az egyetlen veszély. A hagyományos földművelés által elért hozam nem képes versenyezni a mai gépesítettel. Az amis és a mennonita egyszerűen él, és pénzt boltokban alig költ. Jobbára önellátóak, még ruházatukat is maguk készítik. Egy megegyezés szerint jövedelemadót sem kell fizetniük, fejébe az államtól nem kapnak szolgáltatásokat, pl. az alap nyugdíjat. De mivel a föld ára nagyon felment, kis pénzükkel új földet képtelenek venni. Földjük az elaprózódás veszélyében van.

A TV sorozat mutatta hogyan próbálnak ezen kétségbeesésükben változtatni. Egyes csoportok fontolgatják, hogy elköltöznek máshová, ahol a föld még aránylag olcsó. Arizona, Új Mexikó, de még Mexikó is szóba jön.

Befejezésként egynéhány további adat ezekről az emberekről. A sokfajta szekta bonyolult, én csupán az régi rend mennonitákat és az amist igyekszem - úgy ahogy - ismertetni:

A mennoniták, jobban mondva elődeik, az anabaptisták, részt vettek a reformációban. Tagjaik németek, svájciak és hollandusok voltak. Kis idő múlva, a 16. századtól kezdve, úgy a katolikusok, mint a protestánsok veszélyt láttak bennük és tagjaik üldözések tárgya lett. Az amis vallás 1693-ban keletkezett, ők Jákob Ammann követői, aki meg akarta reformálni a Mennonita vallást, többek között a hitetlenek kiközösítését hozta be.

Az üldözések hatására és William Penn (angol quaker és Pennsylvania állam alapítója) hívására a 17. században a mennoniták, az amis és a quakerek tömegesen az új világba vándoroltak ki, ahol meleg fogadtatásban volt részük és földet kaptak.

1812 és 1860 között egy második hullám érkezett, főleg Svájcból és Elzász Lotaringiából, ezúttal New York államba, és Ontario megyébe, Kanadába.

Manapság az US-ben körülbelül 210 ezer régi rend mennonita és amis található, Kanadában 35 ezer. Nagyszámú mennonita található Indiában, Etiópiában és Latin Amerikában is.

Vallásuk az Új Testamentumra és Jézus tanításaira alapul. A keresztelés, ellentétben más keresztény vallással, 16 - 25 éves korukban történik.

A mennonita és az amis pacifista és nem politizál. A háborúkban sorozás után olyan szolgálatba helyezték őket, ahol nem kellett harcolniuk. Így szerepük útépítés és az utánpótlás biztosítása volt.

A régi rend mennonita és az amis már régóta itt van Amerikában és Kanadában. De a kérdés az, hogy meddig tudják magukat fenntartani? A TV-n egyikük erre így válaszolt: „Nem tudom, nem is igen érdekel. Mi csak vándorlók vagyunk ezen a földön, látogatók. Az élet itt csak egy szem homok, az örökkévalósághoz hasonlítva.”

PS

Kattints ide, a PBS TV adást magad is megnézheted itt, angolul.

Tovább

A dzsihád és a francia kivételezettség

Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 19-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Farhad Khosrokhavar, egy szociológus az École des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) egyetemen, és legutóbb a ”Radicalisation” könyv szerzője.

PÁRIZS – Lehet, hogy Mohamed Lahouaiej Bouhlel, aki a Bastille lerombolásának ünnepe során több mint 80 embert ölt le, az Iszlám Állam ügynöke volt, vagy csak egy meghibbant egyedülálló, aki a dzsihádisták elméletét sajátjává tette…. a mészárlás felveti azt a kérdést: Miért van az, hogy Franciaországban sokkal több az ilyen méretű támadás, mint más európai országban? 

Belgiumban is előfordult nem régen, ott nem gyakori. Angliában és Spanyolországban az elmúlt 10 évben egyetlen terrorista támadás sem ölt meg több mint 10 embert. Németországban meg még eddig nem volt egy nagyobb méretű támadás sem. (Fordító: Az utóbbi országban sajnos a helyzet a cikk írása után megváltozott).

 

A különbség oka nem lehet a francia titkosszolgálat hibája, kommunikációs problémák egész Európában előfordulnak. A válasz máshol van: Ha a dzsihádról van szó, a franciáknál az is más

A francia másság részben abból az ideológiai forrásból táplálkozik, ami a francia forradalom óta jellemző a francia nemzetre, ami egy öntudatos formája a köztársasági rendszernek és nyíltan gyanakvó minden vallással szemben, kezdve történelmileg a katolicizmussal. Ez a modell nemigen változott, a gyarmatok eltűnésének, az azt követő gazdasági nehézségek évtizedeinek, a kulturális különbségek egyre növekvő jelenlétének, az új generáció buzgó egyéniességének és a terjedő globalizmus ellenére, ami mind leszűkítette az állam beavatkozásának lehetőségeit.  

Mindenekelőtt Franciaország képtelen volt a szociális és a gazdasági kirekesztés problémájával megbirkózni. A francia rendszer túlzottan védi azokat, akiknek van munkája, és nem nyitott azok előtt, akiknek nincsen, és ez bajt okoz. A fiatalok a külvárosokban elkülönülnek, kilátástalanok lesznek, magukat áldozatnak érzik. Ezek kerülnek aztán a dzsihádisták propagandájának a célkeresztjébe, legtöbbször egy kis bűntettet követő rövid börtönbüntetés után. 

Úgy Angliában, mint Németországban ez a „külvárosi” jelenség nem létezik, legalább is nem ilyen magas fokon. A német Dinslaken városrész elgettósodott, és a radikális iszlám melegágyává vált. Ugyanez megy Deewsbury-ben, Nyugat Yorkshire-ban, és Brüsszel Molenbek negyedében. De úgy tűnik Franciaország jóval több polgárát/lakosát idegeníti el, mint amennyit az Iszlám Államhoz igazában magához vonz. 

Ennek egyik oka az, hogy a francia állampolgárság fogalma, ami keményen támaszkodik néhány magasröptű politikai ideálra, időközben komolyan vesztett az értékéből. A köztársaság ideái az 1980-as évekre vergődni kezdtek: egyenlő lehetőségeket ígértek, amikor az hiánycikk lett. A Francia Kommunista Párt, amely az igazságtalanságok elleni harcban az osztályharcon keresztül régóta méltóságot hozott az elesett csoportoknak, szintén legyengült ebben az időben, jórészt a Szovjetunió bukása miatt. 

Ugyanakkor a háború utáni Németország egy jóval szerényebb és körültekintőbb jövőt követett: a gazdasági fejlődést. Manapság a német külpolitika a muszlim világgal szemben nagyon mérsékelt, és nem törekszik polgárait egyesíteni univerzális eszmék mögött. Anglia sem igyekszik a társadalom kultúráját homogenizálni. A multikulturalizmust választotta, ami eltűr többféle identitást és közösségi viselkedést. 

Franciaország viszont, megmaradt univerzialistának, és azt állítja, akarja és kényszeríti is, ha kell, hogy mindenkit befogad. Ugyanakkor ez az ambíció egyre kevésbé tükrözi a mindennapi valóságot, és ez különbség a fő oka terjedő aggálynak. 

 

Így aztán az erő, jobban mondva teher, nevezetesen a francia nemzeti identitás problematikussá vált. Csupán hangsúlyozza az idegen származású fiataloknak, főleg az Észak Afrikából jötteknek vagy azok leszármazottainak az elégedetlenségét, annál is inkább mert Észak Afrika gyarmatosításának a vége fájdalmas és megalázó volt, százezer halottal járt és a kollektív tudatban ma is létező sebeket okozott. A párhuzamos angol folyamat ezzel ellentétben majdhogy fájdalommentesen zajlott le. 

Az bizonyos, hogy az angolok és a németek hasonlóképpen félnek az emigrációtól és az iszlámtól. Ez magyarázza a Brexitet. A szexuális zaklatás Kölnben szilveszterkor, amiket állítólag migránsok követtek el, forró vitákat keltett Németországon belül (és kívül). De úgy a németek, mint az angolok hagynak a bevándorló kisebbségnek elegendő lehetőséget arra, hogy vallásukat és közösségi szokásaikat gyakorolni tudják. 

A franciák erősködnek - a köztársaság nevében - hogy a vallás szigorúan magánügy. Mint egy ideológiai nemzet, mindenek felett a jelképes dolgokra koncentrálnak, mint például a fejkendő viselése, avagy az imádkozás nyilvános helyen. De az ilyen gyakorlatok betiltása mélyebb sebeket okoz, mint maga a tilalom: ajtót nyit az iszlámistáknak arra, hogy a következményeket eltúlozzák, és alkalmat ad arra, hogy Franciaországot iszlamofóbiával vádolják. Tény az, hogy a franciák semmivel sem inkább iszlamofóbbak, mint szomszédjaik. Csupán inkább annak tűnnek, annak eredményeként, ahogyan a muszlim vallást kezelik nyilvános helyeken. 

A francia stílusú integrációnak voltak sikerei. Elsőként említendő a kevert házasságok gyakorisága. A francia állami iskolarendszer segíti a szegényeket és ezáltal az észak afrikai szülő gyerekét, ami szintén segíti az integrációt, (ugyan újabban ez nem tűnik hatásosnak). Talán éppen azért, mert a munkaerőpiacon megkülönböztetéssel álltak szemben, aminek munkanélküliség lett az eredménye, az emigránsok gyermekei mentsvárat találtak az állami alkalmazásban, a hadseregben és a rendőrségben, ahol névtelen vizsgák eredményei alapján alkalmaznak. 

Ugyan a franciák képesek voltak integrálni egy csomó emigránst és azok leszármazottait, de azok, akik erről lemaradtak jobban el vannak mérgesedve, mint az angol/német megfelelőik, és sokuk sértve érzi magát, azért mert ők muszlimok vagy arab származásúak. Laicité, azaz az erős francia szekularizmus annyira nem flexibilis, hogy a muszlimoknak ne tűnjön úgy, hogy, az emberi méltóságukat veszélyezteti. Hozzájárul ehhez Franciaország keménykezű külpolitikája, ami úgy tűnhet, hogy főleg muszlim államokat vesz célkeresztjébe, mint például Líbia, Szíria és Mali. 

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul: 

http://www.nytimes.com/2016/07/20/opinion/jihad-and-the-french-exception.html?smid=fb-share 

Az eredeti francia íráshoz kattints ide: 

http://www.nytimes.com/2016/07/19/opinion/le-djihad-et-lex

Tovább

Nyári kukorica leves

Most hogy itt a nyár, és lehet friss kukoricát kapni, javaslom a következő receptet azoknak, akik szeretik a “más ízeket”. A recept azt hiszem eredetileg mexikói. Most vasárnap csináltam, nagy siker volt. 

Hozzávalók, 4 személyre: 
6 friss normál méretű csemege kukorica, 
1 fej összevágott hagyma, 
1 gerezd fokhagyma, 
1 közepes méretű (Ella) krumpli, meghámozva összevágva, 
Kis olíva olaj, vagy vaj,
Tejszín vagy tejfel ha akarod, ez nem muszáj.

Kis összevágott vágóhagyma, (snidling), vagy bazsalikom,

Összevágott friss piros paprika (erejét kivágod először). 

Éles késsel hántsad le a kukoricaszemeket egy mély tányérba. Egy csészényit külön tegyél félre. 

A megmaradt torzsákat tegyed forró vízbe hogy ellepje, annyiba amennyinek a leves mennyiségét akarod a 4 személynek. Lassú lángon forrald 30 percig. 
Dobd ki a torzsákat. 

Közben egy másik lábosban kis olíva olajban (vagy vajban) dinszteld a hagymát és a fokhagymát. Max. 5 percig, vigyázz ne égjen oda…majd tedd bele a krumpli darabokat és a lehámozott kukoricát (kivéve az egy csészényit amit félre tettél). Öntsd rá a torzsalevet, tegyél bele megfelelő mennyiségű Knorr tyúkleves port, (vagy hasonlót). Ha nem szereted, ízesítsd meg sóval. Lassú lángon főzzed, nem tovább mint 20 percig. 

Szűrd le a levet, tedd félre, és kézi turmixal, (vagy mással) őröld fel azt, ami maradt, hogy a leves krémes legyen. Keverd megint össze a kukorica lével. Kóstold meg, ízesíts sóval ha kell. (Keverj bele tejszínt vagy tejfelt, ha szereted.) 

Utolsóként főzd meg a félretett kukorica szemeket, külön kis sós vízben. Épphogy, 5 perc is túl sok, ha friss kukoricáról beszélünk. 
Találd a tányérokba, kanalazz bele mindenkinek a frissen főtt kukoricából, és díszítsed a snidlinggel és paprika darabkákkal. Ha meleg van nem kell forrón enni, szobahőmérsékleten is jó. 

Jó étvágyat!

Tovább

A vonatokról

Gyerekkorom óta szeretek vonaton utazni. A nyári balatoni vakációk, az oda utazás a Déli Pályaudvarról, olthatta belém ezt az érzést.

A mentrendszerű vonat, Montreal és Toronto között:

A japán Nozomi : Érdekes, hogy a sors a világ olyan részébe vetett, ahol a vonatok, dacára, hogy nagy a gazdagság, az 50 - es évek balatoni vonatjai szintjén maradtak. OK…. gőzmozdonyok nincsenek, van diesel. Amit mondani akarok, az, hogy a vonatok manapság Észak Amerikában nagyon elmaradottak. Aránylag kevesen használják őket. Az autó az úr. Ha meg távolságról van szó, repülsz. Van busz is, a szegényeknek. A vonat sehova sem illik be, azon kívül, hogy munkába mennek rajta a nagyvárosi polgárok, mármint a HÉV-vel, be a centrumba.

 A japán vasút hálózat:

Európai utjaimon utaztam a TGV-n, a francia nagy sebességű vonaton, és Brüsszelbe is ellátogatunk a Thalys-el, ami az előbbinek megfelelője a Benelux országokban. Manapság sok fejlett európai országban van nagysebességű vonat, hogy Japánról és újabban Kínáról ne is beszéljek. Kínában nem jártam, de Japánban igen, és a japán nagysebességű vonatokról szeretnék röviden írni.

 A peronon:

Japánban 2014 júniusában voltunk, 3 hetet. Két hétre vettünk egy vonatbérletet. Akárhova utazhattunk az állami vasutakon. Alkalmanként a bérletünkhöz külön helyjegyet kellett venni.

 

Elutaztunk délre, Tokióból Kyotóba, innen nyugatra Kanazawa városába, majd az ehhez közelében levő hegyekbe, Takayama kisvárosba. Végül is Nagoya-n keresztül vissza Tokióba.

 A nagysebességű vonatokat Japánban „Shinkansen”-nek (新幹線, "Új Főjárat") hívják. Több fajtájuk van. A legújabb, a Nozomi (のぞみ, "Kivánság"). Ez a leggyorsabb és kevesebb helyen áll meg. A Hikari, (ひかり, "Világosság"), amire külföldieknek bérletet lehet venni, szintén nagyon gyors. A hálózatot 1964-ben kezdték építeni és ma már vagy 3000 km hosszú. Évente több mint 300 millió utas használja. A Nozomi sebessége 300 km/óra, a Hikari-é, 250.

 Kanazawa állomás:

Meglepett, hogy mennyire népszerűek Japánban ezek a vonatok. Tokióban a főállomáson kívül több külvárosi állomáson is fel lehet szállni, amolyan Kelenföldek. Nagyon gyakran jönnek, az volt az érzésem mintha a 6-os villamosra várnák. Ezek a vonatok, mármint a Hikari-ak, más és más kisebb városban is megállnak. A nagyvárosokban mindegyik. Ha egy kisebb állomásra kell menned, akkor kisebb a választékod, de egy nagysebességű vonatot biztos fogsz találni, ami odamegy.

 Tipikus vasbeton vonat pálya építés közben:

A vonatozás sehol sem olyan civilizált, mint Japánban. A peronon pontosan mutatják hol fog az a kocsi megállni, ahova a helyjegyed szól. Rohangálni nem kell. Az állomáson, de a peronon is, ízletes ételeket lehet venni, és persze magán a vonaton is. Étkező kocsit nem láttam.

A vonaton van első osztály, de mi mindig másodosztályon utaztunk. Tökéletes a kényelem, a tisztaság. Japánul és angolul tájékoztatnak. Más dolgod sincs, mint az, hogy az ablakból az elsuhanó tájat nézzed. A sebességet egyébként nem érzed.

 Ételdoboz, vásárolható az állomáson és a vonaton:

Befejezésül, mint mérnök, felsorolok egypár nem köztudott megoldást, amit ezeknél a vonatoknál alkalmaznak a nagy sebesség elérésére:

 1/ A „mozdony” nem mozdony, csupán az irányító központ. Itt nem találsz „óriás” motort. A hajtott kerekek (és azok motorjai) az egész vonatra terjednek, azaz minden kerék elektromos motorral hajtott. Azt a gyorsulást, ami a magas sebesség eléréséhez szükséges csupán a mozdony kerekei egyedül nem lennének képesek (csúszás nélkül) produkálni.

 2/ A vonat az elektromosságot nagyon nagy feszültségen kapja. 25 ezer voltról (váltóáram) beszélünk. Az áramszedő speciális, nem szabad a kontaktusnak egy pillanatra sem megszakadnia, mert kárt okozó ív keletkezne.

 3/ Ugyan nincsen éles kanyar, és a kanyarokban a vágány kissé dőlten épített, ez nem lenne elég. A kanyarokban maga az egész vonat (hidraulika segítségével) bedől, így az utasok semmit sem éreznek a centrifugális erő nyomásából.

 4/ Japánban földrengés előérzők vannak szerte az országban elhelyezve, amik a káros földrengés hullám oda érése előtt automatikusan leállítják ezeket a vonatokat. 300 km/ó sebességből 4 km szükséges a megállásra.

 5/ A legtöbb esetben ezek a vonatok egy vasbeton oszlopokra emelt pályán haladnak. Ez az építkezési mód gazdaságosabb. Úgyszintén kevesebb a kár a környezetben és eleve nincsen probléma a kereszteződésekkel.

PS

Ha van időd, kattints rá az alábbi 30 perces videóra. Mintha te utaznál  a Nozomi-valTokióból Kyotóba. Dőlj hátra karosszékedben, és élvezd.

https://www.youtube.com/watch?v=lTLeO1ltHCo

Tovább

Gazpacho

Itt az ideje, hogy erről a spanyol eredetű, hideg, nyári levesről írjak. Most hogy a piacon olcsó és elsőrangú alapanyagokat kaphatsz, és itt a kánikula, igen, most kell ezt az egyszerű levest csinálni. Nagy művészet nem kell hozzá. Gondolom, sokan ismerik. Nem más, mint egy folyékony saláta.

A leírt receptet nem kell szigorúan betartani, az arányok változhatnak. Ha valamit nem szeretsz, hagyd ki.

 

A gazpacho-t anno Spanyolországban az egyszerű paraszt emberek ették. Innen ered. Persze annak idején passzírozták, és nem turmix gépet használtak.

Itt a recept, ahogyan én csinálom. Az adagokat két emberre írom, ha többre csinálod, arányosan növeld meg az alkotórészeket.

 

Kell hozzá, 2 csemege zöld vagy sárga paprika, 4 közepes méretű érett paradicsom, 1 közepes uborka, 1 hagyma, 1 gerezd fokhagyma, 2 szelet állott fehér kenyér, jobb olíva olaj (kb. fél csésze) és jófajta borecet, (negyed csésze). Sok recept a paradicsom bőrének eltávolítását írja elő, én ezt nem teszem. Az uborkát persze meghámozom.

Áztasd az egyik kenyeret kis vízben. A másik kenyeret vágd darabokra, és kis olíva olajban pirítsd meg, majd tedd félre. Ezt itt crouton-nak hívják.

Vágd össze a zöldségeket. Mindegyikből tegyél egy kicsit félre, kis tálakon, az előbbi croutonnal együtt. Kivéve a fokhagymát.

 Ezután, beleértve az összenyomott fokhagymát és áztatott kenyeret, tegyed az alkotórészeket egy turmix vagy Cousinart gépbe és őröld fel. Nem túl sokáig, csak addig, amíg nincsenek túl nagy darabok. Őrlés közben fokozatosan adagold hozzá az olíva olajt, az ecetet, és ízlés szerint sót és darált borsot. Ha hígabban szereted, adj hozzá kis vizet vagy paradicsomlét.

Ha az alkotórészek nem voltak hidegek, behűtheted a levest. Nem fontos, ha a leves túl hideg, az ízek tompulnak.

 

Agyag/kerámia edényben szokásos szervírozni. Tégy a tetejére kis összevágott piros (nem erős) csemege paprikát és vágóhagymát, díszítésként. Tedd a leves mellé a tálakat a félretett, összedarabolt zöldségekkel és a croutonokkal.

Tálalás után, ízlése szerint mindenki vesz ezekből saját kanalával és a levesére teszi.

 Jó étvágyat.

Tovább

Sydney beachjei

Dög meleg van. Nyaralni kellene menni. De jobb híján álmodozni is lehet a beachekről. Mellesleg erre nem találtam magyar szavat, az on-line szótárban beachre strand jön ki....az nem egészen ugyan az. 
Mindegy, csak azért is most két ausztrál beachről fogok írni. Mind a kettő Sydney városában van. Kb. tizenkét éve erre jártunk, kisebbik fiamat látogatandó, aki akkoriban itt dolgozott.  

 A Bondi:                                                                                                 

Bondi Beach:  
Talán halottatok róla, ez a legnevezetesebb. Kb. egy kilométer hosszú, félkör alakú. Sydney centrumától 7 kilométerre van. Ajánlom kissé előbb leszállni a buszról és a part melletti bicikli/gyalog ösvényen sétálván megközelíteni. Sok más kisebb beach mellet fogsz elmenni, amíg aztán a nagy látvány szemed elé tárul. A Bondi.

Nincs mit csinálni, be mégy a nyilvános öltözőbe, letolod nadrágod, felveszed a fürdőnadrágod, oszt kisétálsz. Mezítláb. Találsz helyet, főleg ha hétköznap van, akkor van bőven. Csak feküdj le a homokra. Kis idő múlva, meleged lesz, kérj, meg valakit közeledben nézzen már a cuccodra. Be mégy a vízbe. Huss  huss. Vannak hullámok bőven. Benn szörfölnek, kinn anyák bébikkel pancsolnak. Csinibabák is vannak számosan. Felejtkezz el mindenről. Vagy emlékezz. Jó a víz csak lebegj! Oppsz, mondom kicsit hullámos... 

 Nap lemente a Bondin:

Manly Beach:         
Ide a központi kikötőből menj komp-katamaránnal. Ez itt a mi buszainknak megfelelő közlekedési eszköz. (Jobbra az Opera  majd balra a híres Sydney Harbour Bridge, a nagy híd). Kb. 30 perc múlva a Manly nevű megállónál kiszállsz. Ez egy félszigeten van, kocsival is lehet jönni, de a hajó-busszal élvezetesebb.

Manly kis városka, amolyan balatoni hangulattal. Reggel érkeztem ide, feleségem már hazarepült Kanadába, én egyedül maradtam még egy hetet, a barátomat terveztem meglátogatni Tasmaniában. Az itteniek közül azok, akik Sydneyben dolgoznak már elmentek, a beach emberek meg, nos, ők még aludtak, ők nem ismeretesek kora kelésről.

Csak sétáltam a dimbes-dombos városkában majd a kilométeres beachen és az a melletti hotel/étterem stb. körzetben. Nyugalom mindenütt, alkalmazottak sepregettek nyitásra készülvén. Találsz sok német és skandináv nyugdíjast, avagy másokat, mindenesetre olyanokat, akiknek van idejük. Sokuk az egész télre (itt nyár) ide költözik. Senki sem siet, nem érzed, hogy a több milliós város közel van. Leültem egy kapucsínóra. Néztem a vizet….itt nem bánnák rendszeresen telelni. Kár hogy a világ másik végén van.

Manly beach:

Tovább

A klubokról. Régen és most.

Szüleim mesélték gyerekkoromban, hogy az "ostrom előtt" tagjai voltak egy klubnak. Valahol a Duna mellett volt. Volt egy kerthelység, étterem, lehetett bridzsezni. Evezni jártak oda és teniszezni is lehetett.

Kiskoromban, az 50-es években, az átkosban, keresztanyám és udvarlója néha elvitt az akkori „klub” megfelelőjébe: a vállalati evezős klubjukba.

A Furnér és Lemez Műveknél dolgoztak mindketten. Tudod, ha anno arra jártál Újpesten, innen eredt az az istentelen bűz. Akkoriban igazi enyvet használtak a gyártásához. Az udvarló (és későbbi férj) itt főkönyvelő volt. A F. L. Műveknek volt egy Duna parti csónakháza. Néha hétvégeken kimentek, olykor elvittek engem is, és mentünk evezni. Mármint én a kormányos voltam. Fel a Dunán, a Szentendrei sziget mellett, nagyon kellemes emlékek ezek.

Elemis koromban teniszezni jártam a közeli Vasasba, Pasaréten. Sok gyerek volt, kevés teniszezés jutott egyre. Ha nem játszottál, uzsgyi, gyomot kellett irtani a pályák körül.

Később, gimnazista koromban, tornázni kezdtem. Megint csak a közelünkben, a Vasas Klubban. Hetente kétszer vagy háromszor jártam.  A Műegyetemen súlyt kezdtem emelni. Nem sokáig, a borozással és a bulizással együtt nem ment.

Érkezésünk után Torontóban, elkezdtünk megint teniszezni. Sok, a város által támogatott tenisz klub van. A házunkhoz közel levőbe beiratkoztunk. Nem volt drága. Ha télen is játszani akartál, volt egy buborék, de télen játszani sokkal drágább volt.

A Davisville tenisz Klub, Toronto:

Kanadában a városoknak vannak teljesen ingyenes uszodái is, sokjuk fedett, vannak támogatott tenisz, golf, de még hoki (műjég) pályák is. Erre költenek pénzt. E mellett vannak magán klubok. Ezek elegánsak és drágák. A legdrágább torontói golfklubba belépni, ha felvesznek, mert váró lista van, százezer dollár belépőt jelent, és több ezer az évi tagdíj. Egyes magas állásban mindezt a vállalatod fizeti, mert ilyen helyen sok jó üzleti kapcsolatot lehet találni.

A patinás Rosedale Golf Klub, Toronto:

Talán a klubokról beszélve itt megemlítem a bevándorlók alakította Magyar (Német, Lengyel, stb.) „házakat” ahova alacsony évi tagdíjért az itteni emigránsok járhatnak.

Ezek persze nem sporttal kapcsolatosak, ugyan van foci és horgászat. Mi is tagjai vagyunk az Ottawai Magyar Háznak. Gyakran megyünk az évente rendezett táncokra, vacsorákra, meghívott otthoni művészek és más híres emberek estéire. Van gyerekeknek vasárnapi nyelvoktatás, és néptánc iskola.

A klubélet igazi művészetét azonban, mint tudjuk, az angolok vitték a legmagasabb szintre. London magán klubjai híresek. Sokáig a nők ki voltak zárva, illetve nekik saját klubjaik voltak.  A klubélet igazán fontos volt a gyarmatokon. Ma már alig vannak gyarmatok, de a klubszellem egyes helyen megmaradt. Például Hongkongban, ahol egyik fiam él. Jól ismerem az ottani club életet. Fiamék a 130 éve megalakított LRC-nak tagjai, ami Ladies Recreation Club-ot jelent. Kezdetben az itt élő angol tisztviselők feleségeinek volt ez a klubja.

Az LRC társasági klub, de van sportra bőven alkalom. Ami nagydolog Hongkongban, van a klubnak vagy 200 kocsira elegendő saját parkolója is. Van több étterem, bár, stb. A klub Hong Kong toronyházai közé van bepréselődve. Van 10 teniszpálya, némelyik fedett, némelyik az épület tetején. Vannak badminton pályák, squash, kugli és tornaterem. Kártyázhatsz, játszhatsz a bridge csapatban. Van könyvtár, fodrász, manikűr, masszőz. Van két olimpiai méretű medence, egy fedett és egy nyílt.

Egy budapesti uszoda, tenisz klub és jobb étterem/bár kombinációjára emlékeztet. Fizetni fogyasztáskor nem kell, mondod a tagsági számodat, aláírod a számlát, havonta fizetsz.

Ez a klub reggeltől késő éjszakáig nyitva van. A nap minden szakában nagy az élet. Úgy tűnik, mindenki mindenkit ismer. Saccolásom szerint van vagy 100 alkalmazott. Szolgák sürögnek, koktélokat visznek. Pincérek forognak, gőzölgő fogásokkal mennek a kerthelységbe. Trénerek okítanak úszni, teniszezni.

Ide mehetsz hétvégén táncolni vagy csak haverjaiddal koccintgatni. Vannak filmek, utazás ismertetők. Karácsonyi műsör gyerekeknek, Szilveszteri Bál. Gyerekeknek balett és judo. Ha gyereked születésnapi partiját nem a lakásodon akarod tartani, rezerválsz, ide jössz. Esküvői fogadás, vacsora tartására ideális hely.

Tovább

Az Északi Part

Erről a két szóról minden magyarnak a Balaton északi partja jut az eszébe. Almádi, Füred, Badacsony. De persze más országokban is vannak „északi partok”. Mindig is vágytam a Bajkál tavat meglátogatni, annak északi partját nagyon rejtélyesnek mondják.

Madarak még mindig bőven találhatók Bodega Bay-ben:

  Idősebbik fiam San Francisco testvérvárosában, Oakland-ban él. Egyik látogatásunk alkalmával az attól északra levő és a Csendes óceán partján levő vidéket látogattuk meg. Mondhatnánk persze, hogy ez nem is az Északi Part, mert az USA nyugati partjáról beszélünk, de hát az itteniek így hívják. A North Shore. Mert SF-tól északra van. Két napra béreltem egy vityillót a Bodega Bay nevezetű helyen, a Csendes Óceán partján.

Bodega Bay arról nevezetes, hogy Alfréd Hitchcock 1963-ban itt forgatta a Madarak című filmjét.  Kis hely, a történelmi 1-es US országút mellett. A spanyolok fedezték fel, de érdekes módon az első telepesek az 1800-as évek elején, az oroszok voltak.

Bérelt nyaralónk, Bodega Bay-ben: 

 

Az 1-es országút vonala a Csendes óceánt követi. Nagyon látványos. Legtöbb ember ismerősebb a Los Angeles-San Francisco közötti szakaszával. Ezt mi is megtettük családostól, vagy 30 évvel ezelőtt egy nyáron. De akkoriban SF-tól északra nem mentünk.

Bodega öböl. Nagyon szép:

  SF-ból indulván először egy nagy sztrádán (az US Hwy 101) Petaluma városkába érkeztünk. Maga Petaluma a Sonoma bortermelő vidékhez tartozik. Szép kis város, a turisták kedvelik, de akkor, amikor mi erre jártunk, közvetlen Karácsony előtt, alig voltak. Röviden sétáltunk, kávéztunk, és az ünnepekre szükséges borokat egy szaküzletben megvettük. Itt  letértünk egy normális országútra, balra. Ezen az óceán part felé tartottunk. A kis országút két oldalán kiszáradt dombok voltak, sok eső erre nem esik. Vannak itt, akik lovakat tartanak, ha van kedved, lovagolhatsz. Persze találsz borászatokat, és itt-ott birkák is legelnek.

Tipikus kép az 1-es országút mentén:

 Petaluma-tól a Csendes Óceán már egy órányira sincs, és az 1-es országutat az óceánnál, Bodega Bay előtt éred el. Télen Kalifornia e részén a hőmérséklet este lemehet nullára, de nappalra, 15-20 fokra is felmegy. Amikor mi itt jártunk, minden nap felhőtlen volt az ég.

Magányos szörfölő:

  A falu felfedezése után, másnap az 1 úton még tovább északra hajtottunk, a tájat felfedezendő. A következő napon meg délre, Oakland/SF fele. Az óceán melletti út (az 1-es) kanyargós, egy magas parton halad, érzésed mintha egy szakadék szélén hajtanál. Az óceán vad, sziklás, nagy a szörf. Néha van elágazás, ahol le tudsz hajtani az elhagyatott strandokra. Sajnos nejem szédülős és sokat panaszkodott, mert neki ez az út túl veszélyesnek tűnt.

Ha szereted az osztrigát, itt a helyed:

Na de eleget a szóból, felteszek egypár képet.

Ps

Menj ide  ha érdekel és több információt szeretnél:

http://www.frommers.com/destinations/bodega-bay/interactive-map

 

 

Tovább

A liberális és konzervatív gondolkodás. A Morális Alapok Teóriája.

A Morális Alapok Teóriája, (The Theory of Moral Foundations), egy aránylag új szociális lélektani teória. Megfogalmazói, Jonathan Haidt és Richard Shweder, egyetemi tanárok/kutatók. Haidt szociális pszichológus, jelenleg a New York Egyetemen, (NYU), míg Shweder kulturális antropológus, a Chicago Egyetemen.

A teóriát Haidt 2012-ben megjelent könyve, a Righteous Mind, Why Good People Are Divided by Politics and Religion (magyarul: Az Igaz Elme, Miért Osztja Meg a Politika és a Vallás a Jó Embereket) tette népszerűvé, a laikusok között. Nem tudom magyarra le lett-e fordítva, de a teória érdekes. Már Haidt előző könyve, a Happiness Hypothesis (Boldogság Hipotézis) is népszerű volt. Könyvei és elméletei eredményeként Haidt a Foreign Policy és a Prospect folyóiratok listájára került „a világon élő jelentős 100 gondolkozók” kategóriájában.

A teória az emberek érvelését magyarázza és annak kialakulását. Alkalmazása a viselkedési közgazdaságban, és újabban a politikai pártok választási taktikájának kialakításában lehet fontos.

A szerzők hat morális alapról beszélnek:

1/ Gondoskodás/ártalom,

2/ Méltányosság/csalás,

3/ Szabadság/elnyomás,

4/ Hűség/árulás,

5/ Tekintély/felfordulás és

6/ Sérthetetlenség (pl. ide a vallás tartozik)/degenerálódás.

A kutatók a különböző kulturális csoportoknak a fent felsorolt alapokhoz való viszonyaival kezdtek foglalkozni, de nemsokára átváltottak jelen politikai versengés magyarázatára. Illetve elméletük alkalmazhatóságára.

Mindannyian tudjuk, pl. hogy az egyén vs. a közösség, a családon belüli hatalom, a másság elfogadása… változó a föld népei között, de egy országon belül a konzervatív vs. liberálisan gondolkozóak között is. Gondoljunk csak a végtelen vitákra, ami a melegek házasságához, avagy az abortuszhoz fűződik.

A mai nyugati gondolkodás egyén centrikus. Tied az a csirke? Az a leány nagykorú? De ha más kultúrát vizsgálsz, rájössz, hogy ami ott fontos az sokszor nem az egyén, hanem a csoport, vagy egy vallás. A családot, rendet, idősebbeket, hierarchiát magasztalják.

Az elmélethez tartozik az egyéni döntések hozatalának elemzése. E szerint nem racionálisan döntünk, hanem úgy ahogy szocializálódtunk. Ezt az étkezéshez lehet hasonlítani. Anyánk főztjét megszoktuk, esetünkben magyaros volt. Kínában, kínai. A koszt (általában) ízlett, és innentől fogva ehhez hasonlítunk mindent. De azt kijelenteni, hogy a magyar koszt „jobb” mint egy másik, az értelmetlen. Mégis sokunk így gondolkozik. A moralitással is így vagyunk. Ami környezetünk moralitása (család, ország, vallás) az marad leginkább bennünk.

Szóval az elmélet szerint egy morális kérdésnél sokszor nagyon hamar döntünk. Tudatunk alatt, kapásból, a saját ízlésünknek megfelelően. Az okokat csupán ezután sorakoztatjuk fel, döntésünket támogatandó. Tehát okfejtésünk nem úgy működik, mint egy bíróé vagy tanáré, akik pártatlanul tárgyalnak egy esetet, hanem mint egy ügyvédé vagy a kormány sajtótájékoztatójáé, akik egy megtörtént esetet állítanak be egy adott fénybe.

Úgyszintén képtelenek vagyunk megérteni, miért nem úgy látja a dolgokat vitapartnerünk, mint mi. Pedig nekünk a kérdés és arra a válasz világos. Azaz nem vagyunk képesek megérteni, ha valakinek a paprikás csirke nem ízlik.

Vitathatóan Haidt azt tartja, hogy a liberálisan gondolkodók a hat morális alap közül csak az első háromra koncentrálnak érveléseikben, ami a gondoskodás/méltányosság/szabadság, míg a konzervatív gondolkodásúak mind a hatra egyenlő arányban.

Vizsgáljuk meg a jelen US politikát. Rád hagyom az elmélet magyar vonatkozását elképzelni, te ehhez jobban értesz. Szóval az USA-ban két nagy párt és ág van a liberálisabb Demokrata és a konzervatívabb Republikánus. Sok konzervatív a feminizmust, a szegényeknek nyújtott ingyenes szolgáltatásokat, gyanúsan nézi, mert ezekben a felelősség és a család veszélyeztetését látják. Hit, hazaszeretet, bátorság, tisztaság, jog és rend, ami a republikánusok szívéhez közel áll. Mind a hat alap szerepel ezek között, míg a demokraták, Haidt szerint, csupán a gondoskodásra és az egyenlőtlenség elleni harcra fókuszolnak. Mármost ez az üzenet meglepő, Haidt, aki magát liberálisnak vallja, azt sugalmazza, hogy a republikánusok diétája változatosabb!

A liberális gondolkodásúak képtelenek megérteni a konzervatívokat. Szerintük az igazság/logika az ő oldalukon áll. A liberálisok nehezen értik meg miért szavaz annyi kisember a konzervatívokra, bocsi a republikánusokra, ezúton pl. a gazdagok alacsony adóztatására? Ez nincsen az érdekükben… gondolja a liberális, bocsi a demokrata. A konzervatív értékrend azonos sok kisemberével, Haidt szerint. Ezek az emberek a morális érdekükben szavaznak úgy, ahogy.

Haidt egy érdekes hasonlatot hoz fel. Képzeld el az elefántot és a rajta ülő hajtót, aki a hegyes bottal az elefántot „irányítja”, bökdösi. Ez egész addig működik, amíg az elefánt is így akarja. Ha nem, bökdösheted. A vezető a mi intelligenciánk, az elefánt a megszokásaink, saját kultúránk.

Választási hadjáratban sok erőfeszítést tesznek másokat logikusan „meggyőzni”. Haidt szerint valószínű, hogy ez nem eredményes. Liberálisoknak például ehelyett inkább azokat a „gombokat kellene nyomkodni” amik a renddel és az egyén felelősségével kapcsolatosak, beleértve a hagyományok tiszteletét.


PS.

1/ Ez a videó J. Haidt egy előadása, angolul. 20 perc. A linken be lehet állítani feliratokat, magyarra is. Kattints a kép alatt a jobb oldalon a Subtitle-ra. Itt van egy nagy választék. Válassz magyart, azaz Hungarian-t, és feliratokkal nézheted, és így megérted.

2/ Ezen a web oldalon, saját beállítottságodat tesztelheted, angolul, egy regisztráció után.

3/ A Moral Foundation weboldala, több információval, itt található.

Tovább

A szuper fizetésekről.

Minden évben, május végén a New York Times közli a 200 legmagasabb vezérigazgatói fizetést. Érdekes olvasmány. Az első helyezett évi jövedelme 96,6 millió dollár évente a kétszázadiké évi 12,2 millió. Posztom végén megadom a linket ahol az egész táblázatot és cikket elolvashatod/megnézheted.

A vezérigazgatók évi jövedelem emelkedése sok esetben lehet egy nagyon nagy szám. Ennek oka általában az, hogy ebben az évben, az illető vezérigazgató az „option”-jait pénzre váltotta be. Az option egy részvény bonusz, amit a vállalat ad alkalmazottainak jó munkáért, vagy szerződés szerint, a fizetésük mellett, és azt az illető vagy megtartja, és csak később váltja készpénzre, avagy persze ha akarja, rögtön pénzre válthatja.

Példám tárgya, Mr.  Leslie Moonves a CBS vezérigazgatója, NYT lista második helyezettje. Évi jövedelme 2015-ben, 54,352,801  dollár volt:

Hogy a linkben levő részletes táblázatot megértsed, az alábbiakban példaképpen megmagyarázom a második helyezett vezérigazgató adatait. Ez Leslie Moonves volt, a CBS, (egy hatalmas amerikai média multi) vezérigazgatója. A második helyezett évi jövedelme 56, 4 millió dollár volt.

Moonves úr évi alapfizetése 3,500,000 US dollár. Nem aprópénz. De ez semmi. Add ehhez a  készpénz bónuszt amit ebben az évben kapott, nem kevesebb mint 19 millió dollárt (cash bonus). Úgy tűnik ez elég lenne, de ne felejtsük el, az ilyen állással „perk” –ek is járnak, (magyarul „velejárók”???), mint például, kocsi, sofőr, klubtagságok, stb. Ezek évi értéke, Moonves úr esetében potom 1,152,883 dollár volt.

Karikatúra a vezérigazgatók fizetésének emelkedéséről:

A felsoroltak összesen évi 23,662,883 dollár jövedelmet eredményeznek, summás összeg. De mivel feltételezhetően Moonves úr olyan kiválóan végezte munkáját, így még részvényeket is kapott, mégpedig 25,499,919 értékben külön jutalomként, és 7,199,999 dollár értékben, mint option-t, amit feljebb már megmagyaráztam. Egy szó, mint száz, az elmúlt évben Moonves úr 54,352,801 dollárral lett gazdagabb. Ha valaki egész életében ennek az egy tizedét megkeresi, szerencsés embernek mondhatja magát.

Ha érdekel, a táblázat szerint ez a jövedelem 4%-al volt több, annál amit Moonves úr a megelőző évben kapott. Maga a vállalat (CBS) évi jövedelme, aminek ő az élén áll, csupán 1%-al emelkedett, a részvényeinek értéke meg éppenséggel 14% kevesebb volt, mint az előző évben, 2014-ben.

A karikatúra (a New Yorkerből) felírása: "Csak így tovább a jó munkával, legyen az akármi, akárki is vagy."

A link a cikkhez:

http://www.nytimes.com/interactive/2016/05/29/business/how-much-ceos-made-last-year.html

A wiki link a CBS-hez:

https://en.wikipedia.org/wiki/CBS_Corporation

Tovább

Lisszabonról, csak röviden.

 Most májusban 2 hetet töltöttünk Portugáliában, összesen egy hetet Lisszabonban.

Ugyan a népessége a várost nagy Budapest elé helyezi, gyanúm, hogy ez a külterületek befoglalása miatt van. Maga a város kisebbnek tűnik, és valóban azt csupán fél milliósnak említi a wiki.

Kilátás Alfamából:

Földrajzilag a Tagus folyó (tölcsér) torkolatánál fekszik, az Atlanti Óceán csupán pár kilométerre van. A folyó itt több kilométer széles.  Két híd szeli át. Európa leghosszabb hídja az egyik, a 17.2 km-es, Vasco de Gama híd, ami 1998-ban készült el.

A Vasco de Gama híd:

Maga a város meglepően dombos. Hét domb is található. Következésképpen a kilátás a városra sok helyről nagyszerű. A város nézéséhez tartozik a számtalan, fárasztó, fel le mászás… sokja lépcsőkön….hegyi túra kedvelők előnyben. Ha ezt nem szereted, vegyél egy egész napra szóló villamos bérletet 6 EU-ért, és használd a romantikus villamost és kábel húzta villamosok hálózatát.

Kilátás a Bairro Alto-ról:

A város történelme hasonlóan Budapestéhez, a romaiakhoz is visszavezethető, de voltak itt a mórok, a törökök helyett, plusz add hozzá a spanyolokat az osztrákok helyett, ugyan ők rövidebb ideig uralkodtak itt, csak 1580-1640 között.

Tipikus lisszanoni házak:

Megemlítem még a nagy lisszaboni földrengést, ami 1755-ben történt Mindenszentek napján, reggel. Ez a város jó részét lerombolta. A földrengést tűz és az alacsonyabb részeken komoly szökőár követte. A becslések nem pontosak, de 100 ezer halott is lehetett, és így a világ egyik legtöbb áldozatát követelő természetes katasztrófája közé tartozik.

Ez a földrengés utáni templom rom ma egy múzeum:

Most pedig szeretném bemutatni Lisszabon fontosabb negyedeit:

1/ Bairro Alto

A magas negyed egy dombon van és nagyon divatos, tele kis utcákkal, bárokkal, éttermekkel. Este, sok a turista és a fiatal.

Alfama, a Szent Vincent templom:

2/ Chiado

Az előbbi negyed mellett van. Még mindig dombos, szélesebb utakkal, butikokkal, áruházakkal, kávéházakkal, színházakkal, (itt van az operaház is), múzeumokkal, szóval nagyon divatos negyed.

Kis tér, kilátás, Bairro Alto:

3/ Baixa

Így hívják a laposan fekvő centrumot, amit az 1755 utáni földrengés és szökőár után teljesen ujjá építettek.

A Rossio tér, IV Pedro szobrával, Baixa:

4/ Alfama:

Talán a legromantikusabb városrész. Lisszabon „vára”, a mindenünnen látható Castelo de Sao Jorge, itt van egy dombtetőn. Nagyon dombos, meredek, tele kis, sikátorszerű utcácskákkal, amiken a régi (mint az 50-es évekbeli pesti sárga) villamosok csilingelnek, és épphogy elférnek. Van számos régi templom, nekem a Szent Vincent tetszett a legjobban. A templomok előtt nem ritka a gyönyörű kilátással rendelkező előtér, a velejáró kakofóniával: turisták tömege, az azoknak ezt-azt árulni igyekvő afrikaiak és a turistákat ide-oda szállító (Ázsiában szokásos) háromkerekű motoros taxisok.

Döcög a villamos, Alfama:

Tudni illik, ez a negyed volt az, amelyik a legkisebb kárt szenvedte a földrengésben, és olyan maradt amilyen Lisszabon volt a földrengés előtt. A turisták és művészlelkek imádják. Este kis bárokban megy a portugál fado. A fado, Portugália borongós nemzeti sanzon műfaja, tele van érzelmekkel. Egy látogatás egy fado bárba, sajnálom, de azt muszáj megtenni, ha a jól felkészült turista címre törekedsz. A dizőz énekének tárgya a szegények, a leányok vágya kedveseik után, akik sokszor távol vannak, messzi tengereken, és esetleg visszajönnek…..esetleg nem. Az énekest minimum két gitáros kíséri, egy hagyományos portugál gitár, a többi klasszikus spanyol gitár. Ha nem is érted, sírni akarsz, főleg egypár pohár jó portugál vörös bor után.

Kattints az alábbi videó linkre, egy 4 perces fado dalt hallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=lh9YHtZzHfk

5/ Estrela

A negyed a város nyugati részén van, és a legismertebb épülete a Bazilika. A Portugál Parlament és a miniszterelnök hivatalos rezidenciája is ebben a negyedben található. A centrumból vagy 20 perc a döcögő villamossal, nincs más tennivaló, nézd a várost, az utasokat.

Bazilika, Estrela:

6/ Mouraria

Közel a centrumhoz, ugyan tele újabb épületekkel, ez a várhoz közel fekvő negyed, ahol mindig is, még ma is a kisebbségek laknak. Manapság afrikaiak, régebben arabok majd zsidók.

Rua Augusta:

7/ Alcantara

A folyóhoz közel, a negyednek a múltban sok arca volt. Az arisztokraták kedvenc lakóhelyéből az ipari műhelyek otthona lett. Legutóbb egy dzsentrifikción ment keresztül és a régi kereskedelmi épületek divatos lakóépületekké lettek átalakítva. Nem egy ismert szórakozóhely, bár is található itt.

Az Orient vasút állomás, Caltrava alkotása:

8/ Belém

A Tagus folyó melletti Belémbe villamossal (és HÉV-vel is) lehet jönni. A földrengés után a királyi család ide költözött, a palotájuk ma a portugál elnök hivatalos lakhelye. Belém előtte is fontos volt. Kikötőjéből indultak útjaikra és ide jöttek vissza a portugál felfedezők. Leghíresebb ezek között, Vasco de Gama, az első európai, aki Indiába hajóval eljutott.

Belém, a Felfedezők Emlékműve:

A 15. században készült Belém torony, a kikötő védelmére volt hivatva, ez és a szintén ez időkben épült Szent Jeremiás monostor, annak kerengője, az ahhoz tartozó Mária templom a fő látnivalók. Egy szó mint száz, mindez azt jelenti, hogy a lelkiismeretesebb turistának ide illik legalább egy fél napra ellátogatnia.

Nem szabad megfelejtkezni a cukrászdáról, ahol (hírek szerint) a legjobb tojás pudingokat készítik egész Portugáliában.

Belém, a Torony:

9/ Parque das Nacioes

A zöld, parkokkal teli, elegáns negyed az 1998-as világkiállítás után lett mai képére kialakítva.

Senki sem siet, ez nem New York:

PS

Írásomat megspékelem Lisszabonban készült képekkel, jórészüket saját magam készítettem.

Melegen ajánlom, ha teheted, látogass el, Lisszabon egy aránylag nem drága, kulturált város, sok látnivalóval, kellemes klímával és tonnányi romantikával. Na és, el ne felejtsem: jó borral és ételekkel. Mi más kell?

Tovább

Bejutás a zene birodalmába

Otthon, az 50-es években volt egy rádiónk, a fehérvári vadász tölténygyár készítette. Volt három nyomógomb rajta, hosszú/közép és rövid hullám. Szüleim mindig komoly zenét hallgattak és nekem nem igen volt ebbe beleszólásom. De a mellettünk lakó unokatestvéremnek, akinek tudnivaló a férje főkönyvelő volt, volt lemezjátszójuk jó lemezekkel. Ima Sumak, a gitáros Les Paul és Mary Ford köztük voltak, úgyszintén Louis Armstrong és így tovább. A Rózsavölgyinél vették. Sokszor átmehettem hallgatni, unokatesóm még néha kis vermutot is adott, el ne mondjátok senkinek.

Szüleim mindent megtettek, hogy a komoly zenét megkedveltessék velem, anyám olykor elvitt könnyebb operákba, kevés sikerrel.

Bejutas bejutas

Ugyan valamit hathatott, mert már akkor kedvenc műsorom a “Szív küldi szívnek szívesen” program volt, ami ugyan minden nap volt de (azt hiszem) a pénteki programja komoly zenére volt specializálva. Ezeket már a magam csinálta detektoros rádión hallgattam, fülhallgatón. Itt sokszor játszották kedvencemet, a Bánk Bánból való áriát, “Hazám, hazám, te mindenem…” Bele is borzongtam.

Aztán jött a tini kor. Mint mások is, vad rock and roll imádó lettem. Az 50-es évek végén a R & R még új volt. Ma is emlékszem, amikor egy nyáron, Balatonföldváron sétálván, az egyik üdülőből (magnóról) a Red River Rock-t először meghallottam. Óriási hatása volt rám, a híres Johnny and the Hurricanes banda játszotta. Ah, a sípok a gitár, a vonatszerű üteme a doboknak….

Bejutas bejutas

Teltek múltak az idők, már egyetemre jártam, amikor egy szombat este a barátommal céltalanul bolyongtunk, unatkoztunk. Valahogy a Károlyi Kerthez értünk ahol a Magyar Filharmóniának voltak abban az időben nyári szabadtéri előadásai. Éppen szünet volt, és elhatároztuk, hogy belógunk. Vártunk, amíg majdnem mindenki visszaült, lám voltak üres helyek. Elől, a legjobbak. Uzsgyi, besétáltunk és leültünk. Nem volt jegyellenőrzés a szünet miatt. Kialudtak a fények, jött a karmester. Nem volt messzebb, mint 4 méter. Mindenki rendesen volt felöltözve, rajtunk kívűl....csend. És elkezdődött a zene, talán  egy Csajkovszkij szimfónia. Nagy hatással volt rám. Ott és akkor (amit szüleim nem tudtak elérni) megszerettem a klasszikus zenét.

Egy életre.

Tovább

A sportkocsikról

Tizenéves koromban, a 60 - as években, emlékszem, valaki egy nyitott piros Skoda Felíciát hajtott naponta egy meghatározott időben a Malinovszkíj fasoron (ma Szilágyi Erzsébet fasor). Az arra járók nagy áhítatára. Állítólag festőművész volt. Úgyszintén Tabányinak, egy akkor népszerű tánc zenekar énekes/harmónikás vezetőjének is volt egy sportkocsija. Egy fehér sport Merci! Itt-ott látható volt, parkolva, ő maga a kávéházban egy csinibabával. Volt akkoriban parkoló hely bőven, csinibaba is, ha ilyen kocsival jártál.

Skoda Felicia:

Akkoriban a legtöbb ember, köztük jómagam, álmodni sem mert autó vásárlásról, nemhogy sportkocsiról. Úgy két évente egy Amerikában élő rokon meglátogatott minket. Szokása volt, hogy egy új VW-t vett Frankfurtban, azzal járt európai utazása alkalmával, aztán átvitte Amerikába. Mivel a jogsit megszereztem, ezt tudtam vezetni Budapesten, mint ingyenes sofőrje, mert az illető látta sóvárgásomat, és jó szívű volt. 

 Alfa Romeo, cockpit:

Így, és későbbi autóstoppolásaim alatt amikor sokban ültem, megszerettem a VW-t és azt vettünk sokáig, itt Kanadában, új hazánkban. Utána jöttek más praktikus autók, Hondák és Toyoták. Csak most legutóbb vettünk egy drágább kocsit, egy Volvot. Van ereje is bőven, 300 lóerő, de posztom tárgya, a sport kocsi, az más. 

Sportkocsit hajtani csak ritkán volt alkalmam. Az elsőre emlékszem, egy Alfa Rómeó Spider volt, a 70-es évek elején. Akkoriban barátkoztunk egy gyerektelen Romániából származó mérnök házaspárral. A férfi vett egy új Alfát. Ezzel jöttek egyszer vacsora meghívásra hozzánk, és még evés előtt felajánlotta, akarom-e vezetni? Hát hogyne akartam! Mellém ült, én meg kezdtem vezetni, úgy mint a VW-t. Különösebben nem voltam elragadtatva, ámbátor nyár volt és a tető le volt eresztve, ami kool. Rövidesen megbök a román, aszongya, pörgessem már fel a motort. OK, addig nem akartam, mert talán félti az új kocsiját? Szóval kezdtem 2000 helyett 4000-nél váltani. Csodák csodájára az autó életre kelt. A precíziós kormány, a rugók, a motor ereje/hangja mind megjött, ami azelőtt nem volt érzékelhető. Az olasz vitalitás ordított a kocsiról, és a kis út, ami unalmasnak indult, nagy élmény lett. 

Fiam Porsche 911-je:

Hosszú évek teltek, nagyobbik fiam, hogy hogysem sportkocsi kedvelő lett. Egy BMW M3-al kezdődött, amit újonnan vett. Mesélte, hogy egy vasárnap, amikor még morfondírozott megvegye-e az M3-t, vagy sem, BMW kiküldött a lakására valakit egy M3-vel. Mint kiderült egy ex autó versenyzőt. Azt mondta neki, hogy el akarja vinni egy kis túrára “kocsikázni”. Elhajtottak Newark egy (vasárnap) elhagyatott ipari negyedébe, és a kiküldött vezető, mesélte a fiam, “ bemutatta” mire képes ez a kocsi.  150–re gyorsított egy utca blokkon, 80-al vette a kanyart, fiam az életéért aggódott. De volt eredmény, a kocsit megvette. 

A Porsche 911 fékje. Fenomenális: 

Ezután két évre rá vett egy használt (négy éves) Porsche 911 Turbót. Az M3 eladásra került, mondtam neki, megveszem. De mielőtt nyélbe ütöttük volna az üzletet, eladta valakinek ott New Jerseyben. Kanadaiaknak körülményes használt kocsit venni az USA-ból, a procedúra nagyon bürokratikus, de azért sajnáltam. Fiam Kaliforniába költözött, és ott később lett egy második autója is, egy KIA. De azt hamar megunta, leváltotta egy másik sportkocsival. Megint vett egy BMW M3-t, ezúttal egy használtat, de leengedhető tetővel.

A Volvo S60, T6 kocsi műszerfala:

 

A Porsche biztosítója nem engedte, hogy azt más mint ő vezesse. Kivitt minket többször is a Porschével. Ugyan van hátul is ülés, az nagyon kényelmetlen, oda csak egy kisgyerek fér be. Fekete kocsi, kívül belül. Csak a keramikus fékek sárgák, és a biztonsági öv. Az narancs színű. Irtó kool. A kerekek agresszívan szélesek. A csomagtartó nagyon kicsi. Ahogy benn ülsz, az érzés más mint egy normál autóban. 500 lovacska kis hangot ad. A kocsi pár másodperc alatt képes 100 km/órára felgyorsulni, az érzés hasonló ahhoz amit egy felszállásra startoló repülőgépen tapasztalsz.

Na de a BMW M3 is nevezetes kocsi. Ez az, amit fiam egy karácsonyi látogatásunkkor nekünk kölcsön adott. Egy kis Csendes Óceán menti túránkra mentünk feleségemmel. Szintén fekete, 2006-ban gyártották, volt benne már vagy 100 ezer kilométer.... és.... 333 lóerő. Automata volt. Ezen kocsik automatája, (a Porsche is automata volt), a DCT dupla kuplungos szisztéma. Nem hidraulikus mint a legtöbb automata sebváltó. Ugyanaz a szisztéma mint a GP verseny autókban. A sebváltó csak egy joystick, elektromosan közvetíti milyen módon akarod hajtani, és a váltás valahol történik. Automatikusan, ha úgy állítod be, vagy a kormánynál levő két billentyű pöccintésére, ha félautomatikusra állítottad. Kuplungozni nem kell. Ha félautomatikusan hülyeséget csinálsz, pl. hatosból 2-be akarsz leváltani, hát nem csinálja, felül ír téged, mert a motort védi. 

 A Csendes Oceán partján, fiam BMW M3-jével:

Az M3 vezetése nagy élmény volt. Hallod a motor zúgását. Erejét nem tartja titokban, a váltások 4000 körül történnek. Érzed hogy a kocsi tapad az úthoz. Köszönhető ez a széles és sebességprofilos autógumiknak, a kemény rugózásnak, a csillapítás minőségének, és azok beállításának. A hátsó kerekek úgy a Porschén mint az M3-n még szélesebbek mint elől levőek. Míg túl gyorsan hajtani nem ajánlatos, mert a rendőrök elkaphatnak és a büntetés komoly, a kanyarokban hajthatsz jóval gyorsabban mint az ajánlott, és a kocsi, mintha nem is lenne kanyar, nem dől sehova. Az ülésedbe ragadsz, az élvezet nem megvetendő. Állítólag, ha túl gyorsan mégy egy kanyarba és a kicsúszás veszélye fenn áll, a stabilitás kontroll átveszi az irányítást és a fékek és a gáz úgy lesz irányítva, hogy nem csúszhatsz ki. 

Ugyan ezt én nem próbáltam ki.

Tovább

A reggeli

Jó páran szeretünk ételekről írni, itt a ReBloggon. Én rendesen ezek közé tartozom. Tévedhetek, de ha jól emlékszem eddig még senki sem tárgyalta meg a címbeli - a szakértők szerint egyik legfontosabb étkezést – a reggelit.

Török reggeli:

Nem is olyan régen volt egy nagy cikk a reggeliről a New York Timesben. (Kattints a színes betűsre, ha az eredeti angolul írt cikket el akarod olvasni). Tudjuk, főleg gyerekeknek, de nekünk is a reggeli egy nagyon fontos étkezés. A cikk hét ország gyerekeinek reggelijét mutatta be. Japán, Törökország, Franciaország, Malawi (Afrika), Izland, Holland és Brazil szerepelt. Szavazás is volt utána, az olvasók szerint a török reggeli nyerte el az első helyet! Ki hitte volna? Ez a cikk adta az ötletet posztom írásához. A képek egy részét onnan másoltam ide.

Török kisleány reggelizik:

Tipikusan sok beszámolómat gyerekkori élményemmel kezdem. De itt/most be kell vallanom, hogy mi mit szoktunk reggelizni otthon, akkoriban, arra nem emlékszem. Talán teát vagy cikória tejes kávét, lekváros zsömlével, de biz Isten nem emlékszem. A vaj, friss tojás, túl drága volt az 50-es években. A babkávé vagy kakaó dettó. Narancs vagy más lé MO.-on akkor még nem létezett. Volt valami Ovomaltin szerű dolog, amit nem szerettem. Az aludttej akkoriban reggelire még nem volt divat, se a gyümölcs, sem a zabpehely és hasonlóak. Később gimnazista koromban szerintem tejet ittam zsömlével, és akkoriban jött be a „kis rongyos”, azaz a croissant

Japán reggeli:

Arra is emlékszem, hogy elemi iskolában egy ideig lehetett passztőr tejre befizetni. Vagy ingyen lett volna? Mindenesetre emlékszem a kis 1/4 literes csini üvegekre, amik papír koronggal voltak lezárva. Ezen a korongon lyukat fúrtál, hogy szalmaszállal a tejet megihassad.

  Japán fiú reggelijénél:

Első külföldi utam, 18 éves voltam, egy meghívásos lengyel út volt. Első reggel Poznanban, a meghívó diákom édesanyja valószínűleg a kedvemért, csodás reggelit produkált. Volt ott kemény tojás, szalonna, füstölt angolna, felvágottak, sajtok, paradicsom-paprika. Nekem a lengyel konyhát senki se szidja.

Reggeli Malawi-ban:

Utazásaim alatt sokféle reggelit ettem. Tisztában vagyok, hogy amit egy hotelban adnak az nem feltétlenül az, amit a polgárok hétköznap reggel maguk elé tesznek. Ettől eltekintve, rájöttem, hogy bár az angol konyha gyakran csapnivaló, a reggelijükben nekem kedvem telik. Nagy a trakta. Van sült kolbász, szalonna, téli babfőzelék, sült krumpli, tükörtojás, sült paradicsom. Biztos, hogy valamit kihagytam. Ha mindezt megeszed, majdhogy átugorhatod az ebédet, annyira jól laksz.

Gyerekek Malawiban reggelinél:

Franciaországban és Olaszban, a friss kávé és a szigorúan aznap reggel sütött croissant, kis vaj és dzsem, se kutya. Annyira meg nem tölt, de a minőség az ott van. A mexikóiak, németek és az osztrákok is nagyszerű reggelit képesek felszolgálni. A skandináv országokban járván, reggelijüket megszerettem. Van halikra krém is és a kenyerük, amolyan maceszszerű, nagyon jó.

Brazil reggeli:

A világon a legjobb reggelit a Fertőtó mellett, az osztrák oldalon, egy penzióban ettem. Rust nevű városkában. Valami fenomenális volt. A minőségi házi szalámik, kolbászok, szalonnák sokasága, a házi lekvárok, a tészták, a friss péksütemények, mind a legjobb minőség volt. Ez igen. A fenébe a diétával!

Izlandi kisleány:


A második legjobb reggeliket Brazilban kaptuk. Egyiket Rio de Janeiróban, a másikat Paraty-ban. Az egzotikus gyümölcsök és a felvágottak amolyan trópusi osztrák reggelire emlékeztettek. Japánban pedig, hál Istennek, csak egy helyen volt a reggeli a hotel árába belefoglalva. Itt vagy 20 különböző tálkát tesznek eléd. Köztük mindenféle hal, hínár, tojás, tészta és savanyúság. És miso leves. Nagyon jó. Én mind megettem. Talán nem kellet volna, túl sok, de egyszer élünk.

Holland reggeli:


Nem szabad megfelejtkezni a kínai éttermekben néha kapható „dim sum”-ról sem. Dim sum-ot a kínaiak (Kanton tartományban) villás reggelire és ebédre eszik, vacsorára sosem. Észak Amerikában ebédre szolgálják. A hagyományos dim sum étteremben nagy közös kerek asztalnál ülsz sokadmagaddal és a kiszolgálók ezek között kocsikat tolnak.

Francia kisleány reggelizik:

 A kocsikon kis szalma kosarakban, vagy edényekben, jönnek a frissen készült jó falatok. Megkéred a kiszolgálót, hogy emelje fel, mutassa mi ez-az? Ha tetszik, hát eléd teszi. Gőzölt, tésztába burkolt, vagy rétestésztába tekert és olajban sült finom falatok. Jól nézd meg, mi van a kosárkában. Én egyszer hibáztam, csirkelábat kaptam. Nem szeretem, túl porcogós. De sebaj, a szomszédom, aki történetesen egy apáca volt, egy idegen, simán megette.

Készül a dim sum:

 

Magyarországon, sok helyen, a hotelokban, divatba jött a svédasztalos reggeli. Bevallom, hacsak nem elsőrangú, én nem szeretem. Inkább megyek egy presszóba és olaszosan reggelizünk.

Dim sum:

Szóval most pár szót az észak amerikai reggeliről. Amíg dolgoztam, kora reggel egy kapucsínót ittam (van olasz masinánk) és egy összevágott banánt, tejjel. Most, hogy nyugdíjas vagyok, később kelek és e mellett sokszor egy lágy tojást is eszem, pirítóssal, vajjal, lekvárral. Szombat-vasárnap, van szalonnás tükörtojás is a lágy tojás helyett.

Tessék, itt a teljes brit reggeli. Hogy mi az a fekete? Véreshurka:

Befejezem az itteni, vasárnap éttermi (villás) reggeli leírásával, amit „brunch”-nak hívnak. A szokás már régóta itt van, de egyre inkább divatba jön. Éttermekben vasárnap ebéd általában nincsen, helyette van kb. 10-11 órai kezdettel, brunch. Az ötlet az, hogy szombaton buliztál, vasárnap sokáig aludtál, gyenge vagy egy jó reggeli elkészítéséhez, amire persze vágysz. Avagy a templomból jössz.

Dim sum, fehérrépa "torta":


Egy brunch sokszor, de nem mindig, svéd asztalszerű. Rossz nyelvek szerint, ami megmaradt azon a héten azt kiteszik a nagy asztalra. Koktélokkal illik kezdeni. Mi a véleményed? Rendelj egy Mimózát (pezsgő és friss narancslé) vagy egy Bellinit, (őszibarack lé és pezsgő). Nem rossz? Persze vannak mások is, trópusi gyümölcsökből. Próbáld ki őket!

Kedvenc brunch koktél, a Bellini, öszibarack lé pezsgővel:

Ha még másnapos vagy, hát rendelj egy Bloody Mary-t. A brunch kelléke, de nem muszáj, valami jó tojás étel. Pl. tojás Benedict (buggyantott tojás hollandi szósszal).

Ide teszek egy linket egy helyről ahova Oaklandban (San Francisco mellet) élő fiammal megyünk amikor őt meglátogatjuk. Nagyszerű a brunch-uk. Nem svéd asztalos, a menüből rendelsz és hihetetlen jók a koktélok.

Tovább

A Passau - Bécs bicikli túra

Ez az út a legismertebb bicikli túrák közé tartozik. A folytatása is létezik, Bécs Budapest, de az úgy tudom nem végig a Dunát követi

Pár évvel ezelőtt feleségem és én megtettük, bérelt biciklivel. Az utóbbi időkben megszerettük a kissé aktívabb vakációkat, és ha csak lehet kirándulásokat, ez esetben a biciklitúrát, próbálok nyaralásainkba beleszőni. Ez a bicikli út egy hetet vesz igénybe.

Ha útközben megéhezel, itt egy kínálat a jó osztrák konyha ajánlatai közöl:

Kanadából Münchenbe reggel érkeztünk és rögvest a reptér vasútállomásához mentünk ahonnan vonatot lehet kapni Passauba. Az út kb. másfél óra. Passauban az állomáson várt a biciklikölcsönző embere, és elvitt hotelunkhoz. Elmagyarázta az utat, átadta a térképeket és a lefoglalt hotelek listáját. Ott hagyta telefon számát, ha bajba kerülünk, pl. a bringát meg kell javítani, plusz egy mobil telefont számunkra. A biciklik, erős, nehéz, kontrás, 5 sebességes bringák voltak. Több sebességre nincs szükség, az út jobbára lapos, követi a Dunát. A kontrás fék kicsit szokatlan volt.

Az útvonal térképe: 

Kétféle túra áll rendelkezésre. Az egyik csoportos. Ezek meghatározott időkben indulnak. Van vezető és kb. 10 résztvevő. A másik, amire mi mentünk „ön igazgatású”, azaz ellátnak a biciklivel, és hotel vagy B and B rezervációkkal, és a megbeszélt időben megjelensz, átveszed tőlük a bicikliket és indulhatsz. Egyedül (vagy a társaddal) fogsz biciklizni. Mindkét esetben a kölcsönző embere a bőröndjeidet naponta elviszi a lefoglalt hotelhez, tehát nagyon kevés cuccot kell magaddal vinni, miközben biciklizel. Ez nagy segítség.

Passau szép város:

 

Magyaroknak Passau nem nagy távolság és szerintem ezt a bicikli túrát jóval könnyebben és olcsóbban meg lehet csinálni, minden külső segítség nélkül. Ez esetben vonattal mennék, Passauba, olyan vonaton ahol biciklit lehet vinni. A szobákat előre le lehet foglalni, de májusban biztos, hogy a helyszíni turista irodák is segítenek, foglalás nélkül.

 Passau, át a Dunán az út kezdetéhez:

Az út jó része dedikált bicikli út, ugyan egypárszor, főként a városokban, néha találkozol gépkocsi forgalommal. A Duna mindkét oldalán van bicikli út, de néha karbantartás, vagy a látnivalók miatt át kell menni a másik oldalra. Ezt legtöbbször hidakon, néha vízierőművek felett, és kétszer komp segítségével csináltuk. A teljes út 340 kilométer.

Ha netán valaki elfárad, a legtöbbször lehet vonattal is menni az aznapi célvárosig, és sokszor még a Dunán hajóval is.

xxx

A következőkben röviden beszámolok a látnivalókról:

Passauban érdemes egy napot eltölteni. Emlékszem, kiskoromban, az ötvenes években, Duna vízállásának hosszú adatait, mindig dél fele, az egyik rádió-adón hosszasan sorolták. Passaunál kezdték.

 Első végcél, a Donau Schlingen:

Passau a kereszténység fontos bástyája volt. Már az 5.-ik században egy monostor létesült itt. Szent István özvegye, Gizella, ide vonult vissza István halála után. Egy zárda főnöknőjeként élte élete hátralevő részét.

 Az út kezdete:

Régi szép város. Két másik folyó, az Inn és az Ilz itt torkollik a Dunába. Van sok templom, jó éttermek/cukrászdák. Másnap, fel a bringákra, át Passau-n a Duna bal oldalára és irány Bécs! A Donau Schlingen, Schlögen-nél, az első állomás. Kb. 35 km, így ez a legrövidebb szakasz. A másik parton van, így a hotelünk egy kis komppal vitt át. Nevezetes és festői hely, mert itt Duna egy komoly S kanyart csinál. Nincs más, mint erdők és a hotel. A hotel udvara tele volt leparkolt biciklikkel. Nekem még volt energiám és a közeli erdős dombot megmásztam, és fényképeztem.

 Első napi látványosság, vár a Duna mentén:

Másnap kicsit többet kellett bringázni, mert célunk az 53 kilométerre levő Linz volt. Az út megint látványos, a Duna partja mindkét oldalon hegyes, a folyó mellett kis idilli faluk. Elmész egy erőmű mellett is. Feleségem Linzbe érvén kissé elfáradt és egy trükkös bicikli aluljáró lejtőjénél elesett. Említettem, a kontrás fék nekünk szokatlan. Térdét megkarcolta, a bringa villája elgörbült. De becsületére legyen mondva, lelkesedése nem hűlt le. Csupán innentől kezdve a lejtőkön lefele nagyon lassan ment.

 Grein városka:

A sebet kitisztítottuk, bekötöttük, a bringát megjavítattuk és estére jót vacsoráztunk. Linz, 250 ezer lakossal. aránylag nagy város. Másnap eltartott egy ideig, míg kikecmeregtünk. Úti célunk egy romantikus kisváros volt, Grein, 65 km-re. De mert a bicikli utat javították, a táv hosszabb lett, és egy dombtetőn levő faluba, Wallsee-be is elkeveredtünk. Nagyon szép, de a biciklit tolni kellett.

 Komp a Dunán, tele bicikli túrázókkal:

Grein-ben reggel egy kis komppal kellett átmenni a másik oldalra. A kompra várván, megkértem az ott várakozó egyik biciklistát hadd próbáljam ki az elektromosan asszisztált biciklijét. Ilyent is lehetett volna bérelni, több pénzért persze. Hihetetlen az érzés. Mintha valaki tolná a biciklit mögötted. Vicc nélkül, nagy segítség. Idősebbeknek, mint mi, jól jön, főleg hegyre fel. Itt Észak Amerikában csak nagyon kevés ilyen bicikli látható, pedig nagyszerű ötlet.

 Melk városa a bencés apátsággal, amolyan osztrák Panonnhalma:

A következő állomás Melk városa volt, 51 km. Melk-et egy dombra épített bencés katedrális, és gimnázium koronázza.

Másnap reggel irány Krems, csupán 45 km. A táj kezd váltani az erdőkből a szőlőkbe. Az itten termő borok híresek, a grüner veltinger különösen. Van borkóstoló bőven. A lankás Duna partot már az ősember is értékelte.

Wallsee egy domb tetején van:

Elbiciklizel Willendorf falucska mellett, ahol a kis kövér (és begyes) meztelen Vénusz szobrocskát találták. Lenn a Duna, a távolban várromok, említettem a borkóstolókat, kezded tényleg élvezni az utat. Krems, a Bécs előtti utolsó megszállás, tele van élettel, borozókkal és jó éttermekkel. Ide illően, van egy boraszati főiskola is.

A Duna, vár és túrahajó:

A következő nap Bécs, ezzel az ut véget ért. Nejem kikötötte, hogy csak egy elővárosba menjünk és onnan a vonattal, mert félt a bécsi forgalomtól. Így a szükséges 85 km biciklizésből (leghosszabb szakasz) csak 40 km lett. Bevallom én se bántam, 85 km egy nap, az sok. Tulnn városától a Ferenc József pályaudvarig vonattal mentünk. Bécsbe kb. du 3-ra értünk. Még el kellett biciklizni a nem messze levő hotelunkhoz, amitől nejem nagyon tartott. Forgalom! De kiderült, volt bicikli sáv, meg a Donau Kanál mellet ment az út, végül is nagyon szép volt.

Útmenti kocsma, egyesek már délben pezsgőznek:

Másnap, egy vasárnap, villamossal a Grinzingbe mentünk. Sétáltunk, utána boroztunk és ettünk egy Heuriger-ben. Grüner Veltinger-t rendeltem. Magyarul, Zöldveltelinit.

Egy Heurigen, Grinzing mellett:

Tovább

A szeles város

The Windy City”. Ez Chicago beceneve. Ott van az öt tó legdélebbiekének partján, a Michigan tó mellett. Mindig is fontos város volt. A másik nickje: „A második város” (The Second City). Pedig megsúgom Los Angeles nagyobb. Chicago a harmadik, 2.7 millió lakossal. De oda se neki.

 Chicago, ide érdemes elmenni:

Többször is jártam Chicagóban. Munkámmal kapcsolatosan, mert sok fontos szakmai találkozó van ott, és privát is, mert unatkozni nem unatkozol Chicagóban! Ezt nem más, mint maga a „főnök”, Frank Sinatra is énekelte...Chicagot kedvére találta...”Chicago is my kind of town....”

 Ködös a tó partja:

Tőlünk repülővel másfél óra. A híres O’Hare repülőtéren landolsz. A második legnagyobb US reptér (Atlanta mögött). Fontosságát annak köszönheti, hogy az ország közepén van. Itt sok ember átszáll végső célját elérendő. A reptér csodálatosan van építve és igazgatva. Tiszta, ésszerű, az amerikai leleményesség megtestesítője. Csak miért kérik korod bizonyítását, amikor egy italt rendelsz a bárokban??? Igazán, én nem nézek kiskorúnak, de mégis, mindenkitől kérik minden alkalommal: “Kérem ez a szabály…”

 A Sears Torony, a legmagasabb épület, villámcsapás:

Van belül egy kis vonat a különböző szárnyak könnyebb elérésére, és van földalatti megálló is, hogy a belvárosba vagy máshova könnyen el tudjál jutni. Ilyesmi az US-ben ritkaság.

Télen hideg a Michigen Tó partja, és szeles:

Nos ha megérkeztél ülj fel a földalattira, akarom mondani az „L”-re (rövidítése az “elevated” azaz emelt-nek), mert Chicagóban a közlekedés nagyrészt magasan, nem a föld alatt található.  A Blue (kék) vonalra, és a híres Chicago “földfelettin” fogsz bezötyögni a belvárosba, amit az itteniek viccesen a Loop-nak neveznek, azaz “hurok”-nak. Miért hurok? Mert a magasan acél elemeken menő “földfeletti” teljesen behurkolja a belvárost. 40 perc az út. Csak nézz ki az ablakon és csodáld, ahogy a kis kertes házak tömegéből, lassan de biztosan nagyobbak emelkednek, és a végén hiába is tekergeted a nyakadat a tetejüket sem látod.

 Az L, a felemelt metró:

OK most megérkeztél, elintézted a hotellel kapcsolatos formalitásokat. Ideje kimenni és sétálni. Itt van egy ötletem:

 Metro állomás:

1/ Menj az “Csodálatos Mérföldre” a Magnificent Mile-ra. Ez a sugárút Chicago főutcájának (Michigan Avenue) egy része, tele a legjobb boltokkal, áruházakkal, érdekes régen épült felhőkarcolókkal. Keveredj az emberekkel, legeltesd szemeidet a gazdag választékon.

 Lent a Magnificent Mile:

2/ El fogsz érni a Chicago folyóhoz, ez nem nagy. Itt egy hajó túrára vennék jegyet. Pár órás. Van egy bemondó, aki magyaráz. A vízről láthatod a felhőkarcolók tömegét. Kedvencem rögtön az út kezdeténél van, a kettős Marina City Towers apartment torony épület.

 A Marina épület pár, Chicago

3/ Sétálj vissza a hoteledhez, ne felejtsd útba ejteni a felhőkarcolók előtt található szobrokat, neves művészektől, mint például Picasso, Míró, Henry Moore, Chagall. Ehhez adnak kis térképet, mert különben nem könnyű megtalálni őket.

A Biograph mozi, ahol Dillingert lelőtték, Chicago:

Ha van még egy napod délelőttre ajánlom a híres múzeumot, Art Institute of Chicago. Festmények Greco, Rembrandt, Cézanne, Renoir-tól. Délután pedig tekints meg legalább egyet a nevezetes lakónegyedekből, pl. Lincoln Park, Gold Coast. Az utóbbi a tóparthoz közel van.

 Séta Oak Parkban:

Befejezésül leírom két személyes chicagói élményünket.

Az első Frank Lloyd Wright- hoz fűződik, az USA leghíresebb építészéhez. Vidéki kis városban született 1867-ben. 1959-ben halt meg. Formális oktatásban nem igen vett részt, de a legnagyobbak közé dolgozta fel magát. Talán leghíresebb (késői) műve a New York-i Guggenheim Múzeum, arról mindenki hallott.

Unity Temple, Oak Park, Chicago:

 

Én, mint egy építész unokája, minden városban igyekszem felkeresni híres építészek műveit. Itt Chicagóban vannak bőven. Lloyd Wright-tól  a Robie Ház található a patinás Chicagói Egyetem területén. Egy mestermű. Mindent LW tervezett. A vízcsapoktól, a kerttől, a bútorokig beleértve mindent! Az egyszerűség, a stílus (“préri stílus”), a zsenialitás tagadhatatlan. Wright többi épülete kissé messzebb van, egy zöld lombos külvárosban, amit Oak Parknak hívnak. Itt Lloyd Wright sokáig praktizált.

 Este nem unatkozol, Chicago:

E célból szállj fel a megfelelő városi buszra és készülj fel egy 40 perces buszozásra. Figyelmeztetlek (hacsak látogatásunk óta ez meg nem változott), hogy amíg oda érsz a város egyik legrosszabb és legleromboltabb negyedén fogsz átutazni. Minket senki sem figyelmeztetett és az ablakból kinézvén kezdtünk kétségbe esni. Jó buszra szálltunk fel?? Düledező házak előtti tornácokon üveges szemmel részegek ültek piás üveggel kezünkben. Fényes nappal. Egyedüli fehérek maradtunk a buszon és azon kívül.

A második híres apartment épület, a Lakepoint Tower:

De egyszerre minden megváltozik, mint vihar után a nap, Oak Park-ba érsz. Ez egy jómódú negyed, itt van a busz végállomása. Első feladat a Wright tervezte templom megnézése. Unity Temple-nek hívják. Az épület berakott üveg ablakai, természetes világítása, kandeláberei említésre méltóak. Innen kis sétára mehetsz, (adnak egy térképet), ahol a még most is lakott Wright tervezte villákat becserkészed az árnyas, ős-tölgyes szép mellékutcákon. Befejezésül meg lehet látogatni a házat ahol maga Wright lakott és ami egyben stúdiója is volt. Ez manapság egy múzeum.

Egy Picasso szobor, Chicago:

A másik emlék a Blue jazz zenéhez fűződik. Chicago ennek egyik központja. Muszáj, hogy legalább egy clubba ellátogass. Legtöbbje a River North nevű negyedben van, közel a belvároshoz. Van egy belépő, mondjuk tizenöt dolcsi fejenként, és a műsorok este 6 fele kezdődnek, de persze később nagyobb az élet.

Mi elég korán érkeztünk, belépéskor csak kevés kuncsaft volt látható, az elkerülhetetlen japán csoport már jelen volt, kamerákkal készen kezeikben. Volt egy bár, asztalok, és a pódiumon egy öt tagú blues banda játszott, mind feketék. Igen jól. A blues az ő zenéjük

Rendeltünk egy martinit. Hamarosan szünetet tartottak. Odament hozzájuk egy nagydarab elég lompos fekete hölgy egy cekkerrel a kezében. Beszélgetni kezdett a zenészekkel. Gondoltam az egyikhez tartozik, hozta a vacsoráját, avagy a tisztogató hölgy, aki most indul haza.

A Palmer House Hotel nagyterme, Chicago:

Na, vége lett a szünetnek. És lám a hölgy felkapaszkodott a pódiumra, elkapta valakitől a mikrofont és énekelni kezdett. Ez aztán nem tisztogató, hanem a sztár beosztásban volt ott! A taps nem akart megszűnni a japánok millió képet csináltak, remélem a zenét is tudták rögzíteni. Micsoda hang! Milyen mély érzések! Felejthetetlen élmény!

PS

Kattints a belinkelt videóra, ami Chicagót mutatja Frank Sinatra híres dalának kíséretében.

https://www.youtube.com/watch?v=2N9SPvtZ6pE

És itt egy link, ha egy kis Chicago blues zenére fáj a fogad. Nem akárkitől, Muddy Waters-től:

https://www.youtube.com/watch?v=uO4A6xx65WU

Tovább

Látogatás az Anderson völgyébe

Tudod, ott van, San Franciscótól északra. A Napa és a Sonoma völgyek után. Hogy mik ezek? Kalifornia híres bortermelő tájai. Szóval kissé még északabbra jön a Mendocino bortermő vidék. Az Anderson völgye ahhoz tartozik.

Anderson völgyét nehéz elfelejteni:

Mint majdnem minden karácsonykor, fiamat látogattuk San Franciscóban. Utána elmentünk ide pár napra. Béreltem egy Hyundai Szonátát. Fiam mondta: „Hajts északra a 80-as Interstate-n, majd vágj nyugatra az 580-ason, át a Richmond - Szent Rafael hídon (öt dolcsiba kerül). Itt van a San Quentin börtön, talán hallottál róla. Így rákerülsz a 101-es nagy ország útra, azon északra hajtasz egy órát.”

 Itt ringadhatod magadat:

És akkor rátértünk a kis 128-ra. Nyugatra. Keskeny kanyargós út, ami elvitt ahhoz a helyhez ahol egy stúdiót béreltem a VRBO-n.  Egy kis magán borászatnál, három éjszakára. Az országuton a leírt kilométerkőnél kellett megállni, jobbra fordulni, majd egy magán meredek felfelé vezető földúton kapaszkodni, egypár a lovakat nem kiengedő kapun átmenni. És közben imádkozol, hogy a leírást jól követted, és oda fogsz érkezni ahova kell.

Séta a szőlőben:

A stúdió (itt a legénylakásokat hívják így) a hegyoldalba épített présház első emelete volt. Az ablak ránézett a címbeli völgyre. Reggelente mindig napos volt, de a völgy lent még ködben ült. Minden zöld volt, december elején nagy esők jártak erre. Az idő télen itt: esetleges fagyok éjjel, nappal felmegy plusz 18-ra is.

Körülöttünk, nyugalom.

Az Anderson völgy turista térképe: 

A borászat egy idősebb házaspár tulajdona volt. Valamikor San Franciscóban éltek, bohémkedtek, de a vidékre vágyott a foguk. Tíz éve vették ezt a szőlőt. Láttam, nehéz fába vágták fejszéjüket. Nagy a versengés a borászatban. Bor termeléshez manapság sok pénzt kell. Mármint, ha meg akarsz élni belőle. Mert befektetés és munkaigényes.  Jobban passzol ez pénzes embereknek, akik hobbyból űzik. De ezek nem annak néztek ki.

Mert ugye kellenek gépek, szüretelni, van egy öntöző berendezés, mert itt a természetes eső nem elég. Meg kell nyesni, ez munkaerő, ami nem olcsó. Láttam a tulajok kissé küszködnek, a berendezések jobb karban lehettek volna. Mondták is, tavaly a termés egy részét nem szüretelték. Pedig jó boruk volt, a vendéglátáshoz tartozott egy üveg vörös és egy fehér bor is.

 Öreg tölgyek:

A birtok viszont csodás volt. Kezdem a narancs és citrom fákkal, tele gyümölcsökkel. Ott lógtak, elég szemérmetlenül. Folytatom a leírást a nagy magányos tölgyekkel, néhányuk több száz éves lehetett. A birtok meredek földutjait olajfák és ciprusok övezték. Olíva olajt is nyomtak. Persze amerre a szemed ellátott szőlős kertek, ugyan ezek ilyenkor még kopárak voltak, de mégis, gyönyörűek.

 A présház:

Egyik nap elmentünk az autóval a 128-as országút végéig, a Csendes Óceánig, ahol a táj nevét adó kis település, Mendocino található. A másfél órás út a völgyben, bortermelő tájak mellet kanyarog. Az út néha átvág óriás vörösfenyő erdőkön. Ilyenkor majdhogy esti sötétség lesz, a kocsi automata lámpája feljön. Az 50 plusz méter magas sűrű fenyők eltakarják a szikrázó napot. A végén elérsz a Csendes Óceánhoz, partja vad, sziklás. Mendocino falu, 890 lakos, megérdemelten egy turista célpont.

 A Fő Utca, Mendocino, Kalifornia

A másik nap az ellenkező (déli) irányba mentünk. Itt a táj szelídebb, több jól menő borászat is van. „Gyere, be kóstolni” - táblák hívnak. Ki tud ellent állni?  Be is mentünk az egyikbe a sok közül.

 Kutyák várják gazdájukat, akik bent ebédelnek, Mendocino, Kalifornia

Vasárnap, d.e. 11 fele járt. Már voltak kóstolók. Leülsz egy bárszerű pulthoz, fejenként 15 dollárért négy bort kóstolhatsz, kis adagot mindegyikből. Említettem már, hogy ezek isteni borok?

Coppola filmrendező borai:

 

A kínáló elkezdett a borászatot alapító olasz családról beszélni. Kérdezte mi honnan jöttünk? Mondtuk Kanadából…ott most nagyon hideg van...eredetileg meg Magyarországról. Ott is jó a bor, mondta, MO-ra célozva. Elannyira, - válaszoltam - hogy ezen borvidék alapítója, az 1850-es években, a magyar Haraszthy Ágoston volt.

Erre a bárnál ülő amerikai vendégek is felfigyeltek, és helyeseltek. Az egyik sokat tudott Haraszthyról. Állítólag innen Kaliforniából Brazíliába kalandozott, ahol csónakjából az Amazonasba esett, és a krokodilusok megették! Szép halál mondtam, és mindenki nevetett….Cheers! (Egészségedre!)

Na, megyünk tovább. Lassan hajtottam, vasárnap lévén rengeteg túrázó biciklista volt a kis utakon. Elértünk Geyserville-be, ahol állítólag a filmes Francis Coppolának is van szőlős birtoka. Na, az ő borászata jól megy.

A pirinyó városnak van egy jó étterme. A neve Diavola, amolyan olasz jellegű. Az épületen az írás aszongya: Pizzeria Salumeria.  Még pacal is volt a menün! Ez ritkaság, itt ennünk kellett. Hoztak jó házi sós stanglit is. Erre meg sört kellett inni! Borra sört? De nagyszerű pacal volt. A nejem egy minestrone levest rendelt.

 A Diavola Étterem, Geyserville, Kalifornia:

De minek is írok ennyit, felteszek egypár képet, beszéljenek azok…..

Tovább

Éttermekről, étkezésről, Japánban

Azt hittem tudok valamit a japán étkezésről és éttermekről. Itt Amerikában voltam jó párban. De miután Japánba látogattunk rájöttem, hogy eddigi tudásom a minimumot sem ütötte meg. Íme, egypár tapasztalat.                                                 

1 Az olcsó étterem

Beléptünk egy gyorsétkezdébe, mert sokan ültek már bent, és az árai jók voltak. Leültünk, vártunk. Adtak egy képekkel teli étlapot, angol szöveg nélkül. A képek segítségével eldöntöttük mit fogunk enni. Én valamit, ami rizses pacalnak nézett ki. A nejem, egy salátás tálat. Volt rajta ami tükörtojásnak nézett ki, és mellette hal. Elhatároztuk sört is fogunk inni.

De a rendelést csak nem vették. Egy idő múlva jön a pincérlány egy, a külföldieknek erre a célra készített nagy nyomtatott kézi táblával, azon írással, három nyelven: Aszongya: „Menjél ki az utcára, nyomd be a választott rendelést az ott levő automatába, fizess ott, kapsz jegyet, azzal gyere vissza, add át a jegyet a pincérnek.”

Na, kimegyek, fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, de kérésemre egy ott sétáló fiatal japán kisegített. Az étterem utcán levő masináján is képek voltak, a választásodra kellett bökni, a pénzt bedugni, a végén jegyet adott és a visszajáró pénzt. Egyszerű. A jeggyel vissza jöttem.

Minden rendben tűnt, de a fiatal japán pincérnő kérdezett még valamit japánul. Mit is akarhat? Kiderült, segítséggel, hogy azt kérdezte most akarjuk a sört, vagy az étellel hozza? Most!

Jött a rendelésünk. Az enyém nem pacal volt, hanem zúza. A nejemé problematikus volt. Nem tükörtojás jött, hanem nyers tojás sárgája, külön tálkán. Nem tudtuk mit csináljon vele? Mondtam tegye rá a salátájára, a képen azt mutatta. De így nem tudott a pálcikával enni, mert túl sikamlós lett a saláta és minden. Villa nyicsta. De sebaj, ugyanis ő kapott egy kanalat. Én nem. Az arra a célra kellett hogy legyen, hogy a salátáját megehesse. Ha nem, mindegy, így ette meg.

A füstölt hala, füstölt mackrel volt, az jó volt.

Plusz mindkettőnk kapott miso levest. Az minden rendeléssel jár, úgyszintén rizs. Erre figyelmeztetendő, a menedzser oda is jött. Megint nem tudtam mit akar, de felálltam és követtem. Azt akarta mutatni hol van a leves és a rizses bödön, ha extra levest/rizst akarunk. Volt mellette tea is, ingyen. Jól laktunk, fizetni nem kellett, azt az elején az automatánál tetted. Borravalózni Japánban, éttermekben, de sehol sem, nem szokásos.

Mindez kettőnknek kevesebb volt, mint húsz dolcsi.

2 A sukiyaki és a „fagylalt”

Egy helyen az ebédünk fő része a sukiyaki volt. Ez két személyes, jön egy kis bogrács húslevessel, ami alatt kis égő van, és te teszed bele a nyers, vékonyra szeletelt marhahúst, gombát, zöldségeket, és ami mind mellette, egy fatálcán gusztusosan számodra már elő van készítve.

Megint csak jött egy nyers tojás. Úgy látszik ez elmaradhatatlan. Mit csinálsz vele? Ezt is egy a külföldieknek készített háromnyelvű tábláról tudod meg. Azt mondja, a tojást neked egy tálkába kell beletörni, összeverni, és a főtt falatokat abba kell meríteni a pálcikáddal, mielőtt a szádba teszed. De, ha a nyers tojást nem szereted, tanácsolja a továbbiakban, tegyed bele a fortyogó bográcsba. Presto!

Előtte volt saláta, majd sasimi, azaz nyers hal, és a sukiyaki után, az ebéd egy fagylalttal fejeződött be. Az angol étlap azt írta, hogy a fagylaltnak „szezon” íze lesz! Zöld volt, a nejem megkóstolta és fintorgott. Nekem ízlett. De miből készülhetett? Kicsit édes volt. Egy idő múlva rájöttem. Nagyon büszke vagyok erre. Sóskából készült, az otthon gyerekkoromban evett, édeskés sóskaleves izére emlékeztetett!

A számlánk hatvan dollár körül volt.

3 A drága étterem. OK, nagyon drága.

Tokióban jó pár nappal szombat előtt asztalt foglaltunk egy ilyenben. Jobban mondva a pultnál két helyet. Pultnál eszel. Michelin csillagos hely volt. Egy csillagja volt. Ha magasabba mégy, könnyen a repülőjegyednek megfelelő összeggel állsz szemben.

Tokióban több Michelin csillagos étterem van, mint Párizsban. És meglepően, a franciák ezt nem vitatják. A japánok az evést még a franciáknál is komolyabban veszik, és a pénzt erre nem sajnálják.

Mielőtt belekezdenék, egy kis ismertető. Ellentétben más országokkal, a legjobb éttermek többsége Japánban nagyon kis helyek. A miénk pultjánál csak hét (7) embernek volt hely! Volt egy magánszoba is egy asztallal, ott volt még tíz hely. De azért külön kell fizetni.

Ilyen hely tipikusan családi üzlet, saját alapanyag ellátókkal. Csupán a legjobb húst, a legfrissebb halat és idénybéli zöldséget szolgálnak fel. A bab például, Japán egy olyan tájáról jön ahol az a legjobb, a tofu, a répa, rizs, dinnye, stb., ditto. A marhahús külön story. Ezeknek a marháknak napi masszázs jár, és sör. Ezt a húst Wagyunak hívják és méreg drága.

Tetejébe a séf vagy a segédje hetente kimegy a közeli erdőkbe. Ehető növényeket, mohát és gombát szed. Általában a séf szülei, nagyszülei, stb. is séfek voltak. A savanyúságok receptje családi titok. Tengeri hínárt is szolgálnak. Isteni. Saláták mesébe illőek.

Ilyen helyre szigorúan előre foglalni kell. A foglalást külföldinek csak a hotelen keresztül lehet elintézni. És ha netán nem jelensz meg, akkor is kell valamit fizetni, mert a foglalásnál meg kell adnod a Visa számodat.  A mi esetünkben mondták, van három választék. Az első, kb. 12 fogás, nagyon drága, a másik még drágább, a harmadik nagyon, de nagyon drága.

Tengeri sün falat:

Az elsőt választottuk. A foglalásnál a hotel portás segítségével, megkérdeztek van-e speciális kívánságunk? Van e valami, amit nagyon szeretünk vagy nagyon nem? Kérünk-e fugu halat? (Ha igen, akkor drágább a menü). A fugu hal, magyarul gömbhal, mérges, de itt rendesen kezelve ínyencségnek számít. 

Nem kértünk. Akarunk bort, vagy sört, milyen sakit? A foglalás eltartott vagy 20 percig.

Na amikor az idő eljött, meg kellett keresni az éttermet. Erre időt kell szánni. Ilyen éttermek nincsenek rendesen jelezve. Eldugott helyeken vannak. Nincsen étlap se kint se nem bent az étteremben. Nem könnyű megtalálni őket. A mi éttermünk neve Ichimonji, azaz 一文字 volt. Egy szép negyedben, egy sétáló utca, mellék sikátorának, mellék sikátorában. Csak a japán felirat, lásd előbb, volt kiírva a bejáratra. Amit mi nem tudunk olvasni. De, hála az Istennek, az ajtón a szokásos kis étteremre utaló függöny, az volt az egyedüli jel.

Mindenesetre mi időben megjelentünk. Már ketten voltak, később még egy pár jött. Mind japánok. A különteremben is lehettek kuncsaftok. Cipődet a bejáratnál hagyod. Először rendelsz italt. Én sört, a nejem sakit. Étlap nincsen, a séf kezében van a sorsod. Magas, de kényelmes bárszéken ülsz. A pult mögött a fiatal séf segéd szolgál, és ő az, aki a hideg fogásokat is készíti, ott a szemed előtt. A sushi-t és a sashími-t, (az utóbbi nyers friss hal). A nagy hűtőszekrényből veszi ki a halakat, borotvaéles késsel, mint egy sebész, művészkedik. Látványos. Bent a konyhában a fő séf, gondolom a tulaj, kezeli a grillt és a sütőt. Párszor kijön, a meleg fogásokkal, olyankor megy a hajlongás.

A konyha a pult mögött van. 

Az ételt a legdrágább porcelán és majolika edényekben szolgálják fel. A sört, a sakit, japán kristály poharakban. Alles was gut und teuer.

Az alapanyagok minősége, az ételek íze, a prezentáció, tökéletes. Pincér nincsen. A fűszerezés minimális. A fiatal séf, aki a fogásokat eléd rakja sajnos alig beszélt angolul. A japán vendégek hosszasan megtárgyalták vele az étkek alkatrészeit. Vagy mit tudom én mit. Nem a foci bajnokságot, az tuti.

Nem számoltam hány fogás volt, gondolom 12. Kis, tökéletes adagok. Ennek háromnegyede tengeri herkentyű, sok nyersen szolgálva. A séf próbálta magyarázni nekünk, mi mi, kevés sikerrel.

Az utolsó előtti fogás egy rizses étel. Szép agyag edényben, valami levélben burkolva. Gondolom, ha netalán valaki eddig nem lakott jól, ezzel megtöltheti magát. Édesség nincs. A vacsora görögdinnyével fejeződött be. Tudniillik, dinnye szezon volt. Mondta Hokkaido -ból jött, északról. Innen jön a legjobb dinnye. A séf tudta ki a termelő.

A számla kettőnknek kétszáz dolláron túl volt.

PS
1/ Nézd meg, hogyan készítik a rántottát, japán módra. Kattints a 4 perces videóra.

2/ Kattints ide, mellékelve egy 4 perces videó, Anthony Bourdain-nal (a CNN népszerű utazó gourmet sorozat séfje), egy 3 Michelin csillagos japán sushi éttermet mutat be, Tokióban.

Tovább

Két rendőr, két ország, ugyanaz a szabálysértés.

Az első történet az USA-ban, a 80-as évek elején történt. Ebben az időben nyári vakációkként két hetet Maine államában egy bérelt óceán melletti nyaralóban töltöttük. Bar Harbour-ban. Hazafele jövet a péntek/szombati (utolsó) éjszakánkat egy másik közeli népszerű nyaralóhelyen akartuk tölteni, Boothbay Harbour-ban. 
Az egész napot a tengerparton töltöttük, úgy este 7 tájban értünk oda és szállást kezdtünk keresni. Igen ám, de elfelejtettem, hogy ez a hétvége egy ünnep volt, és így “egy hosszú hétvége”, (Labour Day). Az első hétvége, szeptemberben. E miatt minden hotel/motel/szállás foglalt volt. Sok helyen kopogtattunk, de hiába. Már besötétedett és beláttam, hogy vagy nekiveselkedünk az egész éjszakai autózásnak haza, (ami 800 km volt), avagy valahol egy motelt találunk, de beljebb az óceántól, nem a tengerparton. Azok (remélhetőleg) nincsenek a hétvégező turisták által lerohanva. Tök sötétben, ismeretlen helyen, bosszús feleséggel és fáradt nyűgös gyerekekkel nem éppen könnyű valamit is találni.

Bar Harbour, Maine, az Acadian National Park otthona:

Vaktában be hajtottam ismeretlen falucskákba, de semmi. Már késő is volt, az egyik helyen úgy megzavarodtam, hogy véletlenül rossz irányba fordultam, egy egy-irányú utcába. Pechemre rögvest látom a tükörben a villogást, a seriff megállított. Lecsavartam a VW ablakát, mondom, ne haragudjon már, bajban vagyunk. Elmondtam, hogy szállást keresünk, stb.

Boothbay Harbour, Maine:

Mondta várjak. Visszament a kocsijához. Azt hittem jön a birsággal. Egy idő múlva azt mondja, kövessem. Kiderült, hogy berádiózott a rendőrségre, ott telefonon megkérdeztek egypár hotelt, hogy van-e üresedés, találtak egyet, megmondták neki, ő meg elvezetett minket! 
Meg is köszöntem, mondani sem kell, nem volt bírság. Ez aztán becsülni való rendőrség!

xxxx

A második epizód, kb. 14  éve történt, Mexicóban. Nejemmel ketten elhatároztuk, hogy egy rövid téli vakációra megyünk a Yucatán félszigetre. A tervünk: Cancunba repülünk, bérelünk egy kocsit, elhajtunk Playa del Carmenba, még aznap este (kb. 100 km, délre). Itt 4 nap tenger, utána behajtunk maya romokat nézni (Chichen Itza és Uxmal). Ezután pár napot a szép mexikói városban Merida-ban töltünk. Innen vissza Cancun és repülünk haza. Történetem az első estét írja le.

Strand Playa Del Carmen:

Megérkezésünk után a cancuni reptéren elbandukoltunk az Avishez, a megrendelt bérelt kocsit felvenni. A fehér Ford Fiestán egy nagy hirdető felirat volt: “Avis”. Mondom az alkalmazottnak, le tudja-e venni, mert így mindenki fogja tudni, hogy gringo turisták vagyunk? Az meg nem jó!

OK senor, mondta, és lassan lehántotta a felírást. Még egyszer körülmegyek a kocsin és most látom csak, hogy nincsen rendszámtábla rajta! Hívom az alkalmazottat, mondom, hol van a rendszám? Oh, senor, ne aggódj, tiszta új kocsi, rámutat a hátsó ablakra belülről ragasztott cetlire. Azt mondja ez egy hónapig jó. Azt is mondta így jobb, mint a rendszám, mert azt el szokják lopni, vagy a rendőrök lesrófolják, ha szabálytalanul parkolsz…így meg nem tudják!!!

A párom csak a szemeit forgatja….Nem vitatkoztam, fáradtak voltunk, aláírtunk mindent, beültünk és kihajtottunk. Már üres volt a reptér, este 8 óra, a vakációzókat szállító buszok mind elmentek. Kocsit nagyon kevesen bérelnek.

Ha Cancunba mész, (ami egy nagy Siófok szerű, hely és rögvest ott van) balra fordulsz…látod a fényeket visszaverődni a sötét égen. Ha Playa del Carmenba hajtasz (ami akkor még kis hely volt), jobbra kell fordulni. Bele a holdnélküli tökéletes sötétségbe.

Egy elhagyatott országúton hajtottunk egy órát. Semmi útjelzés, életjel, lakhely fénye, benzinkút…még csak csíkok sem voltak az országútra festve. “Unheimlich”.

Kissé furcsán éreztük magunkat. Reméltem, hogy lesz egy tábla majd, ami a letérést mutatja Playa del Carmennál….de mi van, ha az sincs??? Na, hál’ Istennek egy óra múlva volt jel, letértünk az útról és be, Playa del Carmennak a rossz részébe, mondhatnám a fenekébe. A városka jó része az óceán mellett van persze, a rossz meg az országút mellett. Nem kellett sok idő, el is tévedtem egy sikátorban, a düledező viskók között.

Maya romok, Chichen Itza:

Hirtelen látom, hogy tetejébe rossz irányba megyek. Nem vettem észre a pirinyó nyílat, ami mutatja, hogy az utca egyirányú. És már vár is a sarkon a rend őre. Megállít. Mondom neki eltévedtünk…mutatom a hotelunk címét. Kérdezem (angolul) tud-e segíteni? Ő csak beszél (spanyolul) és a pénztárcámra mutogatott. Kivettem a jogsimat, de rázta a fejét. Végül is belenyúlt, kivett egy húsz dolcsist, aztán elment. Még a hotel irányát se magyarázta meg. Nyicsta nyugta, semmi.

Nagy nehezen megtaláltuk a hotelt. A tulaj azt mondta, hogy követelnünk kellett volna, hogy menjünk be a rendőrrel a kapitányságra. Ott állítólag elengedtek volna fizetés nélkül, mert a turistákkal így nem akarnak bánni. Hivatalosan.

A vakáció végül is sikeres volt, de nagyon vigyáztam, hogy mexikói rendőrökkel megint össze ne jöjjek, és azóta, ha arra járunk, busszal megyünk, kocsit nem bérlek.

Tovább

Hanoi

Siem Reapból, (Kambodzsa) érkeztünk. Egy óra repülővel. Kora este volt mire Hanoiban landoltunk. Nejemmel és Hongkongban élő fiammal három napra jöttünk. Ahogy a gép taxizott az ablakból látni lehetett egypár MIG (vagy Mirage?) vadász gépet, amolyan fordított U alakú mini hangárok alatt, a reptér szélén. Gondolom Hanoi repülőterét a katonaság is használja. 

Hanoi Opera:                                 

Csak kézipoggyászunk volt. Irány az útlevél vizsgálat, de előtte a vízumot is meg kellett vennünk. 25 dolcsiért. Voltak bőven, jó néhány sor alakult. A mienkét valami vita tartotta fel. Egy orosz fiatalember hangoskodott, hogy az ő vízumát már kifizették, és az utazási iroda ide küldte. A vietnami funkcionárius csak nem értette, pénzt követelt.

Hanoi park, közel hotelunkhoz:

Na, sort váltottunk. A vízummal az útlevélben simán átjutottunk a vámon. Kiléptünk a nagy váróterembe, ahol a taxisok rögvest lerohantak. De mi inkább a hivatalos taxi bódéhoz mentünk. Megmondtuk a hotel nevét és az utat itt előre kifizettük. Gondolom így drágább volt. Máris jött a sofőr. Fehér vasalt ingben, jó benyomást keltett. Egy újnak kinéző légkondicionált Camryhez mentünk.

Leány a parkban:

A sötétben néztem ki az ablakon. Egy magasított gyorsúton hajtottunk, hasonlón a Ferihegyről be jövőhez. Jobbra-balra sűrűn épített házak, majd bérházak, megspékelve kis éttermekkel, kávéházakkal.

Negyven perc múlva a hotelunkhoz értünk, ami Hanoi egyik legjobbja. A fiam foglalta, nem kérdeztem mennyibe került. Neve Metropole Hotel, 1901-ben épült, francia koloniális stílusban. Az Operától egy kőhajításra. A francia negyedben.

Hotelunk a francia negyedben:

Nagy flanccal fogadnak, népviseletbe öltözött (japán kimonóra emlékeztet) lányok hajlongnak, a liftes fiúk is, és mindenki. Letettük cuccunkat a szobánkba. Lementünk a hotel kertbe, közel az uszodához. Mellette van a bár és az egyik étterem. „Jobb” emberek nagyszámban, dekadens atmoszféra. A bárban egy mélyhangú fekete amerikai nő énekelt. Rendeltünk martinit, a helyhez martini illett. Ezután már csak vártam, mikor jön velem szembe Graham Greene, aki állítólag anno szeretett itt tartózkodni.

Hanoi utcakép:

Egy idő múlva, ugyan már elég késő volt, elhatároztuk, hogy elmegyünk sétálni. A hotel a belvároshoz közel volt. És ott, egy kis tóhoz. A tavacska körül egy sétány. Na de a tó partjához át kellett menni a forgalmas bulváron, mopedek és autók szüntelen áradatán.

Kávéház, régi város, Catherine Deneuve kedvenc helye:

Nyoma sem volt gyalogos átkelőhelynek. Lehetetlen feladatnak tűnt. Végre egy lámpás útkereszteződéshez értünk, de még itt is a zöldben, veszélyesnek tűnt. A mopedesek nem állnak meg a piros lámpára. De téged, ha higgadt vagy, ügyesen elkerülnek. Az egész egy víz alatti haliskolára emlékeztet. Ott is a halak tömegével jönnek, de egy se ütközik beléd.

Az enyhe, nyárnak tűnő éjszakában, mellesleg 2008 Februárja volt, hihetetlennek tűnt, hogy itt 40 éve amerikai bombázások voltak. Nagy az élet, fiatalok, szerelmespárok tömegével korzóztak, a kávéházak kinti asztalai tele voltak emberekkel.

Hanoi, Ho Shi Min Mauzoleum:

Hanoi, ma Vietnam fővárosa, 2 és fél milliós. A volt Észak Vietnam fővárosa, a második legnagyobb vietnami város. Saigon, mai neve Ho Chi Minh City, az első. A két város közül Hanoit tartják a szebbnek, főleg a francia építkezés maradványai miatt. Az épületeken kívül, jó francia szokás szerint, találsz széles bulvárokat árnyas fákkal szegélyezve. Ezek mind Párizsra emlékeztetnek.

Az igazság az, hogy az utóbbi időkben Vietnám egy kedvelt turista céllá fejlődött. Egész évben jó a klíma. A tengerpart állítólag csodás. Jó néhány nyaraló kombinátot építettek, ahova télen Európából, vagy Észak Amerikából, és legújabban Kínából, iderepülhetsz és egy kellemes hetet eltölthetsz. Thaifölddel versenyeznek, ahol ez már régóta megy.

Régi város biciklis taxisokkal:

A kalandosabb egyéni utazó a két nagyváros felfedezésén kívül, vehet vonatjegyet. Az ország nagyon szép, néhol hegyes, hosszú és keskeny. Hosszában lehet vonatozni, itt ott leszállni és nem egy érdekes települést lehet így meglátogatni.

Vietnamban a konyha is nagyon jó. Az ázsiai alap nem kevés francia behatással csodákat produkál. Az árak nem magasak. A lakosság imád jól enni. Minden friss. Már van egy réteg vietnami, akiknek van pénzük étterembe járni. Nem úgy, mint Kambodzsában, Hanoiban az éttermek helybéliekkel vannak tele, nem turistákkal.

Utcai étterem:

Hotelunkban érkezésnél egy nagy tábla is üdvözölt. Eszerint három napra a hotel nagy éttermének konyháját egy párizsi három Michelin csillagos étterem séfje fogja átvenni. És hogy vegyél jegyet az elfelejtettem hány fogásos vacsorára. 150 dolcsi fejenként. Nem mintha már nyúltam volna a bukszámhoz, de nagy betűkkel egy átlós papír csíkon a lehangoló értesítés: „sajnáljuk, minden jegy el lett adva!”

Utca kép:

Hogy az étkezés másik ár végletet is megemlítsem, Hanoi híres az utcán (járdán) készített olcsó, „mozgó” étkezőiről. Reggel jelennek meg, valahonnan a külvárosból vagy vidékről. Kiválasztanak egy utcasarkot, gondolom minden nap ugyanazt, és komoly főzésbe kezdenek. Hozzák a gáz főzőkészüléket, kondérokat, vizet, az alapanyagokat. Délelőtt 10-kor már készül a csontleves alap. Később kiteszik a faszenes grillt, a kis gyerek plasztik székeket és asztalokat ahol a kuncsaftok délben és este enni fognak. Fillérekért lehet jól enni.

Uszoda a hotelünkben:

De eltérek, vissza a mi rövid Hanoi látogatásunkhoz. Mivel a reggeli ebben a hotelben igencsak drága lett volna, első nap elhatároztuk, hogy elmegyünk reggelizni abba a kis presszóba ahova Catherine Deneuve járt, amikor az Indochine című filmet itt forgatták, 1992-ben. A neve Kinh Doh Café. A hotel előtt megegyeztünk két bicikli cyclos-al (itt pousses-nek hívják ezeket), és nosza, elvittek minket. Ez a hely a Régi Városban volt, ami maga egy attrakció. Tele érdekes sikátorokkal, boltokkal, éttermekkel. Egy cyclos-al, avagy gyalog is, élvezet itt kóborolni.

Néprajz Muzeum, ősi törzs közös ház:

Fiam erősködött, hogy megnézi Ho Mauzóleumát. Ide mi nem mentünk. Elmentünk viszont közösen egy nagyon érdekes ajánlott múzeumba, a Hanoi Museum of Ethnology-ba. Magyarul: Néprajzi Múzeum. Megérte. A múzeumban megismerheted a mai Vietnamot megelőző törzseket, azok életmódját a kőkorszaktól máig. Hűen épített házakat, megőrzött szerszámokat és ruhákat lehet látni. Van egy kívülálló skanzen rész is. Érdekesek a lábakra épített (vadállatokat, kígyókat elkerülendő) hosszú, közös házak, az evés és szexuális szokások, egy szó, mint száz, a múzeum nagyon tetszett.

Maga Hanoi jó benyomást tesz a látogatóban. Dacára hogy mindenki amerikainak nézett, a legkedvesebb bánásmódban részesültünk mindenütt. A város tele van kis butikokkal. A selyem ipar, jadekő és abból készült ékszerek ténylegesen szépek.

Eladóak a piacon:

Van egy nagy fedett piac, ami szintén látványos. Itt sokféle madarakat is árulnak a millió féle ismeretlen fűszer, zöldség, stb. mellett.

Csak egy dologra kell vigyázni. Mint annakidején az olasz líra, a vietnámi pénz is, a dong, nagyon alacsony értékű. Egy dollár 20 ezer dong. Szóval egy ebéd, ami 20 dollár 400000 dong-ba fog kerülni. Nekem ezek a nagy számok sosem voltak barátaim. Könnyű egy nullát tévedni.

Bambusz árus:

PS

Itt egy 4 perces video egy kis sétával, Hanoiban. Jó szórakozást.

https://www.youtube.com/watch?v=T5w2G9TpRWw

Tovább

Vadnyugati út

A Monument Valley (Emlékmű Völgy) egy fennsík, a Colorado Plateau egy része. Arizona és Utah állam határán található, a 163-as országút mellett. A kopár táj gyönyörű, a szél és idő marta vörös homokkő oszlopok és körülötte a sivatag, vadregényessé teszi.

A fennsík maga kb. 1500 méter magasan fekszik, a homokkő alakzatok 100 méter magasak is tudnak lenni. Ilyen magasan, dacára a déli fekvésnek, már van tél.

Ha láttál régi cowboy filmeket, azok jó része itt játszódott le. A völgy akkor lett híres, amikor egy itteni kereskedő, akit Gouldingnak hívtak, meggyőzte John Ford hollywoodi filmrendezőt, hogy ez a hely alkalmas vadnyugati filmek forgatására

  

Már jó ideje, hogy erre jártunk. Arizonában töltöttünk egy télen pár hetet. Felhajtottunk Sedonához és a Grand Canyonhoz. A Monument Valley onnan aránylag nem messze van, úgy 270 kilométerre.

Az első dolog, ami szembe tűnik, amikor erre hajtasz, hogy mennyire egyedül vagy. Mennyire kevés az ember, mennyire nagy a természet: az ég és minden más. Nagyon kevés eső esik erre, növényzet, fák alig találhatóak.

 

Ez a hely még most is kedvence azoknak, akik szeretnek lovagolni. Találkoztunk a motelben egy cseh származású hölggyel, aki csupán ezért hajtott fel Los Angelesből, hogy itt egy hétig lovagoljon.

A fő látnivaló a fura homokkő alakzatok, ezek nagy része egy védett területen, jobban mondva egy nagy területű Navajo indián rezervátumon van. A tequiládat jobb, ha megveszed, mielőtt ide jössz, italt nem árulnak. Van egy körút. Fizetni kell. Ezen a kijelölt úton kell hajtani. Máshova külön engedély kell.

  

Mi egy egész napos terepjáró túrára mentünk. Így oda is eljutottunk ahova magad (engedély nélkül) nem tudsz behajtani. A vezetőnk itteni indián volt. Volt vagy nyolc résztvevő, köztük sok európai. Egy tábori ebéd is benne volt az árban.

Este a Goulding utódai által vezetett motelban http://www.gouldings.com/

aludtunk. A motelhez tartozik egy mozi, ahol ingyenes vadnyugati filmeket vetítettek. Este meg a holdfényes furcsa tájra nézhetsz ki ablakodból.

Többet nem is írok, élvezzétek a képeket.

PS

Ide teszek két rövid videót is. Az egyik a Goulding moteljét reklámozza, a másik a tájról készült.

https://www.youtube.com/watch?v=Jt9iVXSbUC4

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=ryqdoe6xLs4

Tovább

A Camino Santiago

Pár évvel ezelőtt egy barátommal bejártam a 760 kilométer hosszú Camino Santiagót. Utazás a kedvenc hobbim, ez az út, az egyik legtanulságosabbak és legélvezetesebb utjaim közé tartozik. És mellesleg az egyik legolcsóbbak közé is.

A baszk falu, a kezdetnél, St. Jean Pied de Pont:

A Camino Santiago egy, a középkorból megmaradt gyalog ösvény hálózat. Ezek mind a spanyolországi (Galícia tartományban levő) Santiago Compostela városba vezetnek. A város, ma 100 ezer lakossal rendelkezik, és Portugáliához és az Atlanti óceánhoz közel fekszik. Legenda szerint 813-ban egy pásztor itt találta meg Szent Jakab apostol maradványait. Erre a helyre, tiszteletből egy katedrálist építettek, ami 1211-ben készült el. Santiago a középkortól kezdve egy zarándokhely volt.

Első nap, a Pyreneusokban:


A sok hozzávezető út közül manapság a legnépszerűbb a “Francia Camino”, ami a Pireneusok (északi) francia oldaláról indul, egy St. Jean Pied de Pont nevezetű bájos baszk városkából. Attól függően, hogy mennyit gyalogolsz naponta, a teljes út legalább egy hónapot fog igénybe venni. Az ösvény Spanyolországnak a turisták által kevésbé látogatott részén vezet át. Nagyobb városok az úton (a célvárost nem számítva): Pamplona, (ez a legismertebb, a bikák futtatása miatt), Burgos és León.

Roncesvalles falu, várni kell a birkákra:

A zarándokút, az utóbbi időkben egyre népszerűbb. Az oka az, hogy ugyan vannak, akik még mindig vallási okok miatt teszik meg, a többség „sportból” csinálja. Ide tartozom én is, a fizikai teljesítmény (hééé én is megcsináltam!!!!) vonzott és a velejáró terápia, mert a mai zaklatott élettől merően eltérő körülmények közepébe kerültem, egy hónapra.

Híd, reggel, spanyol kisváros, Pamplona előtt:

Kezdem ott, hogy a táj isteni: májusban, amikor én jártam, a távoli hegyek még havasok voltak, a völgyek zöldek. Erdők/mezők, középkori faluk, szőlők és termőföldek között jártam. Sokszor a modern élet minden jele eltűnt és csupán a magasban húzó repülőgépek fehér csíkja emlékeztetett nagy néha arra, hogy a 21. században vagyok, nem a 15.-ben.

Megyek az utamon:

A gyalogút egész évben nyitva van, de ajánlatos április és november között menni. Becslésem szerint a nyári csúcsforgalomban kb. 300-an bandukolnak egy napi „szakaszon”, tehát  kb. 10 ezren vannak az úton. Mivel az olcsóbb szállás fogy el először, tavasszal és ősszel, amikor kevesebben zarándokolnak, az olcsó szállás tovább (későbbig) áll rendelkezésre.

Valahol félúton, Len (jobbra) és én:


Nem leszel egyedül, még ha egyedül is vágsz útnak. A világ minden tájáról jött gyalogosokkal fogsz megismerkedni, ebéd/vacsoraidőben, útközben, avagy este a helybeli kocsmákban. Van szálás bőven, kezdve a katolikus egyház által szolgáltatott sokszor teljesen ingyenes menhelyektől a legnépszerűbb (és rendkívül olcsó) állami turista szállókig. Itt nagy termekben, emeletes ágyakon (co-ed stílusban) alszol.

Egy katolikus ingyenes menhelyen, társam Len, balra hátul:

Vannak bérelhető szobák, kis szállodák, amit akarsz. Rezervációra a tömegszállásokon nincsen szükség, ha beteltek, minden városkában/faluban vannak önkéntesek, akiknek az a dolga, hogy mindenkinek ágyat találjanak. Az út mellet rengeteg reggeliző/kávézó/kocsma/étterem található, szóval eledelt nem kell magaddal vinni.

Burgos, Katedrális:

OK. Térjünk a lényegre, hogyan tervezzél?

Rengeteg internetes hely van, ami tájékoztat mit ajánlatos magaddal vinni. Én itt nem részletezem. Nagyon fontos hogy a hátizsákod súlya a minimális legyen, mert a túlsúly miatt szenvedni fogsz. Egy jól bejárt gyalogló bakancs is lényeges. Egy térkép az útról és egy leírás, az jó, ha van.

A gyaloglók az út kezdetnél, a helybeli turista irodában, kapnak egy “zarándok útlevelet”. Ez fontos, és minden szálásnál ebbe egy pecsétet kérjél…de ezt az útlevelet sok helyen mutatni is kell, mert az olcsó szálás a zarándokolóknak van fenntartva, és nem más turistáknak. Az út végén, Santiagóban, a pecsételt útleveleddel bizonyítod, hogy te az utat megjártad, és akkor egy bizonyítványt kapsz erről.

Burgosban, (jobbról) Márkus, a svéd, Len, a társam, és én:


A Camino vakáció nem drága. Napi 35 euró elég. A szálás kb. 10 euró lesz, a vacsorád mondjuk 10, és a többi marad a reggelire, az ebédre, a kávéra és a napvégi borra vagy sörre.

Eduardo, (jobbra), az olasz és én, falatozunk:

Legtöbben az egész távolságot megteszik, de sokan, mint én is, rájönnek, hogy az idő (én esetemben 30 nap) amit rászántak nem lesz elég. Ilyenkor szabad “csalni”. Például én a Burgos-León távolságot, (kb. 120km), buszon tettem. Vannak olyanok, akik csak egy részét gyalogolják, és vannak túrázók, akik csoportosan, vezetővel jönnek csak egy hétre, és a cuccukat egy mini busz viszi…. ami nagy előny. És láttam olyanokat is, akiket a párjuk kocsival követett, és este a megbeszélt helyen találkoztak. Ezek megint csak nem cipeltek hátizsákot. Talán váltogatva vezettek és gyalogoltak? De megcsinálhatod az utat terep biciklivel, avagy lóháton is (!)… az utóbbit ritkán látni és csupán a cél közelében.

Indulunk, kora reggel, egy kis faluban:

A napi rutin egyszerű. Más dolgod sincs, csak gyalogolni, egész nap. Ha ezt nem élvezed, ide ne gyere. 
Az első nap, az átkelés a Pireneusokon a legnehezebb. Ezt a szakaszt “Rue Napóleon”-nak is hívják. Állítólag ő itt egyszer átkelt seregével és meglepte a spanyolokat. Itt két gyalogút áll rendelkezésedre, az egyik az országutat követi és “csak” 300 m az emelkedő, a másiknál 900 m. Az utóbbi “látványosabb” (értsd fárasztóbb), a hossza 26 km. Mindenki a másodikat ajánlja, mi is arra mentünk, és feleúton halálra fáradtan, már késő volt meggondolni.

Ha a sztrádán utazol, ott fent, nem tapasztalsz sokat:

Egy kanadai kollégámmal voltam, Lennel. Sokszor nem együtt mentünk, a saját lendületeddel a leggazdaságosabb gyalogolni, és sokszor csak este találkoztunk. Az első nap reggel 7-kor indultunk, elbandukolván a francia/baszk falucska péksége mellett, ami már jó pár órája működött. Az ösvény rögvest felfelé megy, hamarosan úgy érzed ennek sosem lesz vége. Azt mondták kb. 8 óra alatt illik átjutni a másik oldalra, egy Roncesvalles nevű spanyol/baszk faluba. Nos, nekem 10 és fél órába tellett, barátomnak, Len -nek, 12 órába. Persze Lent nem segítette az, hogy minden második kocsmánál megállt és a helybeli sört kóstálgatta. Én ezt mindig a nap végére hagytam, mert az alkohol lecsökkenti az erődet. Mondtam is neki, de persze hiába, ezt a szokását az út végéig megtartotta.

Gólyafészkek az út mentén:

 
Az első éjszakáddal Roncesvalles-ben elkezdődik az eljövendő egy hónap rutinja: Halál fáradtan megérkezel, bejelentkezel, kiválasztod az ágyadat a szobádban, ráteszed a cuccodat foglalóként. Eltántorogsz a zuhanyzóba. Felfrissülsz, és kimosod a szennyesedet is, lábaddal taposván, zuhanyzás közben. Ha korán van, még szundizhatsz egyet, majd elmensz a helyi kocsmába. Rendelsz jó vörös bort (egy pohár egy euró), vagy sört. Fizetsz egy eurót a komputer használatáért, leveleidet, facebookot leellenőrzöd. Írsz az otthoniaknak időnként, hogy még élsz.

Zöld hegyi legelők:

Úgy hat óra fele egypár vándor ismerőssel el mégy egy étterembe és a “zarándok menüt” eszed. Ez mindig jó, egyszerű, de friss, három fogás (általában 3 választás minden fogásnál). Ez időben a spanyolok még nem vacsoráznak, csak iszogatnak és kis finom ínyenc falatokat rendelnek, amiket “tapas”-nak hívnak. Ezt is ehetsz. Nagyszerűek és nem drágák. Majd csevegsz másokkal és legkésőbb 10-kor ágyba mész.

Kis települések, jó lesz egy kávé:

Reggel sajnálatos módon igen korán fogsz ébredni. A túrázók, különösen megfigyeltem a koreaiak, kora kelőek. Nem vicc, már 4-kor a sötétben zseblámpájukkal cuccukat rendezgetik, lehetetlen aludni. Hiába mordulnak rájuk. Szóval ettől kezdve nem igen aludsz és jóval reggel hat előtt már mindenki megunja, fel is gyújtják a villanyt…. menni kell. Én még olyan álmos voltam, hogy csak a fogamat mostam meg, nyicsta reggeli, csipásan indultam. Még sokszor sötét is volt.

Kisétálsz a városkából, ül a köd a mezőkön, jön fel a nap. Eloszlanak a gyaloglók, nemsokára egyedül leszel. Gyönyörű.

Kora reggel:

Úgy kilenc fele egy út menti kávézóban jó kapucsínót iszol egy friss zsemlével, majd tovább. Eleinte gyorsabban haladtam, mint társam, aki pedig valamivel fiatalabb volt, főleg felmenet lejtőkre. Az út végére persze jó erőbe került és együtt mentünk. Van emelkedő bőven. Ez a része Spanyolországnak hegyes, említettem, hogy még havat is látsz a csúcsokon. Én mindig kb. 3 órát mentem, lassan, megállás nélkül. Zsebemben volt szárított gyümölcs és mandula/dió keverék azt majszoltam, és a vizes flaskóm is a nyakamban lógott, így az iváshoz sem kellett leállnom. Menetközben “töltöttem” magam, mint valami amerikai bombázó. Ezután megpihentem, ha kellett bevártam társamat, majd tovább ballagtunk. Úgy délután 3-4 fele kerestünk szálást, ekkor még az olcsók nem telltek meg.

Tipikus tájkép:

Röviden az időjárásról. Ugye ti is tudjátok…. “napos Spanyolország” van a hirdetésekben…nos, az mind hazugság. Az első nap után, ami szép napos volt, 20 nap esős, hideg idő köszöntött be! Nem azt mondom, hogy végig esett, de délre mindennap beborult, csepegni kezdett, sokszor ólmos eső is, vagy dara, és a hőmérséklet lecsúszott +5 fokra. Ez északi széllel párosulva nagyon hidegnek tűnt, még a Kanadából jövőeknek is! Ilyen időben OK gyalogolni, de a kezed elbénul, pl. ha le akarod húzni a zipzárad a slicceden, rájössz, hogy nehezen megy, mert nem érzed az ujjaidat! Persze az internetes lista ajánlotta, hogy hozzak kesztyűt, de ezt nem vettem figyelembe, jól megbántam. Még szerencse, hogy hoztam egy gyapjú szvettert és az anorákomnak nagy zsebei voltak, ott tartottam a kezemet gyaloglás közben. Fontos volt az is, hogy ott ahol éjszakázunk, legyen pokróc és fűtés, mert persze hálózsákot sem hoztam (az is rajta volt a listán). A gyalog ösvény, mondanom sem kell, sárossá vált, és extra energiába telt tovább jutni.

Egy útmenti presszó:

A gyalogló társakról: 

A kanadai: Említettem, Len-t, aki már nyugdíjas volt, ő valamikor kollégám volt. Ideális partnernek bizonyult, sosem panaszkodott, élvezte az új emberekkel való találkozást és lassan az új ízeket is, ugyan ehhez bátorítás kellett. Életében nem járt Kanadán és az US-en kívül, sehol. Eleinte gyanakodott az új ételektől, pl. mindig sült csirkét rendelt. A sajtok közül is a háromszögletű ömlesztettet választotta. Én meg pont az ellenkezője voltam. Rendeltem az egzotikust, kemencében sült nyulat, paprikás pacalt, kondérban főtt polipot… és a sajt boltokban, hát a helybeli isteni sajtokat vettem. Csak nézte, egy idő múlva megkérdezte, megkóstolhatja-e? Az út végére úgy evett, gusztussal mindent, mint én. 

Az olasz: Eduárd Bergamo -ból való volt. Nyugdíjas (volt építész technikus) nálam valamivel fiatalabb, kistermetű ember. Bergamo közel van a hegyekhez, így Eduárd gyakorlott gyalog túrázó volt. Már az első napon indulásnál találkoztunk, elhúzott mellettünk, de az az után következő napokban sokszor együtt jártunk. Az én keserves olaszommal kommunikáltunk, angolul nem tudott. Mindig megkínált kajával, amit magával hozott, jó csokoládé vagy narancs. A felnőtt leányáról is mesélt. Sok olasz papot ismert, akik ellátták katolikus ingyenes zarándok menhelyek címeivel, így sokszor ilyen helyen aludtunk. Én ezek hol létéről nem tudtam. Néha illett misére menni este, de Len és én udvariasan nemet mondtunk, kivéve egyszer. Ez alkalommal bementünk velük a kisváros zárdájába, ahol Eduárd barátja misézett. Érdekes élmény volt, a középkorban sötét kőből épült zárda, üres kápolna, de hátul az apácák ültek. Sokuk manapság Afrikából való, mert a spanyol utánpótlás bizony elenyésző.

Len, Santiágohoz közel:


A svéd: Márkus egyszerű, erős, nagydarab, középkorú, elvált ember volt  Stockholm közeléből. Egy este egy üveg jó fajta Riója vörössel az asztalunkhoz ült. Megkóstoltuk, megdicsértük a bort. Beszélt angolul, mint majdnem minden skandináv. Foglalkozása műbútorasztalos…éreztem rendkívül jó szakember lehetett. Jó tudni, hogy ilyen foglalkozás van még, és nem minden IKEA.

Mondtam is neki. Talán ezért is, de megkedvelt. Egy leánya él Londonban. Mivel egyedül volt velünk tartott egy jó pár napig, aztán elváltunk, mert nagyobb “motorral” rendelkezett, gyorsabban haladt…. 

Az írek: Ők négyen voltak, két férfi, két nő, nem házasok, talán kollégák, avagy csak itt a Camino-n találkoztak. Jó kedélyű emberek voltak, érdeklődőek, a piálásban mindig benne voltak. És türelmesek voltak, mikor én a helybeli “legjobb” kocsmát akartam megkeresni, és nem az elsőbe rögtön beülni.

Előny a teheneknek:

A szlovén: Csak rövid ideig voltunk együtt. Az olasz és én mentünk kettesben egy töltésen, a lenti gyalogút túl sáros volt. Egy testes hölgy, nagy hátizsákkal a hátán, jött nem messze mögöttünk. Említettem is az olasznak, mondtam ilyen nagydarab nő, dicséretére szól, hogy itt jár. Na, a töltésnek vége lett, le kellett ereszkedni, vissza a sáros gyalogútra, egy rövid csúszós meredeken. Ez egy trükkös szakasz volt. Az olasz és én egymásra néztünk. Megvártuk a hölgyet és hátizsákjával lesegítettük az útra. Nagyon megköszönte. Elmesélte, hogy vakáción van. Szlovéniából való és ott, mint masszőz dolgozik egy wellness hotelben. Ezzel meg is értettük nagy méretét és erejét…ha ez neked masszázst ad, akkor azt te megérzed. 

Az ausztrálok: Két férfi volt, tökéletesen (két síbottal) felszerelve. Kisportolt, izmos emberek, kétszer olyan sebességgel mentek, mint jómagam. Kapucsínó közben mesélték, hogy fél évre jöttek Európába, a Camino-n csak egy hetet töltenek, aztán mennek felfedezni Európát. 

Santiago, spanyol kisiskolások a katedrális előtt:

A koreaiak: Már említettem, ezek nagyon korán kelnek. Meglepően sokan voltak, szerintem mind katolikusok, általában csoportosan, de nem mindig. Sokan a családjukkal jöttek, kell, hogy Dél Koreában a Camino-nak nagy híre legyen, legalábbis a katolikusok között. 

Hogyan is fejezzem be?
Ha ilyen útra vállalkozol, megtanulod megbecsülni egy, egyébként nem sokat emlegetett testrészedet, a lábaidat. A bakancsodnak jónak kell lenni. A harisnyádnak szintúgy. A gatyádnak sem szabad dörzsölnie a combodat. Minden este ellenőrizd, hogy van-e vörös folt a lábadon, a hólyagzás előjele. Ha igen, rögtön kezelni kell. Az utolsó dolog, amit akarsz, hogy fájdalmas sebeid legyenek, ami zavarna a gyaloglásban. Este találsz társaid között “szakértőket”, hallgass rájuk, vegyed a kenőcsöket/tapaszokat, amit ajánlanak, sokszor ingyen is adják. Még a segged is begyulladhat, mert a sok gyaloglásban a “felek dörgölődnek”. Len is és én is egy alkalommal megmutattuk fenekűnket egy spanyol kisvárosi patikusnőnek, mert fájt. Mondta nem az első, amit lát. Adott spéci bébi kencét, amitől meggyógyultunk.

A végcél, a Katedrális Santiago-ban:

Úgyszintén csak annyit menjél egy nap, ami nem túl sok. Mi eredetileg naponta 40 km akartunk menni, de ezt felejtsd el. Napi átlag 25 lett belőle.

PS

Bővebb információt magyarul itt találsz:  http://www.szentjakabut.hu/hu/

Tovább

Séták Kyotóban

Kyoto, a ma másfél milliós volt japán császári város, Japán legfontosabb turista attrakciója. Még Tokiónál is több itt a látnivaló. A fővárostól délre, kb. 500 km-re, nem sokkal több, mint két órába telik a japán expressz vonattal ide lelátogatni. Jelenleg Japán 8. legnagyobb városa, a klímája Nizzához hasonlít.

 Az sétákat mutató táblák. Van választék: Mi négy napot töltöttünk itt. A látogatás legszebb része a séták, amiket magában Kyotóban és az ahhoz közeli dombos vidéken ajánlanak. A város, mint Buda, dombokkal van körülvéve. A Japán birodalom székhelye volt vagy ezer éven keresztül. Az uralkodó 1869-ben költözött innen Tokióba.

A japán látogatók néha beöltöznek hagyományos ruhákba:

A sétákon gyönyörű kerteket, parkokat, pagodákat, buddhista szenthelyeket lehet látni. Patakok mellett fogsz sétálni, tehetős kertvárosokon fogsz keresztülmenni. Időd lesz, hogy magadba szállj, csodáld a természetet és az ember munkásságát. Tetejébe garantáltan el fogsz fáradni a sok sétától. Vigyél magaddal vizet és harapnivalót, ugyan mindezt a séta közben is megveheted.

A japán kertek/parkok híresek:

A legjobb idő a sétákra május eleje, a cseresznye virágzás ideje, mert ezek a helyek tele vannak cseresznyefákkal, avagy ősz, amikor a fák levelei színesek. Mi június végén jártunk itt, kicsit meleg volt, de így is nagy élvezet.

Shoren -in, kert:

Négy sétát szeretnék megemlíteni:

1/ Dél Higashiyama (Higashiyama az egyik dombvidék neve):

Ez volt hotelunkhoz a legközelebb, még buszra sem kellett szállni.  A séta kezdete negyed órányira volt. Kb. 5 km, és a látnivalókkal és pihenőkkel, pár órát vesz igénybe. Az úton található műemlék templomok között csak kettőt említek, a Shoren-in-t és a Chion-in-t.

Shoren -in:

2/ Észak Higashiyama, a Filozófus sétája:

A kezdethez egy városi busszal mentünk. A séta magába foglalja az ismert Filozófus Sétát, ami egy itt élő híres egyetemi tanár kedvenc sétáló/meditáló helye volt.

Hönen -in zarándokhely:

A kép a filozófus sétáján készült:

A filozófus sétája jobbára egy kis csatorna mellet megy, Kyoto egy nagyon szép lakónegyedében, az egyetemhez közel. Felteszek egy képet a Nanzen-ji buddhista templomról, és a környező házakról, hogy a séta szépségét bemutassam.

A filozófus tudta merre kell járni, itt egy kis hídon kersztül kell menni....:

3/ Arashiyama Sagano környéke:

Ez van a legmesszebb. Ide metróval, majd egy kis magán vasúttal jössz. Ne ijesszen meg leszállás után a japán turisták tömege, beleértve a diákokat, az utóbbiak, osztálykiránduláson. Ahogy elkezdesz sétálni, a tömeg ritkulni fog. Gyönyörű parkok, az erdők közepén elhagyatott pagodák, és a séta a híres bambusz erdőn keresztül, lesz a jutalmad.

Séta a bambusz erdőn keresztül:

4/ Daitoku-ji:

Ez séta egy csoport Zen templomnál kezdődik, majd arisztokratikus japán házak, kő kertek, gyönyörű parkok és műemlék japán házak mellet fogsz elmenni. Az utóbbiakban még ma is laknak. Mindez, parkszerű elrendezésben, bent Kyoto városában, ugyan hotelunktól elég távol volt, majd fél órányira, busszal.

Riksa kulik:

Sokszor, főképpen a 3. séta (Arashiyama Sagano környéke) mentén, látni fogsz fekete testhez tapadó trikóban fiatalembereket, és ritkábban hölgyeket is, akik a turistákkal tárgyalnak. Vajon miért? Később kiderül, ezek riksa kulik, és felbérelheted őket, hogy úriasan, látnivalótól látnivalóig szállítsanak. Nem rossz ötlet, a 3. séta a leghosszabb. Elannyira, hogy egy ideig, nem találván kávézót, azt hittem a séta válással fog befejeződni. Nejem nagyon elfáradt és morcos lett, mert koffein adagját nem kapta meg a kellő időben. Ezek a japánok inkább teáznak és képesek a kávéházakat egymástól messzebbre telepíteni, mint ahogyan az Európában vagy itt Amerikában szokásos.

Régi műemlék japán lakóházak:

A Daitoku-ji séta (4.) után megéheztünk. A kijáratnál volt egy szimpatikus japán étterem. Ugyan még csak du 5 óra volt, kissé korán, beültünk. Japán módra, a sushi bárhoz. Üres volt. Rendeltünk sört. A japán sör rendkívül jó. Hozták az étlapot, a képekkel. Ráböktünk mit akarunk.

Készül a vacsora:

Ott szemünk előtt készítette a mester a rendelést. Lenyűgöző, ahogy kezével gyúrja, sodorja a rizst, a hínárt, ahogy bele teszi a tengeri finomságokat, zöldségeket, savanyúságokat. Ezek művészek, nincs vita. A színeknek és ízeknek, plusz magának a tálnak is, harmonikusnak kell lenniük. Ilyen-olyan ősrégi faformákba nyomogatja, míg végül a művészi és ízletes produktum felvágásra majd felszolgálásra kész. Nagyon finom! Egészségetekre!

PS.

Kattints ide, ne felejtsd el megnézni az 5 perces videót, ami Kyotót mutatja be:

Tovább

Kubából jöttem, mesterségük címere…..változatlanul, kommunizmus.

2012-ben Kubában töltöttünk tíz napot. Obama nem régi látogatásának alkalmából felújítottam az akkor fogalmazott posztjaimat. Ez egyike azoknak.

Havanna, üttörők:

Nejem szeret hidegből meleg helyre menni az utóbbi időkben, szóval "feláldoztam" magamat. Én inkább síelni mentem volna. Tíz napra mentünk, ebből ötöt Havannában, a többit egy bérelt kocsival Trinidadban, Cienfuegosban (vidéki városok) és Varaderóban, ismert nyaralóhely, töltöttük.

Havanna híres tengerparti sétánya, a Malecon:

Megérkezvén olyan az érzése az embernek mintha a 60-as évek elejébe repült volna vissza. Kubában minden állami tulajdonban van, kivétel néhány gebines étterem és egypáran megbulizták, hogy szobát adhatnak ki, turistáknak. Olvastam (horribile diktum) újabban lehetőség van, hogy kubaiak házukat, lakásukat megvegyék az államtól.

Havanna, artdeco épület, romokban:

Az az érzésed, mintha Castro jövetelével, de feltétlenül a szovjetek lelépésével, a pénz, ami az épületek, utak karbantartása kellett volna, "felszáradt", és ennyi idő múlva az állapotok katasztrofálissá váltak: düledező életveszélyes bérházak, utak tele lyukakkal.

Havanna, kilátás a hotel szobánkból:

Pedig Havanna jobb időket látott. Rengeteg nívós épület van, sok klasszicista stílusban, míg a kertvárosokban, például Miramar-ban, artdeco stílusban épült.
Kocsit vezetni nagy kaland. Az utcanevek, Havanna belső "régi városa" kivételével, nincsenek jelezve... az országutak jelzése hol van, de legtöbbször nincsen. Sebaj, van millió autóstoppos, akik segítenek, csak kell vigyázni, mert többször sumákolnak, és légkondicionált kocsiban szeretnének utazni...az ő úti céljukhoz, nem oda ahova te igyekszel.

Szivarozom. Kubai szivar, Kubában, a dohányföldeken, Vinales mellett:

Hogy pozitívumot is írjak, a bűnözés aránya alacsony, az emberek egy elemi színvonalon el vannak látva és ingyenes az egészségügy és az oktatás. Van jegyrendszer, senki sem éhezik, de persze az egy személyre eső havi húsadag kb. annyi lehet, amennyit egy észak amerikai egy hétvégen megeszik. Az országban két valuta van: a peso és a "konvertibilis peso" Ez az utóbbi az igazi pénz. Ezzel az összes "luxus" dolgokat elméletileg meg lehet venni. Olyan boltokban, mint MO-on annakidején az IKKA volt. De persze ezeket a valuta boltokat is az állam látja el, gondolom állami terv szerint. Egy szó, mint száz mikor ott jártunk éppen nagy hiány volt szappanban, nem beszélve hogy bébi pipere dolgokat és női illatszereket, na meg sampót nem lehetett egész Kubában kapni.

Trinidad (Cuba) egy kis utca:

Trinidad kb. 300 km-re van Havannától nyugatra és egy UNESCO World Heritage város. A kanyargós, macskaköves utcák nagyon bájosak. Itt három éjszakát töltöttünk. A város legjobb (és egyetlen) hoteljában volt rezervációnk. A spanyolok építették (Iberostár)... luxus nívón van, csak 34 szoba és szezonban nehéz bejutni. Egy éjszaka itt annyiba kerül, mint a kubaiak 3/4 évi átlag fizetése...a kubaiak kb. 30 dollárt keresnek havonta.

Trinidad, hotelünk, a főtéren:

Itt megjegyzem, hogy Visa-t akkor még sehol nem fogadtak el, szóval, ha a hotelednek nincsen széfje, az összes pénzedet magadnál kellett hogy tartsad, ami egy óriási összeg kubai szemmel nézve. Én mindig több zsebben tartottam, hogy fizetéskor a pénz előszedése és a mennyisége szív attakot (és más maliciózus gondolatot) ne keltsen a pincérekben.

Cienfuegos, Városháza:

Trinidadban első este, étterembe menés előtt, beültünk egy ehte kubai kocsmába. Rendeltünk egy mojito-t. Szombat volt, a bejzli tele kubaiakkal. Alsóingben söröztek, imádnak traccsolni. Mivel már nem volt több hely, egy öreg nénike megkérte, hogy hadd üljön a mi asztalunkhoz. (Engedély megadva). Pénz spórolás céljából hozta saját piáját (OK volt a kocsmárossal, a nénit mindenki ismerte és állami volt a kocsma). Egyik kezében egy félig tele fehér rumos üveg volt, a másikban egy kubai kóla konzerv. Coca Colát nem árulnak. Jól eltársalogtunk...kézzel-lábbal...mert mi nem beszélünk spanyolul és ő nem tudott angolul.

A tengerpart, Varadero:

Az utolsó két éjszakát Varaderóban töltöttük, egy „all inclusive” komplexumban, ami egyike volt az itt levő számtalan üdülőhelyeknek. A turisták 99%-az az ilyen fajta utazást választja, minden étel-ital benne van. Általában egy hétre jönnek, és garantáltan kapnak egy hét nyarat, ami jól esik a kanadai/európai tél helyett. Kubából persze nem sokat látnak, ugyan vannak egy napos buszos utak. Már reggel 9-töl vehetnek tripla rumot a feketekávéjukhoz, és a büféken pocijukat egész nap töltögethetik. Nekünk az a másfél nap elég volt ebböl...tagadhatatlan a tenger szép.

Valahol Havannában:

Szóval jól éreztük magunkat Kubában. Gondolom, és remélem, hogy az amerikai embargó megszűnésével és a Castrók elöregedésével változások lesznek.

Miramar, gebines étterem:

Ha a bűbájos kommunista Kubát akarod látni, próbálj ide elmenni minél hamarább. Az az érzésem, hogy az amerikai kibékülés eredménye nagy változás lesz, és talán tíz év múlva, nem fog különbözni más Karib tengeri szigettől. Ami persze kár lenne.

Havanna, buszmegálló:

           

Tovább

A bennszülöttekről.

,

Észak és Dél Amerikában, Ausztráliában, Afrikában, Új-Zélandban, és máshol, az európaiak bevándorlása az ott élő népek kiszorítását jelentette.

Itt Kanadában, ma ők csupán a népesség 4,3%-a. Az első itt lakók a Bering szoroson keresztül érkeztek 16,500 évvel ezelőtt.

 Indián kisfiú népviseletben:

A kontinensek betelepülése a francia/angol/spanyol/stb. felfedezők/kalandorok érkezését követően, történelmi idők voltak. Izgalmasak. Kissé naiv képet kaptunk mi gyerekkorunkban erről May Károly könyveiből. Nem igen emlékszem, hogy különösebben sok időt szántak rá tankönyveink Magyarországon, persze van Európának saját történelme bőven, nem kell a gyerekeket túl terhelni.

 Indián totem pole:

Kanadában bennszülöttnek az indiánokat (Native People/First Nation), az eszkimókat, (az Inúit) és a Metis népeket hívják. Az utóbbi az indián és európai első, korai keveréke. A zárójelekben használatos megnevezések a politikailag korrektek. Kanadában az 1.4 millió bennszülöttből 852 ezer indián, 452 ezer metis és kb. 60 ezer eszkimó.

 Indián kisgyerekek a kötelező oktatási intézményekben, 80-100 évvel ezelőtt:

Az európai bevándorlók és leszármazottaik, sok változáson mentek át az itt élő „első nép”-hez való viszonyukban. Ugyan a megkülönböztetés, és az itteni indiánok joga és helyzete nagyot fejlődött, az alapvető probléma korántsem tűnt el. A problémát én úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan lehet a rezervációkon élő indiánok jólétét és oktatását olyan nívóra emelni, hogy ők ott (és máshol) önellátók lennének?

 Eszkimó család:

Kanadában az első, ma is érvényes törvény az Indian Act (1867), többek között leszögezte ki lehet „státusz indián”. Kritikusai szerint a törvény leereszkedő, mert célja hogy az indiánokat „kiemelje” jelen állapotukból és az „igazi” állampolgársághoz kellő eszközökkel ellássa. Hasonló, ahogy én az előbbi paragrafusban a problémát definiáltam, nemde?

 Eszkimó kő emlékmű:

A probléma klasszikus. A rezervációkon élő indián (státusz indián) anyagi előjogokkal él. Pl. a rezervátumról eredő jövedelme, ha van, adómentes. Iskolavégzésnél, állás keresésnél is (a papírforma szerint) jóval több kedvezményt kap, mint az átlagpolgár. De, ugyan vannak indán rezervátumok jó helyeken, ahol a föld természeti kincsekben gazdag, avagy van turisztikai jelentősége, egy jelentős részük Kanada távoli sarkaiban vannak. Olyan helyeken, ahol nehéz munkát találni, vagy kreálni. A tradicionális életmód, halászat és vadászat, ami anno nélkülözhetetlen volt a megélhetéshez, ugyanakkor értelmetlennek tűnik a mai világban. Az eredmény alul foglalkozottság, és gyakori demoralizálódás.

 Louis Riel, metis vezető, akit kivégeztek:

Ha a bennszülött a rezervátumról elköltözik, juttatásainak anyagi része (az adókedvezmény kivételével) megszűnik, és persze saját kultúrája is el fog tűnni a nagy „olvasztó tégelyben”. Úgy, mint az emigránsoknak, bele illik olvadnia a környezetébe a választott nagyvárosban. Értehető módon, ők magukat nem tekintik emigránsoknak, a beolvadás sokuknak nem vonzó. Ugyan a kormány aktívan segít minden nációt saját kultúrájának ápolásában (multikulturalizmus), mégis a rezerváción kívül élő indiánok helyzete drasztikusan megváltozik. Nem kevésbé annyira, mint amikor egy magyar ide emigrál. Nem csoda hogy sokjuknak nem igen akaródzik e lépést megtenni.

Az indián közösség és a kanadai állam viszonya, mint említettem évek során sokat fejlődött, de még most is a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséjére emlékeztet.

 Cape Dorset eszkimó falu:

A kormány több intézkedése, ami az indiánok segítésére irányul, nem sikerül. Próbálták őket erőszakkal okítani, veszélyben levő rezervátumokról jobbakba őket áttelepíteni, önkormányzást adni nekik....mind rosszul végződött. Az oktatás embertelen volt, mert a gyerekeket a családoktól elszakították, a bent lakó intézményekben a fegyelem brutális volt és a gyakori szexuális visszaéléseket a hatóságok nem büntették, eltussolták. Az új településeket az ott lakók nem tartották magukénak, így elhanyagolták. Az önkormányozás eredménye gyakran az lett, hogy az indán vezetők az állami pénz jó részét nem osztották demokratikusan szét a tagok között, és folytathatnám.

Mindennek eredményeként az átlag polgárnak itt Kanadában sajnos sokszor nagyon sötét képe van a bennszülött kisebbségről. Megerősíti ezt az, hogy úgy a nagyvárosok „rossz” negyedében lófráló szerencsétlen alkoholisták és prostituáltak sorai között túl reprezentáltak, mint a bűnözési statisztikákban, és a médiák a sztereotípiát akaratlanul is megerősítik.

Tovább

A japán éttermekről.

Tudjátok, hogy az étterem kritikusok legjobbja, a Guide Michelin, több három csillagos éttermet listáz Tokióban, mint Párizsban? Hogy, a franciák meghajolnak a japán konyhaművészet előtt? Hogyan lehetséges ilyesmi?

 A hagyományos japán étterem:

Úgy, hogy a japán konyha, ami mindig is nagy tiszteletnek örvendezett a hozzáértők kis körében, az utóbbi 15 évben divatos lett. A japán konyha könnyű.... azaz egészséges. Kedveli a helybéli, friss, kemikáliát nem érintett termékeket. Mivel sziget ország, sok a hal és a tengeri herkentyű, egy szóval azok a fajta alapanyagok, és olyan előkészítésben, amit orvosod ajánl. A japán konyhánál fontos a prezentáció, az adagok nem nagyok. Legyen ennyi egyelőre elég. 

Sukiyaki:



Elöljáróban, posztom nem akar a japán konyha szakértői leírása lenni, csupán az én gondolataim.  Saját tapasztalataimról írok. Ámbátor szeretek főzni és sok ételt tudok készíteni, az ázsiai, kínai és a japán ételek készítésére nem vállalkozom. Az előbbiekre a komplikált fűszer igény miatt, az utóbbinál, a japánnál, ahol a fűszerek kevésbé játszanak szerepet, azért mert elismerten nagy szaktudás szükséges készítésükhöz. 

 A teppanyaki szték étterem:

Első találkozásom a japán koszttal Torontóban történt, kb. 35 évvel ezelőtt. Még koránt sem volt ilyen népszerű. Az akkori kevés japán étterem tradicionális volt. Nem mertek volna észak amerikaiaknak nyers halat felszolgálni. Az éttermet valaki ajánlotta és családostul mentünk: feleség, két kis fiú, 10 éven aluliak. Hagyományosan öltözött köszöntő fogadott, cipőnket a bejáratnál kellet hagyni és papucsot adtak. Az alacsony asztalunkhoz vezettek, a padlón ültünk, de az asztal alatt volt egy mélyedés ahova lábadat helyezted. Kimonóba öltözött pincérnők szolgáltak ki. Mindez a gyerkőcöknek nagyon tetszett. Hát még amikor sukiyakit rendeltünk! Ezt a japán ételt magad főzöd az asztalnál, egy kis gáztűzhelyen. A kellékeket gusztusosan elrendezve egy tálcán hozzák (vékonyra vágott marhahús, zöldségek, stb.) és egy lábosban, azt hiszem, bouillonban magad főzöd. Nagyon tetszett mindenkinek, és finom volt! 

 Sushi étterem, folyó-hajó elrendezés:

A japán étterem invázió a Teppanyaki steak house-ok bemutatásával folytatódott. Az első, Benihana, New Yorkban nyílt 1964-ben. Az 1980-as évek közepére Torontóban is nyílt egy és mi, megint gyerekestül elmentünk. Mert látványos és a kaja jó. Egy nagy kerek asztal körül ülnek a kuncsaftok, a séf a közepén levő üresedésben foglal helyet. Rendelj szakit, japán rizs bor, és nézd az előadást! A séf egy nagy késsel különféle attrakciót mutat be. Például egy hagymát úgy vág fel, hogy állad is leesik. Előtte a forró acél platni, ahol zöldségeket aprít és grillel, végül is marhahúst készít, majd késével porciókra osztja és tányérodra teszi. 

 Nigiri tál:

Mindezek után eljött az ideje, hogy sushi éttermek is megnyíljanak. Ezek is látványosak voltak eleinte. San Franciscóban mentünk az elsőbe egy vakáció alkalmával. Felülsz egy ovális nagy bár székének egyikébe. Előtted, a pulton túl, kis folyó, amin kis hajókat húznak körbe-körbe, amolyan lassan mozgó futószalag, és a hajócskák mindegyikén egy sushi tál, finomsággal. Lazac kaviár, tengeri sün húsa, nyers tonhal, mackrel, stb. Amit megkívánsz, leveszed, megeszed. Kb. négy választás kell, amíg jól laksz. A tálak alapján készül el a számlád.

 Maki tál:

Idővel, mint az elején említettem a japán éttermek olyan népszerűvé váltak, hogy megállnak simán saját lábukon a szórakoztató allűrök nélkül is.

Ismertetőnek, a tipikus japán sushi étterem étlapján a menü három részre osztható: 

1        Nigiri, itt a falatok egy kis rizs alapon ülnek. 
2        Maki.  Itt a falatok hínár levélre tett rizsre vannak téve, majd ezt hengerbe sodorják és porciókra vágják. 
3        Sashimi. A kedvencem. Itt nincsen rizs. A kaja, általában hal, nyers és kis porciókra van vágva. 

Az előbbiek mind hidegen vannak szolgálva. Jobb helyen rendelésedre készítik, de ma már százával vannak olcsó gyors konyhák is ahol előkészítve kis plasztik dobozban veszed. Jár hozzá szója szósz, wasabi (a japán zöld torma, istentelen erős) és ecetes fehér retek (daikon). Pálcikákkal eszel. 

Sok sushi étterem szolgál egypár meleg ételt is. Híres a levesük, a miso és a rántott dolgaik (rák, zöldségek) amit tempurának hívnak. A „rántott” szót használtam (alá bécsi szelet), de bűn így hívni, mert hihetetlen könnyűnek tűnik ellentétben a mi rántott húsunkkal. Mellesleg japánban vannak éttermek, amik csak tempurára specializálódnak. Japánban tapasztalt éttermi élményeimet azonban egy külön posztban fogom részletesen leírni.

 Sashimi:

Most csak röviden megemlítem a Kobe marhahús vágatokat, ami a “wagyu” marha egy speciális fajtája. Ez a Japánban kitenyésztett (irigylésre méltó) marhafajta.  Az állatoknak, különleges diéta, és napi masszázs (!) jár. Sört és szakit sem sajnálnak tőlük, amitől a marha (gondolom) még jobban érzi magát. Persze a végén levágják. Az eredmény, a világon a legfinomabbnak tartott marhahús. Méreg drága áron. Én egyszer ettem egy Kobe húsból készült hamburgert. Nagyon jó volt, de harmincszoros áron? Mindenesetre a hús tele lesz márványszerű zsírral, ideális grillezni, és a hús vaj puha. 

 Kobe marhahús:

Befejezésül leírom egy itteni élményünket. Kapcsolatos a téma. Pár évvel ezelőtt Torontóban voltunk (én üzleti ügyben) és érkezésünk után elmentünk egy divatos japán étterembe vacsorázni. Neve Blowfish on the Bay. Az üveg-felhőkarcolók alatt, a pénzügyi negyedben. Gyalog sétáltunk ide a karácsonyra már gyönyörűen kivilágított városon keresztül, a hotelunkból. Egy újonnan épült torony kacifántos bejárata mellett nyílt, két évvel az előtt. Az eredeti Blowfish étteremben már jártunk. Az innen kissé nyugatabbra van, a város bohém részében. A tulaj ottani sikerén felbuzdulva egy új éttermet nyitott a pénzügyi negyedben. Itt a nép jól szabott Hugó Boss öltönyökben lebzsel, hölgyek aktatáskával, elegáns kosztümben, jogi diplomával. Ahogy belépsz, egy óriási bár mellett mész el. Ha egyedül vagy ide is ülhetsz, itt is lehet enni. Mi asztalhoz ültünk. Én sört rendeltem. Jól vacsoráztunk.

 Toronto, downtown Blowfish étterem:

No, gondoltam megyek pisilni. Mutatta a pincér merre kell mennem. Amikor visszajöttem mondtam nejemnek neked is kell menni! Miért kérdi? Mondom, ezt a WC-t látni kell! De csak kérdez, miért? Mondom, kerestem hol van a férfi/női jelzés, de ilyen nincsen. A WC coed, azaz a férfi/női rész közös. És nem hely hiánya miatt.

Belépsz, csupa márvány, vizelde nincs, csak fülkék. A fülkék fala belül tükör. Van polc, a hölgyek itt szépíthetik magukat. Pisilek, nézem magamat a tükrökben, mintha egy óriási teremben volnék, az az illúzió. De mit látok szemben, a WC mögött….a fal nem tükör...egy akvárium! Egy egzotikus hal nézett, kíváncsian! Gondolja ilyet is látott már! Szia hal!!!

Na, jó, kimegyek, kezemet mosni (anyukám mindig mondta)… de hol a csap? Na, ez nincsen. Van egy vályú, mint ahol a lovakat itatják, és egy cső lóg le a plafonról. Gondoltam innen jön a víz…és tényleg ahogy a kezedet a cső alá teszed, azt tudja, és felülről, gravitációval langyos víz csörgedezik. Feng shui elgondolás. Méghogy nincsenek már trükkök a japán éttermekben! Hát, aki itt járt az tuti, hogy ezt elmeséli és ez, de a kaja is, sok új kuncsaftot eredményez. Gondolom.

Tovább

A mexikói kisvárosok szépségéről

 Persze sok van. Most csak háromról fogok írni, főleg képeken keresztül igyekszem majd bemutatni őket. 

Leszállás, Mexico City:

Ezekbe a városokba busszal lehet eljutni a fővárosból. A turisták majdnem mindig a menetrendszeri luxus buszokon közlekednek. Sok rögvest a reptérről indul. A többi a repülőtérhez közeli mega buszvégállomásról. Megérkezvén csak mész a buszodhoz, vagy a buszvégállomás “shuttle”-hoz.

Veszel jegyet, majd beszállás előtt még meg is motoznak, nehogy a sok gringó frissen érkezve kirablásnak legyen kitéve. Az ebédet/vacsorát is a kezedbe nyomják. Kényelmes ülésed előtt még TV is van. Tisztára olyan, mint a repülőn a business class.

 Quaretaro:

1/   Quarétaro: 

Narancsfa, Quaretaro:

Történelmi város. Itt fogták el az osztrák származásu első Maximilánt, és itt végezték ki 1867-ben. Valamikor főváros volt, ma az ugyanolyan nevű megye székhelye. UNESCO World Heritage Site, és a leggazdagabb mexikói város, 800 ezer lakossal.

Kb 3 óra busszal a fővárostól. Megérkezvén a buszállomáson, menjél el a taxi kioszkhoz. Megmondod hova akarsz menni, kifizeted. Adnak egy cetlit. Ezt megmutatod a taxisnak, akik ott felsorakoznak, és már visz is.

 Hotelunk, Quaretaro:

A mi hotelunk a “Centro Historico” központjában volt. A város legjobb terén. Régi épület, már 300 éve is fogadó volt. Lehetett látni hova kötötték anno, és hol itatták a lovakat. Este volt, kimentünk a térre. Nagy az élet. Beültünk egy étterembe és rendeltünk egy margarítát. Nemsokára még egyet. A téren játszott a mariachi banda… a helybeliek korzóztak…a hangulat jó volt. Érdemes volt messziről ide jönni, a télből a nyárba pottyanni.

 San Miguel de Allende, látkép a teraszunkról:

2/   St Miguel de Allende:

 A terasz:

Quarétarótól fél óra taxival. Kisebb, festői hely, kb. 80 ezer lakossal. Ennek nem kis része amerikai/kanadai nyugdíjasok és művészek. A hőmérséklet ideális, nappal 25 fok C, éjszaka 10, éspedig egész évben. Se fűtésre se légkondicionálásra nincsen szükség. 2000 méter magasan vagy, de nem tudnád. “Szobát reggelivel” (B & B) béreltünk 4 napra. Egy amerikai nyugdíjas házaspár volt a tulaj, volt vagy 5 kiadó szobájuk.

 St Miguel de Allende, Bazilika:

Házuk, eredeti mexikói, 15 perc sétányira volt a városka központjától egy dombon, egy meredek utcácskán. Macskaköves, virágok, kaktuszok mindenütt. Szobánknak volt verandája, nyugággyal, leláttál a nem messzi főtérre és az ottani nagy Bazilikára. Nappal minden órában volt nagy harangozás. Este a főtéren nagy az élet. Mariachik zenélnek, a népek élvezik a semmit tevést, gyerekek kergetőznek. Senki sem néz TV-t.

 Guanajuato, látkép a városra néző dombokról:

3/        Guanajuato:

 St. Miguel de Allende, főtér, mariacsik:

Ide egy (vezetőstül) bérelt autóval mentünk. 120 dollár. Guanajuato egy régi egyetemi város, egy órányira és valamikor ezüstöt is bányásztak ott. A bányából (és egypár kiszáradt földalatti folyóból) a város alatt alagutak maradtak, és ezeket mára autó utakká alakították át. Ide oda bandukoltunk a városkában. Megcsodáltuk a nagy piacot.

 Quaretaro:

Bementünk az egyik szép templomba. Épp az egyetem zenekara gyakorolt, egy Mozart zongoraversenyt a szombati koncertre…mondták  csendben legyünk. Nem kellett mondani. Beültünk egy padba…hallgattuk a csodás koncert zongorát és a zenekart…mind fiatalok…a professzor karmesterrel az élükön. Jól esett megpihenni itt egy kicsit…éreztem, ahogy az agysejtjeim regenerálódnak….

Tovább

Este Havannában

OK. Képzeld el hogy Havannában vagy. Meleg van, esteledik, mit lehet csinálni?

Van választék bőven. Ha a belvárosban van a hoteled, jobban mondva, ahogyan itt hívják a régi városban, a legegyszerűbb csak kimenni és sétálni. Az utcán sok az ember, a kocsi forgalom nem nagy. Sétálás közben rengeteg zenés étterem és bár mellett mégy el. A legtöbbjében van hely, kubaiaknak mindez drága, a sok buszos turista meg általában csak egy napra látogat a tengerparti nyaraló komplexumából, estére kevés marad itt.

 Séta este Havannában:

A kubai zene manapság világszerte ismert és ünnepelt, hála Wim Wender nagyszerű dokumentum filmjének, a Buena Vista Social Club-nak.

Beülsz egy helyre, egy sör mellett hallgathatod a zenét. Félóránként szünetet tartanak, jönnek kalapozni. Jó zenét csinálnak, megy az idő. A belvárosban este sétálni biztonságos, ugyan néha a kubaiak megszólítanak. Az angoljukat akarják gyakorolni, esetleg vezetőnek ajánlkozni, és ha el sem fogadod, kissé meg akarnak tarhálni, szöveggel, miszerint a beteg gyerekeiknek kell a pénz, az orvosságra.

 La Tropicana, Havana

Ha nevesebb helyre akarsz menni, az árak drágábbak lesznek. Talán a legismertebb a Tropicana Club, egy revü, ami az egyetlen Castro előtti intézmény, Havanna dekadens korából, amit megtartottak. 1945-ben alapították. Ide persze jobb előre foglalni, fejenként olyan 100 dolcsira számítsál. Ebben benne van egy negyed liter rum és némi kaja. A Tropicana nem a belvárosban van, hanem a Miramare negyedhez közel. Amolyan „havannai” Folies Bergére, azaz egy nagy kabarét, ahol alig öltözött csinos profi táncosok emelgetik a lábaikat és rezgetik kebleiket, egészen reggelig.

 Dizőz, La Floridita, Havana

A magam részéről ez kissé drága, úgyhogy azt ajánlanám, menjünk el az egyik belvárosi bárba, egybe azok közül, ahova anno papa Hemingway is járt. Az egyik közel volt a hotelünkhöz, neve La Floridita. Mivel ismertebb, az ital árak jóval drágábbak, és bekerülni sem könnyű. A zenészek változnak, de Kuba legismertebbjei. A hely nem nagy, kívülről nem mutat sokat. De ahogy belépsz, a zenekar melletti résznél kell várni, amíg a bárnál hely üresedik, vagy netán egy asztal. Közelről, hátulról nézheted a csinos dizőzt, jobban mondva derrierjét a feszes ruhájában. Látod, ahogy meztelen karján az izzadság gyöngyözik, beleéli magát a dalba. Állítom, valami szerelmi csalódásról szól, bánatában a mikrofont rágcsálja.

 Bár, La Floridita:

Avagy menjünk el az egyik leghíresebb paladar-ba. A neve La Guarida. Paladar, a gebines éttermek neve Kubában. Ide asztalt kell foglalni, ez az egyetlen étterem Havannában, tudtommal, ahol internetes rezerváció kell.

 Földszint, La Guarida, Havana: Ugyan taxival is lehet menni, azt ajánlom, odafele sétáljunk. A félórás séta elhagyja a renovált ismertebb régi várost, és egy a turistákkal alig látogatott, de sűrűn lakott negyedbe vezet. Amolyan itteni Ferencváros. Ne vigyél magaddal láthatóan drága kamerát, próbálj úgy tűnni, hogy semmit sem viszel magaddal. Ugyan Havanna biztonságos, nem árt óvatosnak lenni. A séta romantikus, látni lehet az utcai életet. Bent a düledező bérházakban túl meleg van, mindenki a járdán téblábol, nagymama, kisdedek, mindenki.

Az étteremben csak készpénzt fogadnak el, számíts fejenként 50 dolcsira, (többszöröse egy itteni normál étterem árának), ami itt egy óriási pénz. Ez az étterem hírnevét, egy 1994-ben készült ismert kubai filmből szerezte, címe: Fresa y Chocolate, (Eper és Csokoládé), ami többek között, itt játszódott.

 Étterem, La Guarida, Havana: Egy valamikor csodálatos épület, de ma düledező bérház, harmadik emeletén található. A ház belső udvarában a biztonsági emberek dominóznak. Mutatják, merre menjél. Egy fenomenális lépcsőn, a harmadik emeletre. Itt a nyitott a gangról a szép kilátásban gyönyörködhetsz, az ott lakók mosott ruhái mellől kikukkangatva.

Becsöngetsz az egyik ajtón, és így belépsz az étterembe, ahol méltó fogadtatásban lesz részed. Leülsz rezervált asztalodhoz egy disztingvált nemzetközi, főleg nyugat európai, társaságba. Itt valami skandináv nyelven beszélnek, ott, azok németül, van dél amerikai, sok helyen angolul. Mi magyarul. Legyen az is. Egy kubai kuncsaft sincsen, hacsak nem egy pár, akik az US-ből hazalátogattak. Ilyenből, amikor mi itt jártunk, 2012-ben, még sok nem volt.

 Taxik éjszaka, Havana:

A koszt nagyszerű. De előtte nem szabad a koktélokat elmulasztani. Egy daquirit ajánlok. Annakidején hazafelé taxit vettünk. Az étterem előtt sorakoztak, az éjszakában. Mind amerikai kocsi, az 50-es évekből. Elkövettük azt a hibát, hogy a taxissal az árban előre meg nem egyeztünk. Gondoltam az étterem előírja ezeknek, hogy a kuncsaftokat le ne rázzák. De persze nem, és az ár a tíz perc taxizásért többe került, mint az itt Kanadában kerülne. És rázósabb is volt. A rugók és a csillapítók már rég nem működnek az ilyen autókban.

PS

Gyere egy rövid motorbicikli túrára Havannában, 4 perc, miközben a Buena Vista Social Club zenéjét hallgatjuk. Felejtsd el gondjaidat, éljed álmaidat....

Kattints ide, vagy menj ide:

https://www.youtube.com/watch?v=6JEdf7XsV5g

Tovább

Kaland Kubában

Egy régebben írt posztomat újítom fel, Obama kubai látogatásának alkalmából. Lehetséges, hogy az a Kuba, amit mi négy éve látogattunk el fog tűnni.

 Ha Kubába utazol, mint egyedi turista és nem csoportosan, egy Kubára specializált utazási irodához kell fordulnod.  Négy évvel ezelőtt, mikor mi arra jártunk, az interneten Kubában még nem tudtál rezerválni semmit. Mára az nagyon javult, van Air B and B, és talán kocsit is tudsz az interneten foglalni.

Hotel Inglaterra, Havanna

Nekünk egy Toronto melletti ügynökség kezelte összes rezervációnkat. Az iroda egy orosz származású kanadai tulajdona volt. A mi ügynökünk neve Oszkár, egy „ex” kubai volt. Ő intézte a hotel foglalásokat, repülő jegyek vételét és az autóbérlést. Ezeket mind előre ki kellett fizetnünk és a cég papíron, a postán, nyugtákat küldött mindegyik rezervációról, amiket ott a helyszínen kellett nekünk felmutatni bizonyítékként.

Röviddel indulásunk előtt Oszkár kért egy szívességet. Elvinnénk-e egypár dolgot két különböző embernek? Az egyik egy fajta kenőcs volt, amit a bébit fenekére kell kenni, ha fel van sebezve, a másik, egy hölgy számára olyan sampon, ami kiveszi a göndörséget a hajból. Ezeket (több más között, pl. egyszerű szappan) nem lehetett annak idején Kubában kapni.

 Utunk Kubában, kékkel mutatva

Furcsálltam, de eszembe jutottak „szalámis útjaim” anno Lengyelbe. Mondtam OK. Oszkár rögvest postázta a dolgokat és megadta az illetők nevét és telefon számát. Havannában dolgoztak a turista szektorban. Gondolom Oszkár szívességet tett nekik és így lekötelezettjei lettek. Az illetők első nap jelentkeztek és nagy hálálkodások közben átvették az ajándékokat.

 Az A1 autósztráda Ha kocsit akarsz bérelni Kubában a nagy multi cégek, köztük az általam kedvelt AVIS, nem áll rendelkezésre. Van egypár kubai állami cég.

Hotelünk amolyan Hotel Gellértnek megfelelő (szép szecessziós) épület volt Havannában, az egyik főtéren. Neve, Hotel Inglaterra. Itt mellesleg a választott autóbérlőnknek volt egy fiókja is. Négy napot töltöttünk Havannában, a kocsi bérlése az utolsó nap reggelén kezdődött. Hogy minden rendben legyen a megelőző napok egyikén le is mentem ide. Bemutatkoztam, mutattam papírjaimat, mondtam, holnaputánra van rezervációnk, majd fogok jönni. A hivatalnok elhessegetett, jöjjek amikor aktuális.

 Autostopposok tömege

Nos, eljött a nap. Becsomagoltunk, kijelentkeztünk a hotelból és lemegyek a kocsiért. Mutatom papírjaimat, most aktuális. A hivatalnok ránézett és elkezdett telefonálni. Több hívás is lezajlott, mire megkérdeztem mi történik? Aszongya, kocsit keres nekem, egyelőre nem talál!

Hiába mondtam ez le volt foglalva, ki volt fizetve és én két napja itt voltam őket emlékeztetni, csak a fejét rázta. Nincsen kocsi. Szerintem egy 20 dolcsit akart belőlem kicsikarni. De én megmérgesedtem, ráordítottam és megfenyegettem, hogyha kell, Castróig is elmegyek, mert ami történik az botrány.

Láss csodát, lett kocsi. Egy jó órába tellett, de lett.

Kubában a kocsit (mint másutt) feltankolva hozzák, de a benzint (nem úgy, mint másutt) ott rögvest ki kell fizetned, és „üresen” kell visszahoznod. Ami lehetetlenség, mert ugye nem akarsz visszahozás közben szárazra futni, avagy elképezhető, hogy nem használsz el egy tele tankot. Mindegy. Amivel a kocsit vissza hozod, az az övék. Másutt feltankolva kapod, feltöltve kell visszaadnod. Egyszerű. Ez itt nincsen.

 Az országúton

Tudtam, hogy Kubában nem lesz könnyű bérelt kocsival utazni. Kezdeti nehézség, hogy hogyan kerülsz ki Havannából a megfelelő útra? Ugyan vettem egy nagyszerű autós térkép könyvet, az utcák a belvároson kívül nincsenek jelölve, az országutak irányát néha mutatják, néha nem. GPS-t persze nem volt. Könnyen el lehet veszni. Mivel az embereknek nincsen autójuk, de motorbiciklijük sem, nem tudják merre kell autóval menni az országút kezdetéig. Szóval irányt kapni, nem beszélve a nyelvi nehézségekről, nem könnyű. Azt a tanácsot kaptam, hogy Varadero (ismert nyaralóhely) irányba kell először menni, majd rövidesen jobbra egy a Havannát körbemenő „gyűrű” útra kell térni, és erről rátérni déli irányba az A1 autósztrádára. Biztosítottak, hogy mindez jelölve lesz.  

Mi egy Trinidad nevű történelmi kisvárosba tartottunk, kb. 330 kilométerre. Ebből vagy 200 km-t dél irányába a kubai (egyetlen) autósztrádán kellett hajtani, amit A1-nek hívnak, majd kb. 130 km-t egy másik, kis országúton.

 Trinidad városában

Nem is volt baj a kezdetben. De a Varadero-ba menő utat a nekünk kellő elágazás előtt lezárták, mert javították, és egy kitérőn kellet volna menni, ami nem volt jól mutatva. 20 perccel indulás után eltévedtünk, valahol Havannán kívül. Nem jó érzés. Ahogy eltévedtünk, az autóstopposok mind integettek, hogy:

1/ rossz irányba megyünk, 2/ vegyük őket fel, majd útba igazítanak!

Tudni illik, Kubában az országutakon rengeteg autóstoppos van. Csapnivaló a távolsági közlekedés. Turisták persze csodás, új, légkondicionált kínai buszokban utazhatnak, de ez a helybélieknek megengedhetetlen, túl drága. Ezért rengetegen stoppolnak és szokásos üres teherautóknak ezeket csoportosan felvenni.

  Szinház épület, Cienfuegosban

Meg kellett állnunk. Nagy tömeg gyűlt össze. Többen is beszéltek angolul. Mindenki más irányt javasolt, gondolom azt ahova ők akartak menni. Legtöbbjük azt mondta vissza kell mennünk Havannába és onnan más irányba újra elindulni. Gondolom legtöbbjük úti célja Havanna volt. Na de ilyen hülye én nem vagyok.

Kis idő múlva Fernandóra esett a választásom, aki mondta meg fogja mutatni merre, van a gyűrű út, ami nekünk kell. Nem lehetett több 20 évesnél. Ő is arra megy, „munkába”, mondta. Déli 11 óra volt. Aránylag jól beszélt angolul, egy barátját is akarta hozni, de mondtam azt már nem.

Feleségemnek még Fernandó sem tetszett, nem tetszett neki az egész, de hogyan találjam meg a nekünk kellő utat? Fernandó elhelyezkedett a hátsó ülésen, a légkondicionált kínai kocsiban. Kezdte magát jól érezni. Nagy dumás volt. Sokat kérdezősködött. Érezte feleségem nemtetszését, ezért hozzá beszélt, nyugtatta, hogy ő tudja az utat.

  Varadero

Nos Fernandó tényleg rávezetett a gyűrű útra és egy idő múlva mintha láttam is volna egy táblát, hogy a keresett A1 sztráda 20 km-re van. De nemsokára Fernandó azt mondta, térjünk le jobbra. Nem tetszett nekem, mondom nem láttad a táblát? De mondja ez a (gyűrű) út tovább szintén karbantartás alatt van, erre kell mennünk, kerülővel. OK.

Gyanús. Letértem, de mondtam nejemnek (magyarul) ki fogom tenni ezt a Fernandót az első adandó alkalommal, mert nem hiszek neki, ez minket oda vezet, ahova ő akar menni. Az alkalom hamarosan egy kisvárosban adódott. A főterén sok ember, biciklista, volt, még egy rendőr is. Itt megálltam, mondtam Fernandónak köszönöm segítségét, de ki kell szállnia. Meglepte, próbált vitatkozni majd megsértődötten kiszállt.

  Templom  Trinidad városában, a főtéren:

Megint megkérdeztem az egybe gyűlteket hogyan lehet a sztrádához jutni, de képtelenség volt egyértelmű választ kapni.

Erre én 180 fokos fordulat, vissza az útra, amiről Fernandó letérített. Vagy fél órát vesztettünk, de a gyűrű úton tényleg egy idő múlva láttuk a sztráda jelzését és rátértünk. Megkönnyebbültünk, pedig csupán utunk kezdetén voltunk.

 Országut

Ez a sztráda nagy élmény volt. Alig volt rajta forgalom. Néha rozoga teherautók, állami tulajban levő személyautók és egypár, mint mienk, bérelt kocsi. Ezeknek mind más színű a rendszámtáblája, a helybéliek tudják ki kicsoda. Az 50-es években éreztem magamat, Magyarországon. Az út burkolata borzalmas álláspontban volt. Tele lyukakkal, amik nem voltak jelölve. Mintha építése óta nem lett volna karbantartva. Az úton lassú járművek, néha, ugyan tiltva van, biciklisták, háziállatok mozogtak. 60-nál gyorsabban menni nem volt ajánlatos, ugyan 100 km/ó van megengedve. Na, egy idő múlva látjuk az elágazásunkat. Cienfuegos város volt az irány, ugyan nem oda tartottunk, a mi utunk e város előtt tért el Trinidad városka irányába. Az országút Cienfuegos fele romantikus. Számtalan falun megy át. Bizony nem gazdagok, még motorbiciklit is ritkán látsz. Távol Keleten, amikor településeken áthajtasz lépten-nyomon mopedek, robogók tengerébe kerülsz, de itt, ezek a lakóság számára még elérhetetlenül drágák.

 A Cienfuegos előtti útelágazásnál a stopposok befeketítették az irányjelző táblát. Így az erre nem járatos autósoknak meg kellett állni és kérdezősködni. Mi is ezt tettük, mert nem voltunk biztosak milyen irányba forduljunk?

Az ott álló egyik férfi angolul mondta merre kell menni, majd kérdezte „én is arra tartok, elvinnél”? Nejem már húzta a száját, nekem sem akaródzott, de megsajnáltam. Fiatal koromban én is stoppoltam. Bólintottam. Beült Pedro, egy 35 éves férfi, egy sportszatyorral.

 Én, a kinai bérelt kocsival

Kiderült Pedro a fiát látogatta Cienfuegosban. Fia kórházban volt, elfelejtettem miért. Pedro a mi cél városunk (Trinidad) mellett élt, és egy tengerparti üdülő komplex béka ember instruktora volt. Igazi képesítése történész és tanár, de azzal semmi pénzt nem lehet keresni, míg így többre jut borravalókból. Cienfuegos (a nagyobb város) és Trinidad között nem volt rendes távolsági busz, Pedro a fiát stoppal járta látogatni hetente egyszer.

Nagyon rendes ember volt. Plusz, rendkívül iskolázott, de még utazott is. Apja egy időben magas rangú tiszt volt a Castro katonaságban. Pedro volt Párizsban, járt Törökországban és Afrikában, apját kísérendő. Beszélt franciául is. Feleségem megkönnyebbedett. Az egy órán keresztül egy echte, értelmes kubaival tudtunk társalogni. Nagyon élveztük.

Pedro mesélte, hogy az orvosi ellátás ingyenes, de amint orvosságról van szó, baj van, mert Kuba a legtöbbjét nem gyártja. Importálni kell és olyan magas áron árulják, ami az ittenieknek megengedhetetlenül drága.

Trinidadba érkezvén megmutatta hol van a hotelünk, még meg is hívott búvárkodni a nem messze levő hotel komplexusba, másnapra. Mesélte álma az, hogy saját könnyűbúvár iskolája legyen.

 Álom-álom, édes álom.

Tovább

MIT, a szuper egyetem

MIT, a Massachuset Institute of Technology közismert rövidítése. Az USA leghíresebb műszaki egyeteme. De, míg Harvardról mindenki tud, sok ember Európában semmit sem hallott az „emájtíí”-ról. Pedig testvér egyetemek. Mindketten egymás mellett, a Charles River (Károly folyó) bal partján, Cambridge városában vannak. Ami ugyan külön város, de szervesen Bostonhoz tartozik úgy, mint Buda Pesthez.

  Idősebbik fiam szerencsés volt. Az Ottawa Egyetem elvégeztével, ösztöndíjat nyert ide. Öt évet itt töltött. Kanadába vissza nem jött, most San Franciscóban él. Nagydoktorátust szerzett szerves kémiából. Öt éven keresztül, évente kétszer lehajtottunk Bostonba, egy 8 órás út, őt meglátogatni.

Az MIT diploma sok ajtót kinyit. Az állás lehetőségek jóval jobbak, fejvadászok próbálják a végzősöket elcsábítani.

  Fiam 2002-ben kapta doktorátusát. Elmentünk a diploma osztásra, amit itt „commencement”-nek hívnak. Május végén volt, egy szép tavaszi napon. Ezen a napon kapja minden hallgató, aki abban az évben végez, mérnököket/doktoráltakat beléértve. Eltart órákig, nevüket szólítják egyenként, a szülők büszkén nézik csemetéiket, akik fekete palástban és a furcsa fejfedővel itt felsorakoznak. Az egyetem elnöke mindenkivel kezet ráz és átadja a diplomát.

Előtte ünnepség, beszéd. Abban évben a világbank elnöke beszélt, James Wolfenshon, ausztrál származású közgazdász/jogász. Megjegyzem a végzők több mint fele színes volt. Főképpen ázsiai származású. Ők műszaki dolgokban nagyon jók. A diákok tíz százaléka nem amerikai, hanem külföldi ösztöndíjas, mint a mi fiunk.

Az első évben a doktorátusért tanuló ösztöndíjasok feladata a gólyák (freshmen) segítése tanulmányaikban. A második évtől egy professzor mellé rendelik őket. Az elkövetkező négy éven keresztül azokat fogják kutatásaikban segíteni. Ezért kapják az ösztöndíjat, ami megélhetésüket biztosítja. Lesz pénzük enni és egy lakást, harmad/negyed magukkal, a városban bérelni. Másra nem futja. Mindezért dolgozniuk kell, napi 10-12 órát, beleértve a hétvége egyik napját is és persze nincsen nyári vakáció. Magyarul, látástól vakulásig a tudománynak élnek.

  MIT és hasonló nagynevű egyetemek köztudottan csak a legrátermettebbeket veszik fel. Van felvételi vizsga, megnézik a fiatalok eddigi iskolai/egyetemi eredményét és magán tevékenységeit. Ajánlás kell az iskolából/egyetemről két professzortól. MIT kb. 10 jelentkező közül csak egyet vesz fel. Fiam esetében segített, hogy megyei ifjúsági sakkbajnok volt, nyaranta az ottawai egyetemen a kémia professzorának segített kutatásaiban és hogy sakkot tanított és matematikából korrepetált, itt Ottawában, más fiatalokat. MIT előszeretetben részesíti azokat, akiket itt „nerd”-ként csúfolnak. A „stréber” vagy „könyvmoly” nem megfelelő fordítása ennek a szónak, de jobbakat nem tudok.

 És mégis, legalábbis a mérnöki karon köztudott hogy az első év végén a hallgatóknak 11 tárgyból egy B+ átlagot kell elérniük. Ha nem, eltanácsolják őket. Elképzelheted az embertelen igyekvést, mert senki sem akar ezek közé tartozni. Az első év után a helyzet valamelyest normalizálódik, de a kemény és állandó tanulás szükségessége nem változik. Ez nem egy olyan egyetem ahol sok időd marad randizni, bulizni, részegeskedni. Sajnos öngyilkosság is előfordult, mert nagy ritkán egy fiatal úgy érezi, hogy saját (és szülei) elvárásának nem felel meg.

  A tandíj (ezeken az egyetemeken mindenütt) rendkívül magas. Évi 40 ezer dollár tandíjról beszélünk. Ehhez jön a megélhetés, a legtöbb hallgató nem helybeli, szállás és könyvek, stb. ami még egy évi 40 ezer dollár. Szóval egy mérnöki diploma, ami négy év, 320 ezer dolcsiba kerül itt. Nem aprópénz. Ha családod bizonyítottan nem tudja fizetni, van alacsony kamatlábú kölcsön, és a kisebbségeknek és a rászorultaknak ingyenes segély is. Az itteni családok érthetően a gyerekek óvodás kora óta gyűjtenek az egyetemi oktatás magas költségeire.

 

Végül is egy néhány további adat/ismertető az MIT-ról:

1861-ben létesült, válaszaként az US-ban lezajló ipari forradalomra. (Harvard-ot 1638-ban alapították). A mérnökök oktatására, tudományokra, közgazdaságtanra van specializálva és építészet kara is világhíres. Orvosi, jogi kara, és irodalom/szépművészet nincsen, ugyan 1950-ben megnyílt a Humanitás Kar és a Sloan Igazgatás kar, (MBA).

  

Mint Harvard, és sok más a legjobb egyetemek közül, MIT magán egyetem. Évente körülbelül 1100 diák diplomázik alapfokon. Ezekhez kell adni a kb. évi 1500 kisdoktoráltat (Master degree, ez plusz két év) és 500 nagydoktoráltat (PhD, ez plusz öt év). MIT tőkéje, amit egyetem esetében „endowment”-nek hívnak, 11 milliárd dollár. Az egyetem színei: bordó és szürke.

 Az itt végzett híres emberek nagyon számosak. Csupán a ma is élő ismertebbek közül az egynéhányat engedtessék felsorolnom: Kofi Annan, (az ENSZ volt fő titkára), Bern Bernake (FED volt elnöke), Buzz Aldrin, (űrhajós), Benjamin Netanyahu, EM Pei, (építész), Paul Krugman, (közgazdász).

A felvilágosult Noam Chomsky, MIT nyelvész professzor és világhíres filozófus, itt tanít. 81 Nobel díjas végzett falai között.

Tovább

Gondolatok a repülésről

Ott ültem az ablak mellett. Este 6 fele. Ahonnan jöttünk még csak délután 3 volt. Vagy öt órán át repültünk San Franciscóból.

Chicagó éjszaka:

December 30.-a volt, egy felhőtlen este. Nem havazott, minden rendben volt hál istennek. Ablakom mellől tisztán láttam a nagyvárost. Gépünk, United Airline 636, éppen Chicagóba kezdett leereszkedni. Ott egy kisebb gépre kellett átszállnunk, ami Ottawába fog vinni, egy óra múlva. Az az út még két óra és haza érünk

 Chicago, a Michigan tó, éjszaka:

Egyre közelebb lett a város. Imponáló volt a sok utcalámpa, tisztán látni lehetett a behemót város hálózatos utcáit, a házak- és az autók fényeit. A fő utcák világosabbak. Lám ott egy bevásárló központ lehet. Most a gép a tó felé kifordul, ott minden sötét, ugyan volt egypár fény, gondolom hajók. A gép élesen bedőlt, fordult vissza. Látod a belváros felhőkarcolóit, a repteret messziről, ahova le fogunk szállni.

United Airlines, tájékoztató:

Szíjazd be magadat - mondják - vissza az üléseddel. Nézek ki az ablakon, már a fákat is látni. Kis rázkódás, touch down. Felbőg a motor, ellen áramot ad, hogy jobban lassuljon. Nagy reptereken, mint O’Hare, 10 percig is eltart, amíg a megfelelő helyre eltaxizol és kiszállhatsz. Közben látod a sötét égen, ahogyan a többi landolni készülő gép egymás mögött a levegőben felsorakozik. Mindegyik egy kis közeledő fénypont. A landolás párhuzamosan történik, két gép egymás mellett, így többet tudnak fogadni (és indítani). Több kifutópálya is van, csúcsforgalomban kb. minden 14 másodpercben leszáll egy gép. Felszállás hasonló gyakran.

 Chicago O'Hare:

Kiszállás után gyaloglás, míg a nagy elektromos táblán megkerestük honnan indul az Ottawába menő gép. Az E szárnyba kellet átgyalogolni. Volt idő, de sörre vagy enni, nem. Chicago O’Hare az egyik kedvenc repülőterem, nemrég még renoválták is. Csak megyünk a kivilágított széles hosszú, kanyargó épületben, tökéletes tisztaság. Jobbra, balra várótermek, gyorséttermek, bárok, üzletek, WC-k, információs asztalok. Tele emberekkel, gyerekes családokkal, utazó katonákkal. Úgy tűnik, az egész világ utazik. De üzletember nem igen volt, az ünnepek miatt. Végre megtaláltuk az E szárnyat, ahonnan Kanadába indulnak a gépek. Itt nincsen se vám se útlevél ellenőrzés, majd az lesz ott, ahol megérkeztél. De van vámmentes bolt, vettem is egy palack konyakot. Fele áron, mint Kanadában. Fizetsz, a gépbe belépéskor kapod kézbe.

 Légifelvétel, Chicago O'Hare:

* * *

Gyerekkoromban egypárszor ismerősök elvittek az évente egyszeri „Repülőnapra”. Ha jól emlékszem a Mátyásföldi reptéren tartották, máskor a Budaörsin. Láttam „lököst” is, ruszki léglökésest. Akkoriban a hangsebességen túl szabad volt repülni…jött-ment a gép…huss…és utána jött a hang!

Már két éve a Vegytervben dolgoztam, a Lajossal voltunk Debrecenben kiszálláson és már nem emlékszem mi okból kifolyólag, de repülővel jöttünk haza Budapestre. Szóval akkor és ott elvesztettem az ártatlanságomat. Repültem!

  CP Air, kanadai járat, ma már nem létezik:

Ezután nem kellett sokáig várni, mert egy nagy elhatározás eredményeként, elmentünk Magyarországról, és 5 hónappal ezután, feleségemmel Rómában beszálltuk egy fényes Canadian Pacific (CP Air) gépbe. 1969 októberében. Irány Montreal, majd Toronto. Új ruhákban voltunk, új élet elé néztünk. Az út jó benyomást keltett bennem. Egyenruhás stewardeszek. Akkoriban még volt menü, három választékkal. Italok ingyen. És életemben először, ettem brokkolit. Nem vicc, az volt az egyik garnírung.

 Egy reptéri club, gyakori repülőknek: Telt múlt az idő, és úgy történt, hogy állásommal kapcsolatosan sokat kellett utaznom. „Gyakori repülő” lett belőlem. Eleinte csak a tartományban utaztam Torontóból (Ontario, óriási terület), ahol akkoriban cégünk vidéki kórházakat épített. Majd állást változtattam és az új cég egész Kanada területén dolgozott. Minden két héten, 3 napra elrepültem.

Ilyen embereknek a repülőtárság kedvezményeket ad. Azért hogy ne már más társasággal repüljél. A reptereken van külön hely, a klub, ahol a magadfajta frequent flyer  visszavonulhat. Megpihenhetsz gépedre váróban. Ingyen étel-ital, és újságok vannak itt, néhányban még le is zuhanyozhatsz. Elsőként szállhatsz be a gépbe. Az utjaid után pontokat adnak, amiket ingyen magán utakra be tudsz váltani. És persze ha van hely az első osztályon, olykor megjutalmazhatnak, és ott utazhatsz. Ott francia pezsgőt mérnek. A koszt is jobb.

Szovjet léglökéses gép az 50-es évekből:

Jól hangzik, de az ilyen munka fárasztó. És sokat vagy a családodtól távol. Télen, de máskor is előfordulhat, sok a késés. Vagy ami rosszabb, nem repülnek, műszaki ok miatt vagy mit tudom én miért. Ott kell valami hotelben aludni, reggel korán kelni, remélni, hogy aznap elszabadulsz. 

Mindez elmúlt, nyugdíjba mentem. Maradt az évi egyszer-kétszeri utazásaink, ami itt nem nagy szám. A „gyakori repülő”-nek járó kiváltságokat elvesztettem. Beszállásnál és másutt, várom a soromat.

Tovább

Buenos Aires

Szerencsés vagyok, jártam Buenos Airesben. Igaz, van már vagy 10 éve annak, hogy oda ellátogattunk. A télből, Torontóból, 11 óra állandó déli irányú repülés után Buenos Airesben, nyárban, landoltunk. Az órát nem kellett átállítani. Először pár napot egy, a római partnak megfelelő nyaraló-külvárosban töltöttünk. Ezután négy napra betelepedtünk a nagyvárosba.  Nincsen jobb szó: nagyváros. Buenos Aires 3 milliós.

Plaza Mayo, bal sarokban, nejem és (jobbra) a vezetőnk: 

Előzőleg az első napra az interneten egy idegenvezetőt béreltünk. A hotel lobbijában várt. Egy fiatal történelem szakos egyetemista leány volt, aki nyáron így dolgozott. Egy bérelt kocsival és egy sofőrrel, 6 órán keresztül velünk volt. A nap végére bemutatta a város legérdekesebb részeit és elmagyarázta mi a „dörgés”, azaz hogy biztonság szempontjából mire kell vigyázni. Pl. csak a „rádiós” taxikba szabad beszállni.

A Falklandon elesett katonák emlékműve:

Megmutatta a Plaza Mayo-t ahol, hosszú éveken keresztül vártak a kétségbe esett anyák valami kis hírre az eltűnt gyermekeikről. Itt van ugyanis az elnöki palota és a nagy katedrális is. Megnéztük a Plaza Republica-t és a közelében levő Operát. A belvárost, a diplomata negyedet, az ismeretlen katona sírját és a Falklandi Háború emlékművét, meg a nagy parkokat.

Recoleta temető, egy kripta emlékműje:

 A következő naptól kezdve sajátmagunk jártuk be a város érdekesebb negyedeit, "barrios", ahogy itt ezeket hívják. Az alábbi ezek rövid leírása.

Recoleta, negyed, Buenos Aires: 

Recoleta, egy jobb központi városrész ahol a hotelunk volt. Innen sok helyre gyalog tudtunk elsétálni, az árnyas fákkal szegélyezett körutakon és kisebb utcákon. Többek között a híres temetőbe. Itt vagy 6400 mauzóleum van. Mint egy szűken épített városban, térkép nélkül elveszhetsz. Ezt persze a bejáratnál ingyen kapsz, és saját lábadon bejárhatod a hírességek sírját. Legnevezetesebb ezek közül Éva Peron-é, aki itt az Evita néven közismert.

La Biela Kávéház: 

Innen, ha egyszer erre jársz ajánlom sétálj el a közelben levő híres Buenos Aires-i nagy kávéházak egyikébe, a La Biela-ba. 1850-ben nyílt meg. Ugyan belül gyönyörű, ülj le egy asztalhoz kint, a nagy gumifa árnyékába. Rendelj egy italt a tökéletesen fehérbe öltözött pincérek egyikétől. Nyújtsd ki a lábad, érezd magadat a múlt században. Nagyapád korában, valahol Budapesten, amikor a kávéházi élet divatos volt. Buenos Airesben még mindig az. Érdemes a Café Tortoni-be is el látogatni. Itt megnézheted Argentína nagy írójának, Jorge Luis Borges (1899-1986) asztalát.

Buenos Airesben a régi világ szokásaival számtalanszor találkozol. A jövedelem különbség lényeges, vannak, akik nagyon jól élnek, mások nem, de azokat a belvárosban nemigen látod.

Palermo, profi kutya sétáltató :

Palermo városrész talán a legromantikusabb, ugyan sokan San Telmo-t tartják annak Arra majd később kitérek. Palermoban óriási parkok vannak, ahol napközben profik sétáltatják a jobb emberek kutyáit. Sok a bohém, és a művészetet kedvelő ember, akik itt laknak. Tele van hangulattal, jó, nem drága éttermekkel, ízléses butikokkal, borozókkal. Palermónak több része is van, Palermo Hollywood, az argentin filmgyártás centruma, Palermo Soho, ahol sok az étterem, a bár és ahol az éjszakai élet zajlik.

La Boca negyed: 

La Boca városrészbe érdemes elmenni. Itt van a Boca Junior klub hatalmas foci stadionja. Ez a klub az argentin megfelelője a Ferencvárosnak. Az eredetileg olasz emigráns városrész Buenos Aires egyik legrégibb települése.

Bár, St. Thelmoban: 

Utoljára említem, de elsőként érdemes meglátogatni a San Telmo negyedet. És kétszer kell oda elmenni, egyszer nappal a nagy bolhapiacot és az antik üzleteket megtekintendő, és késő este, hogy az egyik tangó bárban egy előadást megnézzél.

Utca táncosok: 

Az előadás nem olcsó, előre foglalni kell. A mi bárunk egy kis romantikus téren volt, macskakő, gázlámpák, nagy élet. A műsorban szóló táncosok, híres énekesek szerepelnek, megspékelve fiatal profi táncosokkal. Láthatod (úgy tűnik) Argentína legszebb nőit. És feleséged a legfessebb latin férfiakat. A párok egymás karjaiba simulnak. Tangót táncolnak. Estélyi ruhában, szmokingban. A tangó zenéje nagyon érzéki, a férfiak, fekete hajuk lesminkolva, vezetnek. A büszke senoríták meztelen válluk, tökéletes lábuk….simulnak, hajladoznak... a levegőben elemi az erotika. A műsor végén a leányok és fiuk szétszélednek és a közönséget táncra kérik. Ha szerencsés napod van, egy gyönyörű argentin leányt vihetsz táncba.

 A Július 9.-e sugár út

Megemlítem, hogy a tangót, az argentin táncot, a városban nappal is látod táncolni. Úgy tűnik mindenhol. A tereken, a metró megállóban, szól a zene, táncol a profi pár. Csak nézed és a végén pár pesót fizetsz nekik. Úgyszintén vehetsz leckéket vagy csak elmehetsz a sok helybeli tangó klub egyikébe, táncolni. Ezeket a milongának hívják, argentin specialitás. Az itteniek élnek halnak a tangóért.

Calle Florida: 

Befejezésül egy történet. Egy étterembe volt rezervációnk. Tudnivaló, ha valahova gyalog lehet elmenni, mondjuk 30 percen alul, mi nem taxizunk. Szóval olyan este tízkor, mert az argentinok a spanyolokhoz hasonlóan nagyon későn esznek, kiléptünk hotelunkból. A fényes nagykörútra. Rögvest egy sereg egész fiatal gyerek a cipődet akarja megtisztítani. De nem kellett. Követnek és dollárt kunyerálnak, de ez is megszűnik egy idő múlva.

Nemsokára észreveszed, hogy az utcára kitett szemetet sokan turkálják. Néha egész családok. Megint egy idő múlva rájössz, hogy ezek az üvegeket és a fémet/plasztikot választják külön. Ezért, gondolom, pénzt kapnak. Szépen, profi módra dolgoznak, rendetlenséget nem hagynak. Itt nincs szükség különböző színű szemetes bödönre, mint nálunk Kanadában, a szegények így elintézik.

Jó ülni az árnyékban: 

Nosza, egy mellékutcába kell most mennünk. Ugyan nem a legjobban kivilágított, de biztonságos. Az elegáns bérházak előtt a házmesterek ülnek kis székeken, és a nyári melegben, az utcán keresztül pletykálnak. Egész nap az ajtókat nyitogatták és a kilincsek bronzát fényesítették, most kikapcsolódnak. És ezután egy bal kanyar, majd egy kis tér. Megérkeztünk.

 Caltrava gyaloghíd, Buenos Aires

Beléptünk az étterembe, Ovideo-nak hívták. Dugig tele, volt egypár család kis gyerekekkel is. Csillárok, fehér terítő, sürgő forgó pincérek zöld kötényben. Egy nagy asztalon a legjobb hideg-meleg antipasti (előételek) választéka. Itt aztán dúl a jólét. Az argentin konyha, a grillezett marhahús, a vörösborok fenomenálisak. 

Jól eszel, iszol és a végén, mert már késő van, egy taxiba szállsz. És a taxiban elbeszélgetsz a vezetővel, aki (történetesen tud angolul) egy tanár, de mondja, a fizetéséből nehezen tudja családját eltartani, és nyáron taxivezető. Hirtelen a rádióján egy csodálatos zene szól…olyan Verdis…megkérded mi az? Az argentin himnusz, mondja sofőrünk. Éjfél van, a himnuszt játsszák Argentínában.

Rák különlegesség, Ovideo, Buenos Aires: 

A hotelünkhöz érkeztünk, megállunk. A hotel portás már nem szolgálatos, de valaki kinyitja nekünk az ajtót…megismerem, azon kisfiúk egyike, aki cipőnket akarta tisztítani pár órája. Már rég ágyban lenne a helye. Szóval jár neki egypár peso. Mi megyünk aludni, de az élet nem áll meg Buenos Airesben.

Tovább

Téli nosztalgia

Az alábbi képen, ami az avatarom is, éppen síelni indulunk. Az ötvenes években. A Perfekta bakelit kamerámmal készült. Barátom készítette.

Budai gyerek voltam és mi Budán, legalább is sokan közülünk, szerettünk szánkózni, síelni. Persze nem messze, ott volt a Svábhegy. Oda jártunk síelni. A Normafához, az Egyetemire és a Harang Völgybe. A Csőn sosem mertem lejönni. Ez az Egyetemit köti össze a Harang Völggyel. Egy rövid, de keskeny és meredek rész, ami a Mátyás Király útnál kezdődött. Ki tudja meg van-e, vagy ezt is beépítették?

A Normafa, télen:

A Gugger hegy még közelebb volt. Ott szánkóztunk. A Csacsi Réten. Veszélyes volt, mert jeges tudott lenni és a pálya (egy meredek utca) végénél egy vízpumpa volt, amit illett kikerülni.

Persze korcsolyáztam is. A Városmajorban és a sulink udvarán, amit a pedellus, Imre bácsi, ha hideg volt, hát felöntött. Kurblis korival. A Műjégre, a Ligetbe csak ritkán mentem. Ott sok „menő” volt, akiknek volt rendes cipős korcsolyájuk. És a belépés drága volt, 7 forint!

Telente gyerekkoromban, (50-es évek) még hosszú szénszünetek is voltak. Mindez kézre játszott. 

Anyám szó szerint gyakran kitessékelt a lakásból, régi, háború előtti síléceket adván és mondta: menjetek már fel a hegyre síelni! Jót fog tenni a friss levegő! Már amikor volt hó. Mentünk, gyerekek egymagunk, a villamossal a Fogashoz. Avval a végállomásig.

Ha sok volt a hó nemsokára fel lehetett kötni a síléceket. Elmentünk az Úttörő Vasút mellett a Kis Normáig, ami a kedvenc lejtőnk volt. Amolyan kezdő. A Nagy Norma nekem akkoriban túl nehéz volt.

A Kis Normának volt egy folytatása is, az már nehezebb és jegesebb volt. Ezekben az időkben sí felvonó nem létezett. Regélték, hogy a Kékesen volt egy, de hát oda télen sosem jutottam el. Lesiklás után gyalog mentünk fel a lejtő kezdetére, síléceinkkel a vállunkon. Jó testedzés volt.

A Kis Norma: 

Síelésből kimerülve a Zugligeti villamos (81-es, később 58-as) végállomásához jöttünk le, a Harangvölgyön keresztül. Néha előtte még elmentünk az Anna kápolnához is, és onnan le a Disznófőn keresztül. Avagy, ritkán, a Farkastorkon a Farkasréti villamoshoz.

A Harangvölgy, nyáron:

A sílécünk a maiakhoz összehasonlítva nagyon primitív volt. Szüleink háború előtti léceit használtuk. Túl nagy volt, nem volt jó kantnija (éle), így a jégen nem ért semmit. A kötés szíj és rúgó kombináció volt. Sícipőnk se volt, csak normál bakancs, és így tovább. A mai lécekkel ezekhez képest álom sízni.

Az Anna Kápolna:

Családunkban az unokabátyám és később unokanővérem magyar sí bajnokok voltak. Az Előrében síeltek, a Disznófőnél volt a klubház. A Kékesre is vitték őket! Úgy tűnt mindenkinek nagyszerűen síelnek, ők kaptak menő felszerelést.

A Disznófő Kút:

De nem tudtak normális lejtőn gyakorolni. Híre volt, hogy a magyar csapat, nem mert a Hahnenkamm-on lejönni, amikor egyszer arra a versenyre (Kitzbühelbe) kivitték őket.

A Zugligeti villamos végállomás. Ma már nem működik:

Tovább

Áruházakról

Kiskoromban néha szerencsés voltam. Olykor egy "nagy", ez lehetett szülő vagy ismerős, bevitt a városba. Budáról, az 5-ös busszal mentünk.

Legjobban ilyenkor az Úttörő Áruházba szerettem menni. Ez lenyűgözött. Az épületben volt egy átrium, arra ráláttál, az emeleti gangokról. Itt, ha jól emlékszem az első emelet magasságában, egy nagy játékvasút futott körbe, plusz nagy ritkán a tetőről felfüggesztett repülőgépet is beindították, és az olyankor körözött.

Mi jobbára nem vásároltunk semmit. Pénzünk ebben az időben sosem volt. Ha apámmal voltam, utána elmentünk a Rákóczi út és a Petőfi Sándor utca sarkán levő nagy Keravill boltba, ami a legnagyobb rádió bolt volt Budapesten, (most talán ez a Jégbüfé).

Ezt a boltot ő is szerette. Itt csodáltuk a pult mögött felsorakozott Orion és Vadásztölténygyár által készített rádiókat. A TV még abban az időben, 50-es évek eleje, elképzelhetetlen luxus volt. De mindig volt egypár ember, aki rádiót vásárolt, és sok kibic, mint mi, akik csak néztünk. Az eladó a készülék demonstrációja közben, rövidhullámon, mindig „véletlenül” rátévedt a Szabad Európára. Ezt (gondolom) a kuncsaft úgy kérés nélkül akarta, mármint annak demonstrálását, hogy az új készüléke, ezt majd fogni tudja.

Ha szerencsém volt, hát elmentünk a Mézes Mackóba is. Aszpikos lazac volt a kedvencem. Meg francia saláta. A Corvint én sosem szerettem, másra meg nem emlékszem.

Már érettségiző korban lehettem, amikor a Luxus Áruház megnyílt a Vörösmarty téren. Az nagy csoda volt, képzeld, olasz cuccokat is árultak. Mamma mia!

Fiatal koromban, a 60-as években, kétszer is utaztam 70 dolláros turista útlevéllel, de ez olyan kevés pénz volt, hogy áruházakba nem is mentem. Minek fájjon a szívem?

Kanadába érkezvén, 1969-ben, bizony nagyot néztem a torontói áruházak láttán. Csodálkoztam az árubőségen, a kiszolgáláson. Ha valami nem tetszett, hát hetek múlva is kérdés nélkül kicserélték a cuccot, vagy visszavették, és pénzedet visszafizették! Az Eaton’s volt a legnagyobb, egy nagy kanadai áruház lánc, azóta már becsukott, meg ennek a versenytársa, a Simpsons, szintén nem létezik, azt a Hudson Bay vette meg.

Későbbi utazásaink során azonban, nagyvárosokban, mindig elmegyünk egypár nevezetes áruházba. Leírok egypár várost, ahol vannak olyan áruházak, amiket szerintem érdemes meglátogatni.

Párizs

Itt kettőt ismerek, a Galerié Lafayette, ami az Operához van közel, és a Printemps, ez szintén az elegáns 9. kerületben van.

Ezekbe az áruházakba már csak az épület megtekintése miatt is érdemes elmenni. Mindkettő Art Nouvueau stílusban épült. A Lafayette acél és üveg dómja világhíres, a Printemps szintén rendelkezik hasonlóval, a nevezetes ólomüveg dómmal. Itt van az áruház étterme, a Brasserie Printemps.

London

Londonban három áruházra szeretném a figyelmet felhívni. Az alacsonyabban árazottól a drágább szerint sorolva, ezek: Selfridges, Harrod’s és Harvey Nichols. Selfridges az Oxford utcán, London egyik első áruháza volt. Első Európában, amelyik az árukat úgy helyezte el, hogy azokat a vásárló meg is foghassa. Úgyszintén, az amerikai alapítója, maga Selfridges úr, kezdte el azt a ma már bevett gyakorlatot, hogy az áruház földszintjén, a belépésnél, az illatszerek és ékszerek/bijouk legyenek elhelyezve.

New York 

Nos, New York verhetetlen. Híres áruházai tele vannak vásárlókkal, akik az ország minden részéről és a világ minden tájáról ide jönnek, pénzüket költeni. Megint csak közép ártól felfele menve megemlítek négyet: a Macy-t, Bloomingdale’s-t, Saks Fifth Avenue-t és a Barneys-t. Innen még megy felfele, de mi oda nem megyünk. Egypár úgy tűnik kizárólag milliomosoknak lett csinálva, példa erre Bergdorf Goodman. Ajánlom, menj el a Saksba, és pedig a női cipő osztályra. Ámuld a nők tömegét, ahogy a középen levő porondon a cipőket próbálják, sokszor az eladóra sem várván. Egy elemi őrület. 

Saks Fifth Avenue, New York:

San Francisco

Kettőt említek, ugyan a második csupán egy afféle lakásberendezés üzlet, de említésre méltó. Ugyan a svéd emigráns Nordstrom első boltját Seattle-ben nyitotta, a ma már közismert Nordstrom áruház hálózat egy nagyszerű példánya itt található, a belvárost is átszelő Market utcán.

Nordstrom, San Francisco, Market St.:

 

A lakást díszítő áruház neve: Gump’s. Amikor fiamat Karácsonykor látogatjuk, ide mindig elmegyünk. A vázák, evőeszközök, porcelánok (sok Herendi) egyedül állók. Mintha egy múzeumban járnál, de minden pénztárcára van megfelelő áruja. A kiszolgálás tökéletes.

Gump’s, San Francisco, Post St.:

Tokió 

Itt 2014 júniusban jártunk. A japán áruházak nemigen ismertek a világon. Ugyan újabban Uniqlo hálózat kezdi áruházait nyitni, itt Észak Amerikában. Leszerződtette Dojkovicsot, a tenisz hírességet, ezt hirdetendő. Uniqlo egy ruha kereskedő hálózat, mint GAP, egyszerű, olcsó, ízléses ruházatai kezdenek népszerűek, lenni.

 Isetan, Shinjuku, Tokió, Food Hall:

Hotelunkhoz közel volt az egyik legnagyobb japán áruházlánc „zászlóhajós” boltja. Az Isetan hálózat (Shinjuku–ban levő) mega áruháza. Elképesztő. Hadd említsem most csak az alagsorban levő étel csarnokot, (Food Hall), ahol elvitelre vásárolhatsz. A lehető legjobb élelmiszereket és előrekészített ételeket. Persze az amerikai áruházaktól eltekintve a londoni és párizsi áruházakban is vannak ilyen osztályok, és azok is hihetetlenül gazdagok és látványosak. De talán csak Harrod élelmiszer alagsora jön az Isetan-hoz közel.

Miről van szó? Egy közel focipálya méretű területen vannak az élelmiszerek és italok. Van minden, ami szem szájnak ingere. Van zöldség, halas, hentes, és cukrászda rész. Sok helyen már minden előre el van készítve, hogy könnyen el lehessen vinni és otthon elfogyasztani. A legízlésesebben csomagolják.

A helyről egy óráig nem tudtam kijönni, annyira el voltam ámulva. És nem csak japán cuccot árulnak. A Franciaországban képzett cukrászok krémesei fenomenálisak. Olaszban tanult mesterek dolgoznak a háttérben, az antipasti választék komoly. Német receptű virsliket vehetsz.

Elmentem a bor osztályra. Kérdezték honnan való vagyok? Mondtam félig Kanada, félig MO. Volt kanadai és magyar boruk is. Megkérdeztem hol árulják a saki-t (japán rizsbor)? Bárcsak ne kérdeztem volna! Az ellenkező oldalon volt. Elkísértek. Egy szakember kezébe adtak. Kérdezte, édes vagy száraz saki-t szeretek, hidegen vagy melegen szeretem inni?

Bemutatott (megkóstoltatott) egy jó párat, a több ezer választékból. Jó hangulatom lett. Vettem is egy üveggel. Úgy becsomagolták mintha ékszer lett volna. Hazavittem a hotelbe. Nem tartott sokáig.

PS
Mellékelek egy 4 perces Food Hall videót, Isetan fő áruházáról, Tokióból:

(Az árakat 100-al oszd el, hogy dollárban kapjad).

Tovább

Osso buco

Hölgyeim és uraim itt az ideje hogy kitárjam szívemet és a kedvenc ételemről írjak. Nincs értelme, hogy ezt a titkot tovább rejtegessem. Le fogom írni a receptjét is, nem nehéz elkészíteni. Többféle változata van. A receptbe valókat a borjúlábon kívül szabadon lehet értelmezni. 

Fiatalabb koromban a rántott borjúláb kedvenc eledelem volt. Ha volt a menűn, én azt rendeltem.

De most itt az olasz borjúláb receptről lesz szó, jobban mondva egy Milánói specialitásról, ami a világ szerte jól ismert. Nem tévesztendő össze azzal, amit a magyarok a borjúláb alatt értenek, amit gondolom először megfőznek majd kirántanak. Az a vágat szerintem egy kissé közelebb van a patához.   Az olasz hentesek nem így vágják a borjút, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen vágatot a magyar henteseknél is lehet kapni.

A gyönyörűsége a közepén levő csont a velővel, aminek kikaparása az étel fogyasztásának tetőpontja. Innen ered az étel neve. Osso buco olaszból lefordítva lyukas csontot jelent. A velő el nem fogyasztása (diéta, stb., mentség miatt) váló ok! Tessék az asztal mellett levőktől előre megkérdezni, ki nem szereti, és annak oda adni, aki meg is eszi! A keresztbe vágott borjúláb szeletek legalább két centiméter vastagok legyenek, ha duplája az még jobb.

 A legjobb edény, amiben ilyen ételt lehet készíteni, az a zománcozott, fedős, öntött vas fajta. A leghíresebb gyártója ezeknek az edényeknek a francia Le Creuset.  
Mesés edényei nem olcsóak, de generációkig eltartanak. Persze készítheted egy olyan fazékban is, amiben a pörköltöt főzöd. Kicsit jobban kell vigyázni, hogy oda ne égjen, mert (a pörkölttel ellentétben) nemigen lehet keverni főzés közben.

A képen osso buco polentával, azaz kukorica kásával:

Na de jöjjön a recept. Nos, vegyél borjúláb szeleteket, amit a első fenti képhez hasonlóan vágtak. Forgasd meg kis lisztben, és az edényben kis forró olíva olajban, (tető nélkül) közepes lángon pirítsad barnára, kb 2 perc oldalanként. Ez után ha van hely a lábosban szórjál a húsok mellé összevágott hagymát (és ha van póréhagymát). Lefedve dinszteljed amíg átlátszó lesz, kb 5-10 perc. Ha nincs hely, vedd ki a húst és úgy dinszteljed. Ez után (ha kell) tedd vissza a lábas aljára a húsokat, (fontos hogy alulra, mert különben a velő kifőhet belőle) köré/fölé a hagymákat, majd öntsd fel egy kis száraz fehér borral (egy kis pohárnyival) és adj hozzá ízlés szerint karikára vágott répát, zellert, fehér répát, amit szeretsz, vagy ami akad. Mértékkel, nem túl sokat. Fedd le, és alacsony lángon pároljad. Vigyázz hogy a lábas alján egy kis folyadék mindig maradjon. Ha úgy néz ki idővel, hogy elpárolgott, adj megint egy kis fehér bort hozzá. 

Félúton belevághatsz paprikát, kis gombát és paradicsomot is, meg petrezselymet, és ízesítsd meg sóval-borssal. A párolás kb. másfél, két órát tart. Kóstold meg vagy nyomkodd a húst. Ha puha/omlós, hát elkészült. Mielőtt kész van én belekeverek egy kis reszelt citromhéját és tejszínt. 

Osso buco, sáfrányos rizottóval,és olivaolajba aprított vágóhagymával:

Kukorica kásával, avagy rizottóval a legjobb tálalni, de akármivel jó. Mivel isteni szaftja van, olyan jó mellé, ami ezt felszívja.

Ha az internetre mész sok receptet fogsz találni. Mint az elején mondtam, ez az étel nagyon ismert és sok változata van. Én már számtalanszor készítettem, vendégeknek is. A siker garantált, lehetetlen nem szeretni.

 Jó étvágyat!

Tovább

A Broadwayről

Fent: Times Square

Broadway. Amikor ezt a szót hallod mi jut eszedbe? New York és a színházak. A fények, a musicalok amiket a színházakban játszanak. Világszerte ismertek ezek. És tényleg ott, ha jártál a 42.-ik utca környékén, számtalan színház van, a neonok villognak és az elképzelésed valósnak bizonyul.

De a Broadway többet is jelent. Eltekintve attól hogy számos más városban is vannak utcák amiket Broadwaynek hívnak, magának New York Broadwayének is sok arca van. Mindig is álmodoztam hogy egyszer nekiveselkedek, és az elejétől a végéig (legalábbis Manhattan szigeten levő részét), legyalogolom. Ez egy fél napot venne igénybe, mert ez a szakasza 21 kilométer hosszú. Ugyan erre még nem került sor, de New York-i tartózkodásaink alatt több részét is megismertem. Erről fogok most egy kis beszámolót írni. 

Wall St:

Először azonban egy kis történelem. A Broadway NY legöregebb utcája. Már az európaiak érkezése előtt használták az itteni indiánok, mint egy a szigetet hosszában (Észak-Déli irányban) átszelő ösvényt. Használatát az első holland telepesek persze átvették. Létezését először 1642-ben említették egy korabeli naplóban.

A mostani 79. utcától délre a 10. utcáig kissé ferde, ami nem tipikus NY utcáira. Colombus Circle-től (Broadway és Central Park South, 59. Utca) délre pedig egyirányú utca, a déli irányban. Innen északra azonban kétirányú a forgalom (a legtöbb utca NY-ban egyirányú) és jobbára beleilleszkedik az itteni négyzethálós utca rendszerbe. Manhattan szigetét elhagyván még nincs vége, a Bronxban és tovább is, folytatódik.

Elkezdem leírásom a kezdeténél, Manhattan déli csücskénél. Észak irányban sétálván rögvest, ahol a szép Trinity templom van, jobb oldalon az ismert Wall St. nyílik. Nézz le, meglepően keskeny utca. Utána jön a neves Woolworth épület, majd a Városháza. A kereszt utcáknak itt még neve van, nem száma. A város legrégibb részében jársz. A negyedekről talán már hallottál: A Pénzügyi negyed, Kínai város, Kis Olaszország, Greenvich Village, Soho, Tri Béta, stb. Majd később, a 14. utcánál a Union Square teret kell megkerülni. Ezen a téren sokan megfordulnak. Egyes napokon paraszt piac van, de vannak más elárusítók is. Mindezek jól meg vannak a sakkozókkal, és a téri zenészekkel.

Woolworth épület:

A tér után ajánlom hogy tekints meg két nagyszerű boltot. Az egyik a Paragon Sports, 867 Broadway, a 18. utcánál. New York legjobb sport boltja. A másik az azzal srégen szembelevő üzletet, neve  ABC Carpets and Home (888 Broadway). A legnevezetesebb bútor áruház,  talán az egész világon. Ide mi mindig elmegyünk. Nejem szerelmes bele. Nem csak bútorra van specializálva. Olyan mint egy múzeum. De lehet kis dolgokat is venni, megengedhető áron, amit másutt nem kaphatsz. Egy gyönyörű régi épület 6 emeletét foglalja el. A földszint mindenki kedvence. Egy bábeli kakofónia. Gyönyörű babák Indonéziából, lámpák és csillárok Velencéből, sálak és ékszerek, Indiából. Buddha szobrok porcelánok, amit akarsz minden ár kategóriában a világ minden részéből. Szakértő árusítók, de nem tolakodóak.

ABC Carpets and Home, 6. emelet:

A félemeleten skandináv cuccok, az első emeleten a keleti jellegű bútorok, a másodikon a francia stílusúak, a harmadik az háló és fürdő szobához tartozó dolgokat árulnak. Itt olasz törölközők, francia lepedők, ágy huzat Belgiumból…alles was gut und teuer. Ilyet még nem láttál! És így tovább, míg az utolsó emeleten a szőnyegek vannak. És micsoda szőnyegek! Mamma mia! Emlékszem egyszer erre jártam egyedül egy Húsvét hétfőn, a feleség a földszinten bolyongott. A hatalmas tér üres volt, a sarokban állt egypár segéd, készen arra, hogyha akartad segítsenek kiteregetni az összehengerelt hatalmas perzsa szőnyegek egyikét. Egy túlvilági hangulat. 

Tovább sétálva az utcán a egy vásárló utca lesz, a legjobb üzletekkel megspékelve. A 23. utcánál láthatod a hires háromszög alakú Flatiron épületet, egyike a NY ikonoknak. A stílusa beaux art, 22 emeletes, az 1900-as évek elején épült, a chicagói építész iskola egy remekműve. Itt van a Madison Square tér, itt keresztezi (V alakban) Broadway az 5. Avenue-t és a 22. utcát. Most közel jársz az Empire State Building-hez is. Az kissé északabbra van, az 5th Ave-n.

A Flatiron épület:

Menjünk tovább. Nemsokára a már előbb említett 42. utcához érünk ahol a színházak tömege koncentrálódik. Ezután hamarosan jön a Times Square. Ezt pár éve egy sétáló környezetnek nyilvánították. Time Square-nél több utca kereszteződik, Broadway diagonálisan, majd  a 7. Avenue és a 46. utca. (Az avenue-k É-D-re mennek, utcák K-Ny irányba). Time Square-n van a legnagyobb tömeg. Ide mindenki el akar jönni. Megcsodálni a faltól falig érő neon csodákat, és ahol New York az új évet üdvözli. Tovább menvén a Mid Town negyedbe érsz. A város üzleti szívébe, felhőkarcolók tömege közé. Hivatalnokok, sárga taxik, a lüktető város, mindenkinek valahova sietnie kell, így tűnik.

Colombus körönd:

Hamarosan eljutsz a Colombus Circle-hez, ami a Central Park D-Ny csücskét érinti. Egy szobor van a közepén és egy új csoda felhőkarcolót építettek mellé. A legjobb címek egyike. Mint említettem innen északra a Broadway két irányúvá válik és a közepén egy füves parkos elválasztó szigetet is kap. Innentől kezdve sok bérházat is találsz és lassan a Lower West Side-ra érünk, ami manapság egy nagyon keresett szomszédság. De ne felejtkezzünk el a Lincoln Center-ről, a 65. utcánál, amit 1960-as években nyitottak és ami ezt az egész városnegyedet átformálta.

Lincoln Center:

A régi szegény és nem biztonságosból, a mai keresetté vált. Magába foglalja a Metropolitan Opera, a Zeneakadémia és a Balett színház épületeit, hogy csak a legfontosabbakat említsem 
De mi tovább, mindig északra sétálunk és hamarosan kedvenc negyedembe érünk. Az Upper West Side. A Broadway széles járdája, az azokat szegélyző fák sok sétálót és biciklizőt vonzanak. A boltok nem túl drágák, az egész környék nagyon barátságos. Egyszer beültünk itt egy kis cukrászdába. Ittunk egy kávét, rendeltünk egy torta szeletet. Olyan jó volt hogy odamentem a tulajhoz megdicsérni. Kérdeztem helybélileg csinálták a tortát? Nem, mondja Rómában sütötték. Kérdezem New York állam Rómájában? (Van egy ilyen nevű kisváros). Nem aszongya Róma Olaszországban!!! Hogyan lehetséges ez kérdeztem?! Mondta egypár cukrászda szerződésben van a leghíresebb olasz cukrászdával (Rómából) és minden nap repülővel érkeznek onnan ide frissen a torták, pl. az amit mi ettünk!

Kérdem én hol máshol lehetséges ez? Csak New Yorkban! 

Zabar Delicatessen:

De menjünk tovább. Közel van egy másik hely amit be akarok mutatni, a Zabár, (2245 Broadway, a 80. utca sarkánál). Zabár egy New Yorki fogalom. Egy ételáruház/konyha kellékek emporium. A földszinten, a sarkon, egy önkiszolgáló étkezde van. A nap minden időszakában óriási a tömeg. Jók az árak, a minőség magas, minden a helyszínen készült. Használd könyöködet, mert a New York-iak nem éppen udvariasak. Tolakodó agresszivitás az alaptermészetük. Amit vettél azt az ablaknál levő pultnál vagy a kevés asztalnál elfogyaszthatod. Elviheted haza, vagy kinn, a Broadway egyik padján eheted meg. Reggeli, ebéd, vacsora mind vehető, isteni a konyha. Jók az árak.

A sarkon levő étkezde mellet van a nagy élelmiszer bolt, az emeleten meg a "vas és edény" bolt, lábasok, kések, stb. Az élelmiszerbolt tele, ami szem szájnak ingere. Lazac Skóciából, szardínia Franciaországból, és libamáj konzerv Magyarországból. Svájci csoki, a legjobb sajtok, friss péksütemények…Képtelen vagyok a választékot leírni, magamfajta ember, aki a hasát szereti, órákig el tud ilyen helyen bolyongani. Na de van egy feleség, aki innen kirángat.

A Columbia Egyetem:

Menjünk tovább. Hamarosan a Columbia egyetemhez érünk. Ivy liga. Innentől kezdve nem sokára a Harlemben jársz. Harlem főutcája a 125. utca. Nem is olyan régen ez a része a városnak nem egy jó negyednek számított. Mára mind ez megváltozott. A volt elnök, Bill Clinton, ebben a negyedben él és az ingatlan árak felmenőben vannak. A negyed határozottan divatos lett. Biztonságosan tudsz sétálni egészen a sziget északi végéig. Ugyan errefelé már nincsen sok látnivaló, szóval tovább menni nem igen érdemes. Harlem klubjai és bárjai, és ahol élet van, az innen keletre található. Mivel elfáradtunk itt kell befejezni a sétánkat. Egy blues bárban, sör mellett, fűszerezett rántott csirke szárnyat rágcsálván. Ma nem diétázunk!

PS.

Megkésve, kattints ide, egy ízelítő videó a Zabárról, 3 perc.

Tovább

Belsőség ügy

Nyugi, nem politikáról írok, a kajáról. A belsőségekről. Tudod, máj, vese, vér, tüdő… Én szeretem ezeket. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy még nagyon kicsi voltam, de már a nagyok asztalánál ülhettem. A tyúklevesnél a nagyok kérdezték, ki akarja a pipi fejéből az agyat (két bab nagyságú dolog) megenni? És én jelentkeztem. Nekem adták, mert én egyetlen gyerek voltam és akkoriban válogatós…. Fogpiszkálóval ettem, nagyon ízlett. 

Még zsenge gyermek voltam de emlékszem arra is, hogy telente egyszer kaptunk falun készített disznótorost, véres és májas hurkát, kocsonyát. Valaki hozta fel vonattal Bőnyrétalapról. Osztán a későbbiekben, az átkosban, lehetett mirelit resztelt májat, szalontüdőt és vese velőt venni a Közértben… ezek mind kedvenceim lettek. És mondja ezután valaki, hogy nem mondok jót néha arról a korról!

Éttermekben, nagy ritkán ha mentünk, ilyesmit rendeltem, mert azt tanácsolta bölcs anyukám: "Fiam azt rendelj amit otthon nem kapsz!" 


Később diák éveimben Lengyelben autóstoppoztam, és bemutattak a flacskinak. Magyarul pacal leves. Majorannás. Életre szóló szerelem lett az eredménye. 

Telt múlt az idő. Franciában utaztunk. Sokszor volt a “ris de veau” az étlapon. Hiányos volt a francia tudásom, gondoltam rizses borjú…. unalmasnak hangzott.  Csak az út végén rendeltem, egyszer. Uraim és hölgyeim nem rizses hús, hanem borjú bríz!!! Nagyon finom! Hogy mijaz a bríz? Olyasmi mint a velő, de nem olyan gejl. Valami mirigy. Magyarországon nem divatos. Még a Nagycsarnokban sem árulták amikor megkérdeztem. Én nagyon jó kaját tudok brizből készíteni. De nem dicsekedem. Étteremben ha kínálják, muszáj rendelni! 

Nyers bríz:

Hogy a franciáknál maradjak, van egy pacal ételük amit úgy hívnak hogy “Tripe a la mode de Caen”. Pacal caeni módra. Isteni. No de ehetsz pacalt mozgóárustól Firenzében, császárzsemlébe adják, egy nagy kondérból. A pacalból készített ételek sokfajták, világszerte népszerűek. 

Salzburgban egyszer este érkeztünk. Az éttermek már be voltak csukva. Szóval egy divatos bor bárba mentünk, tele volt emberekkel. Csak a magas bár széken kaptunk (némi szerencsével) helyet.  Kérdezzük van valami kaja? Mondja csak Beuschel van. Kérdem mi az? Mondja, mi nem fogjuk szeretni...amerikaiaknak nézett...”tüdő van benne és szív”. Mondom neki téved, csak hozza! Isteni volt.  

Szalon tüdő, gombóccal:

Itt elájulnának ha csirkefejet találnának a levesben. Oh my! No! 
Észak Amerikában, nagyon ritkán vannak belsőségek az étlapon. OK New York az kivétel. De másutt? Ha volt is, ma már nincsen. De Pesten is hol kapsz vesét? Sehol. Szalon tüdőt is csak egypár helyen, áldja meg őket az Isten. OK, pacal gyakran van, de vese velővel? 

Az angol szó a belsőségre “offal”. Nem bizalom gerjesztő szó. Ezek itt élelemben gazdag országok.  A belsőségeket a kutyákhoz dobták. Kanadában sokan még a májat se szeretik. A többivel a világ végére kergetheted őket. Tisztelet a kivételnek. Amikor kijöttünk, a borjú máj fillérekbe került. Persze megdrágult azóta, de még ma sem vészes. Tüdőt és velőt nem árulnak. A pacal, a bríz (itt sweetbread-nek hívják) az van, az utóbbi drága. Libamáj az persze méregdrága. Hallom sokja Magyarországból származik. 

Pacal leves:

Befejezem egy történettel. Torontóban régen volt egy zsidó étterem, már bezárt. A College és Spadina kereszteződéséhez közel. Bagel volt a neve. Anno mint fiatal mérnök, ha arra volt dolgom, ebédre gyakran beugrottam. Mikor először beültem látom, hogy van szalon tüdő. Rendeltem rögvest. A nagydarab pincérnő odaállt hozzám és végig nézett. Tudod fiam mit rendeltél, kérdezte? Mondom bizony tudom. Ez nem volt neki elég, faggatott honnan való vagyok? Mondtam. No akkor megnyugodott és hozta. Én meg ettem. Könnyes szemmel.

Tovább

A hetedik mennyországban

Nem, nem a túlvilágról írok. De valamiről, ami közel áll ahhoz. 

A posztom címe, egy sí lejtő neve.  Seventh Heaven. A Vancouvertől kb. 120 kilométerre létesített Whistler-Blackcombe sí övezetben található. A komplexum a 2010-es téli Olimpia színhelye volt.

Ez a lejtő az én kedvencem, a sok közül.

 

Illően, ha itt síelek, persze nem minden évben, mert messze van onnan ahol lakom, a mennyországban érzem magamat. A széles lejtő délre néz, a fák vonalán feljebb van. Egy naaaaagy, tágas lejtő, számomra kellő meredekség, ami az elejétől a végéig nem változik. A hó csodásan simára munkálva. 590 méter a szintkülönbség a lift aljáig, a lejtő hossza kb. két kilométer.

A kezdeténél, lenézel a semmibe, a magasról messzire látni. Ha süt a nap, minden csillog-villog, még a levegőben levő nedvesség okozta kristályok is...aztán induljunk neki. Eltart vagy 15 percig, amíg én a végére érek, mostanában egypárszor kell, hogy leálljak, kissé pihegni.


A nagy sebességű 4 üléses Doppelmayr lift 5,8 perc alatt újra felvisz a lejtő kezdetére. Általában nincsenek nagy sorok, mert a több száz lejtővel rendelkező sí hely egy kijjebb eső lejtője. Három liften is kell jönni, ahhoz, hogy ide felérjél.

Lesiklás közben érzed a szelet az arcodon. Olyan gyorsan mész, ami neked dukál, érzésed, hogy kissé merész vagy. Ilyen érzést (autó/motor versenyzésen és hegyi biciklizésen kívül) más sport nem ad.

Uraim és hölgyeim nálam a sízés esetében komoly függőségről beszélünk.

PS
Ha egy videdót akarsz nézni erről a lejtőről, kattints ide.

Tovább

A vallás és jómagam

A mai világban, mármint az elsőben, szerintem a tendencia az, hogy egyre kevesebben vallásosak. A mi családunk is ide tartozik. Ugyanakkor a harmadik világban a vallás még mindig döntő szerepet játszik. Úgy mint ahogyan Európában 500 évvel ezelőtt. Emberek ölik egymást, csak azért mert mást hisznek.

Szerintem a vallások sokat segítettek az emberiség fejlődésében. A becsületes életmódot, a mások (elesettek) segítését hirdették. Kezdetben csak a papoknak volt ideje a tudás ápolására, fejlesztésére és terjesztésére. Minden vallás jobbára tartalmazza azt amit a tíz parancsolat, és logikus, hasznos dolgokat tanít. Csupán amikor azt hisszük hogy a mi vallásunk különb mint a másoké, avagy ami még rosszabb, meg akarjuk a másikat téríteni a mi igazunkra, akkor jönnek a problémák.

 Vallásosan lettem nevelve. Anyám mélyen hívő katolikus volt. Tragédiája az volt, hogy válása után a katolikus egyház nem fogadta be. Akkoriban házasságot csak a pápa oldhatta fel. Elválni, újra házasodni, halálos bűn volt. Mindez azt jelentette hogy anyám nem gyónhatott és nem áldozhatott. Persze ha elment volna, senki sem tudta volna, de ő nem tett ilyet, ez maga bűn lett volna. Ehelyett egy barát katolikus paphoz járt, aki volt annyira felvilágosult (és bátor), hogy nála anyám gyónhatott és áldozhatott. Emlékszem a Labanc úton lakott egy szép kertes házban. Anyámmal kb. egyszer minden két hónapban oda elmentünk. Én a nappaliban a pap modell hajóit csodáltam, anyám gyónt/áldozott. Mindez később megváltozott, a katolikus egyház megenyhült, és anyám a 60-as években, korai halála előtt, már áldozhatott a templomban a többiekkel, nagy örömére.

Apám evangélikus családból származott. Anyám kedvéért mindig katolikus templomba járt. Anyám előző válása miatt evangélikus templomban kellett megesküdniük. Én is evangélikus templomban lettem keresztelve, a várban a Bécsi kapuval szemben. Kereszt levelemben evangélikus vagyok. De mindig katolikusként neveltek. Még emlékszem 49-ben amikor elsőbe jártam, volt katekizmus. Talán egy évig, aztán a komcsik ennek végét vetették. Volt első áldozásom.  Vasárnap jártunk templomba, ünnepek alkalmával részt vettünk a körmenetekben is.

Néha kellett mennem gyónni és áldozni. Ezt nem szerettem. Főleg a 7. parancsolattal voltak problémák. Aszongya ne paráználkodj! Ha játszottál magaddal, (nem beszélve ritkábban mással: papás mamást vagy doktort), azt meg kellet gyónni mert az bűn volt! Szóval volt egy listád: hazudtál, torkoskodtál, paráználkodtál. Az utolsó bevallása volt kényes. Mással vagy magaddal? Jött a kérdés a sötétből a rács mögül. Ajjaj! Magammal atyám…mondtam. De ez nem volt mindig elég. Hányszor…kérdezték sokszor! Hah gondoltam. “Néha” mondtam. Sokaknak ez se volt elég. Szóval ott voltam gyónás közben és mit mondjak??? Hogy naponta??? Ezt nem mertem, szóval hazudtam. És tessék máris oda csúsztam le, hogy gyónás közben is hazudtam! Az Úr Isten ezt tudja, gondoltam. Gáz. Pokolba fogok kerülni… Na végre vége lett gyónásnak, adtak penitenciát. Mondjuk 3 miatyánkot és 3 üdvözlégyet…néha ha sok volt a bűnöm egypár hiszekegyet is…az egész egy tortúrának tűnt!

Anyám ötlete volt hogy a Pannonhalmi Bencés Kollégiumba fog beíratni. Ehhez az kellett hogy a templomunkban, a Pasaréti Ferences Plébániában, engem ajánljanak. Ehhez meg az kellet, hogy egyszer egy héten, reggel iskola előtt, ministrálni menjek. Utáltam, és a ministráns szöveget, akkoriban latin volt, sosem tanultam meg. De lett ajánló és fel is vettek.

Pannonhalmán a tanárok bencés szerzetesek voltak. Legtöbbje nagyon tanult és utazott ember, plusz nagyszerű tanár volt. Bentlakásos gimnázium volt, mint ma is, nagyon magas oktatási nívóval. Nem mintha engemet az érdekelt volna akkoriban. Pannonhalmán voltak hittan órák. Vasárnap kellett misére menni, voltak húsvét előtt lelkigyakorlatok és a litániákra is jártunk. De nem kellett ministrálni, ugyan jó néven vették. Egyszer kiderült hogy osztályunkban a 40 közül egy másik diák és én nem tudjuk a  ministrációt. Ránk dördültek. Emlékszem egy nap alatt bemagoltam és “levizsgáztam”. De utána prompt elfelejtettem. Csak a “dominus vobiscum…et cum spiritu tuo”-ra emlékszem.

 A kollégiumban kemény volt az élet. A hálótermekben kb. 20-an aludtunk. Este tízkor villany oltás, reggel hatkor ébresztő. Nyicsta meleg víz, a fűtés pocsék volt. Egyszer egy héten volt meleg zuhany, egyszer egy hónapban kád fürdés. A koszt hihetetlen pocsék volt, és nem sok. A vidékiek néha kaptak kaja csomagot otthonról, de mi városiak nem. 


Amennyire szakmailag a bencés tanárok nagyszerűek voltak, annyira nem értettek a fiatal fiúk serdülési/kamaszodási problémáihoz. Minden szexi dolog be volt tiltva. Nem tarthattad a fiókodban a Színház és Muzsikából a színésznők merészebb képeit. A hétvégi filmekből kivágták azokat a jeleneteket, amik valami lábat vagy neadjisten mellet mutattak. Ha merészebb könyvet mertél olvasni, elvették és meg is bűntettek. Nekem ez nagyon nem tetszett.

Gondolom (remélem) manapság ez megváltozott. A második osztály végére nekem betellett a pohár. Könyörögtem szüleimnek vegyenek ki. Apám végre mellém állt és rávette anyámat hogy egyezzen bele. Mondtuk anyámnak így könnyebben fognak az egyetemre felvenni. Aki a bencéseknél vagy a piaristáknál érettségizett, nagy hátránnyal indult. Ez az érv végül is meggyőzte. 

Így kerültem vissza harmadikban Budapestre, a budai Rákóczi Ferenc Gimnáziumba.  Ez, bár jó gimnázium volt, könnyűnek tűnt Pannonhalma után. Így vége is lett katolikus oktatásomnak. Bár még jártam templomba, a Pasarétibe, főleg hátul álltam és a lányokat néztem. A mise utáni gyülekezés és társaság vonzott főleg. 

Itt Kanadában eleinte jártunk templomba, a prédikáción a jó angolt tanulandó. De ez lassan elmaradt. A gyerekek meg lettek keresztelve, de vallásos oktatásban nem vettek részt. Következésképpen ijesztően keveset tudnak vallásomról, néha még magam is szégyenkezem. Az vezérelt minket hogy amiben mi sem veszünk részt azt rájuk sem kényszerítjük. Ez van, nem vagyok különösebben büszke.

Tovább

Szigetekről

Nem régen láttam egy dokumentumfilmet a Húsvét Szigetekről, jobban mondva arról, hogy hogyan is szállíthatták ezeket a nagy szobrokat ott a kőbányából a tenger parti helyükre.

Szigetek mindig is kis romantikát idéznek fel bennem. Gondolj csak a Margit Szigetre, a Hajógyári szigetre és a Szentendrei szigetre, amik mellett a hajó Tahiba menőben elmegy. A mi  kis országunknak is van egypár szigetje. Európa rendelkezik egy jó csomóval és a világ számtalannal.

Szóval következzen egy kis sziget pornó. Azon szigetek listája, nem fontossági sorrendben, ahová el szeretnék jutni, ugyan valószínűleg nem fogok: Madagaszkár, Sri Lanka, Tahiti, Zanzibár, Galápagos, a Húsvét szigetek, Faroe sziget és Izland. Na, legyen ennyi elég.

Persze jómagam is jártam egypár szigeten, amikre kellemesen emlékszem vissza. A Mt. St. Michel, a Cité, a szigetek a Gárda tóban és Capri, Kuba, Martha’s Vineyard, Nantucket, Bock sziget Massachuset államban, Alcatraz Kaliforniában és Tasmania tartozik ide. Végül Vancouver Sziget British Columbia, Prince Edward szigete és persze New Foundland, az utóbbi kettő provinciák itt Kanadában ahol jártam. Hong Kong és Manhattan is szigetek. Most az év elején a Fülöp szigeteken jártam, az ezerből kettőt láttam.

Befejezésül bemutatok két, már jóval régebben régebben látogatott szigetet, kissé részletesebben:

1/ Hiddensee, Német ország.

Itt kelet német barangolásaim alatt jártam, 1966-ban. Nyáron, egyedül. Rostockban élő barátom ajánlotta nagyon melegen. A sziget a nagyobb Rügen szigethez van egész közel. Rügen maga pedig Stralsund városhoz van közel. Először Rügenbe kell elmenni hajóval, majd onnan kis komppal át lehet menni Hiddensee-be.

Ha jól emlékszem, már akkor is természetvédelmi terület volt, gépjármű csak a hatóságok kezében és (talán) a helybélieknek volt megengedve. A sziget 17 km hosszú és min 250 méter max 2.5 km méter széles, a Baltik tengerben. Svédország északra, nincsen messze. A tengeri klíma gyönyörű füves mezőket és jóddal teli levegőt eredményez. Építkezni nemigen szabad. Régi paraszt házakkal találkozol és egypár fogadóval. Én egy parasztház padlásán aludtam fillérekért és a napot sétálással töltöttem. Na meg a változó tengerpart, az ott élő madarak és a hullámok bámulásával. Magyarul, semmit tevéssel.

2/ Grand Manan sziget, New Brunswick megye, Kanada.

A hetvenes évek végén egy nyaralás alkalmával jártunk itt. A sziget az Atlanti óceánhoz tartozó Fundy öbölben található, ami két kanadai megyét választ el: New Brunswick-ot és Nova Skócia-t. A Black Harbor nevezetű faluból (NB), mégy egy komppal. Kb. egy óra az út. Az úton majdnem biztos látsz bálnákat és delfineket. Ebben az öbölben van a legmagasabb apály dagály különbség, néha 16 méterről beszélünk!

A kevés turista általában csak egy napra látogat, és este visszamegy. Mi a kocsinkat is vittük (négy biciklivel is megtűzdelve). Gyerekestől három napra jöttünk. Ahogy a komp a szigetet közelíti, a zord nyugati oldalát látod, ami egy folyamatos 100m magas fekete sziklafal, és mint egy hatalmas bálna emelkedik ki a tengerből. Később, ahogy közelebb érsz a falon egy megtörést látsz, ahol egy kis öböl mutatkozik. Az út végén a hajó megkerüli a sziget északi csücskét és a kellemesebb lankás, addig nem látott keleti oldalán köt ki.

A sziget mérete, kb. 34 km hosszú és max. 18 km széles. Van egy út a sziget hosszában, egypár fogadó és néhány kiadó szoba. A lakosság nem több mint 2500. Az első telepesek 1750-ben jöttek. Halászatból élnek. A szigetlakók nagyon hasonlítanak egymásra, a múltban sok összeházasodás kellet hogy legyen. Ide senki sem jön letelepedni, innen a fiatalok jobbára elmennek.

Sétáltunk és bicikliztünk. Van áfonya, egypár világító torony, senki sem látogatta romantikus tengerpart. A levegő isteni, a víz hideg. Találkoztunk egy magányos japánnal, akinek a feladata a Japánba irányuló hal szállítmányok ellenőrzése volt. Hogy a halak a japán szabványoknak megfelelően legyenek mindvégig kezelve. Egy évig kellett a szigeten tartózkodnia.

Elmentünk egy kis úton a sziget nyugati, zord részébe, az érkezéskor látható kis öbölbe is. Itt a kristály tiszta vízből tengeri hínárt gyűjtenek a helybéliek, és a szűkös homokos parton teregetik ki, hogy a csomagolás előtt kiszárítsák. Ez a világ sok helyén keresett eledel, magas jód tartalommal.

PS

Videó Hiddenseeről:


http://www.youtube.com/watch?v=bBC9RFRa4us

Videó Grand Mananról:

https://www.youtube.com/watch?v=K3zd71I43go

Tovább

Téli nosztalgia

A képen, ami az avatarom, éppen síelni indulunk. A Svábhegyre az ötvenes években. A Perfekta bakelit kamerámmal készült. Barátom készítette.

Budai gyerek voltam, és mi Budán, legalább is sokan közülünk, szerettünk szánkózni, síelni. Persze ott volt a Svábhegy nem messze. Oda síelni mentünk. A Normafához, az Egyetemire és a Harang Völgybe. A Csőn sosem mertem lejönni. Ez az Egyetemit köti össze a Harang Völggyel. Egy rövid, de keskeny és meredek rész, a Mátyás Király útnál kezdődött. Ki tudja meg van-e, vagy ezt is beépítették?

A Gugger hegy még közelebb volt. Ott szánkóztunk. A Csacsi Réten. Veszélyes volt, mert jeges tudott lenni és a pálya (egy meredek utca) végénél egy vízpumpa volt, amit illett kikerülni.

Persze korcsolyáztam is. A Városmajorban és a sulink udvarán, amit a pedellus, Imre bácsi, ha hideg volt, hát felöntött. Kurblis korival. A Műjégre, a Ligetbe csak ritkán mentem. Ott sok „menő” volt, akiknek volt rendes cipős korcsolyájuk. És a belépés drága volt, 7 forint!

Telente gyerekkoromban, (50-es évek) még hosszú szénszünetek is voltak. Mindez kézre játszott.

Anyám szó szerint gyakran kitessékelt a lakásból, régi, háború előtti síléceket adván és mondta: menjetek már fel a hegyre síelni! Jót fog tenni a friss levegő! Már amikor volt hó. Mentünk, gyerekek egymagunk, a villamossal a Fogashoz. Avval a végállomásig.

Ha sok volt a hó nemsokára fel lehetett kötni a síléceket. Elmentünk az Úttörő Vasút mellett a Kis Normáig, ami a kedvenc lejtőnk volt. Amolyan kezdő. A Nagy Norma nekem akkoriban túl nehéz volt.

A Kis Normának volt egy folytatása is, az már nehezebb és jegesebb volt. Ezekben az időkben sí felvonó nem létezett. Regélték, hogy a Kékesen volt egy, de hát oda télen sosem jutottam el. Lesiklás után gyalog mentünk fel a lejtő kezdetére, síléceinkel a vállunkon. Jó testedzés volt.

Síelésből kimerülve a Zugligeti villamos (81-es, később 58-as) végállomásához jöttünk le, a Harangvölgyön keresztül. Néha előtte még elmentünk az Anna kápolnához is, és onnan le a Disznófőn keresztül. Avagy, ritkán, a Farkastorkon a Farkasréti villamoshoz.

A sílécünk a maiakhoz összehasonlítva nagyon primitív volt. Szüleink háború előtti léceit használtuk. Túl nagy volt, nem volt jó kantnija (éle), így a jégen nem ért semmit. A kötés szíj és rúgó kombináció volt. Sícipőnk se volt, csak normál bakancs, és így tovább. A mai lécekkel ezekhez képest álom sízni.

Családunkban az unokabátyám és később unokanővérem magyar sí bajnokok voltak. Az Előrében síeltek, a Disznófőnél volt a klubház. A Kékesre is vitték őket! Úgy tűnt mindenkinek nagyszerűen síelnek, ők kaptak menő felszerelést. De nem tudtak normális lejtőn gyakorolni. Híre volt, hogy a magyar csapat, nem mert a Hahnenkamm-on lejönni, amikor egyszer arra a versenyre (Kitzbühelbe) kivitték őket.

Tovább

Löncs Hongkongban

Szóval itt voltam a hongkongi reptéren. Már átmentem a hercehurcán, bejelentkeztem, megvizsgáltak többször is.

Fárasztó nap, tudtam előre. Kb. 11 kor beültem a taxiba, búcsút mondva nejemnek, aki még egy hétig maradt, fiam kérésére, mert nem volt egy hétig szobaleány, nem volt ki vigyázzon az unokáinkra. Kifizette az jegy megváltoztatásának költségeit.

A taxival fél óra a belvárosban levő IFC centerig, ahonnan a reptéri gyorsvasút indul. Itt be lehet a repülődre jelentkezni, leadhatod a csomagodat. Fél óra az ultramodern nagysebességű vonattal a repülőtér, 12 US dollár. Amikor a vonat a föld alól kijön, a kikötő mellet vágtat, ezernyi konténer és daru mellett.

Egy szó, mint száz, kb. egy óra volt mire mindezen keresztülmentem. Megéheztem, és volt 2 óra a gépem indulásáig. Felmentem az indulás csarnok, (egyike a sokak közül) fél emeletére ahol az éttermek voltak, a lenti sok luxus vámmentes üzletek közül.

Volt választék, kínai, olasz, steak ház, pizza. Nos, legyen a kínai. Mivel egyedül voltam, gondoltam megyek a bárhoz enni, de már jött a pincérnő, leültetett. Adta az étlapot, volt választék bőven.

Nagyon szeretem a kínai előételeket, úgyhogy rendeltem azokból hármat. Ezek a nokedlihez hasonló, gőzölt, néha olajban sütött finomságok. Isteniek.

Körülnéztem. Mellettem egy idősebb kínai (vagy japán) pár, amott, egyedül, mint én, egy amerikai egyetemistának kinéző valaki, itt meg 2 fiatal kínai nő, az étlapot tanulmányozta. A nagy ablakokon látni lehetett a várakozó gépeket, a szolgálati személyzet sürgés-forgását.

Szemben velem a konyhába láttam, minden rendelés frissen készül. Várni kell.

Megérkezett a rendelésem. Kis bambusz fedeles kosárkákban, amiben gőzölik…nem csalódtam, nagyszerűek voltak. Minden kosárkában, 4 finomság, összesen 12, több, mint amit normálisan eszem, de egyszer élünk…mind megettem.

Az ízeik, az összeállítás utánozhatatlan. Egyiknek amolyan káposztás palacsintaszerű burka volt, a másikban finoman ízesített fejtett bab. A rafinéria, a fűszerezés, megfizethetetlen. Kis tálakon szószokkal jönnek, némelyik csípős, vigyázat.

Elég az hozzá, jól laktam. Goodbye Hongkong.

Tovább

Manilában jártam

A Fülöp Szigetekre látogattunk el az idén, Új Év után. Három napot Manilában töltöttünk, a menyem nővérénél, majd még délebbre repültünk egy nyaraló komplexumba, Cebu mellé, öt napra.

Menyem egy nagy, tehetős fülöp szigeti családból származik. A család Ausztráliába emigrált, amikor ő tinédzser volt, de azóta egypáran, így legidősebb nővére is, visszaköltözött. Menyem fiammal már többször járt Kanadában és Magyarországon is. Budapesten volt az esküvőjük. Szóval nekünk illett a Fülöp Szigetekre ellátogatni. Hongkongból kevesebb, mint két óra repülővel, déli irányban. Következésképpen, míg januárban HK-ban kellemes 18-20 fok van, Manilában trópusi 30.

Látogatásunk nagy szám volt, a Fülöp szigeti népek nagyon vendégszeretőek. Az egész rokonság kijött a reptérre minket üdvözölni, majd innen két fekete Hundai furgonnal behajtottunk a sógornőék házába, ami Manila jobb részében volt. Egy „gated community”-ban, azaz a negyed kerítéssel körül van véve, mint egy katonai támaszpont, elválasztva a várostól. Bemenésnél, az biztonsági személyzet a kocsit alaposan megvizsgálja, hasonlóan, mint anno kelet-nyugat Berlin között. Itt az megvizsgálandó, hogy fegyvert, bombát be ne vigyél és, hogy ha nem itt laksz, kit látogatsz?

Ezek utána egy jó módú negyedben találod magadat, alá Pasarét. A sógornőék földszintes háza, japán stílusban épült. Nagy, nyitott terek, csodás kis nyugodt udvar, bambusszal határolva. Mindketten dolgoznak, valami ausztrál céget képviselnek, ausztrál fizetéssel, ami itt nagyon nagy pénz. Ketten vannak, van egy 5 éves kisleány. A személyzetük 3 szobalány, egy sofőr, aki kertészkedik is és grillezni is tud. Az első szobaleány a gyerek után néz, a második takarít, a harmadik a szakács. Kb. száz dolcsit kapnak ezek havonta, ami itt az átlag fizetés. A sofőr kivételével, a házban laknak és kapnak élelmet is. Ez az „upstairs-downstairs”, az urak és a szolgák világa, még mindig virágzik itt a Fülöp Szigeteken, ahol az emberek 80%-a napi két dollárból él.

Manila maga másfél milliós, de az azt körülvevő külvárosokkal együtt, közel 23 millió ember él itt. Nagyon sűrűen. Ugyan egypár HÉV szerű helybeli vonatot látni, nem láttam se városi buszt se villamos járatot. A helybéliek, és ez igaz az egész Fülöp szigetekre, kis furgonok segítségével jutnak el céljukhoz. Ezeket „Jeepney”-nek hívják, mert a kezdetük az amerikaiak által hátrahagyott jeepek voltak. Ez a fő közlekedési eszköz. A furgonok kis magán vállalkozások, sokszor rikító színekkel vannak befestve. Jobbára csak a helybéliek tudják a menetirányt. Gyakran tömve vannak kuncsaftokkal, ott inted le, ahol tudod, és ott áll meg ahol akarod. Mindez fillérekért, a díjat a bent ülők, kézről kézre adják előre a vezető tulajhoz. Turistának minden, csak nem való.

Városnézések közben, amit a fekete légkondicionált Hundai -al tettünk, csupán bepillantás lehetett nyerni arról, hogy hogyan él a „80%”. Látod, hogy az utakat szegélyező boltok egyre szegényesebbek lesznek. De amikor a mellékutcákba pillantasz be, utcáknak ugyan nem lehet ezeket nevezni, mert 3-4 méter szélesek maximum, és csak motorbiciklivel vagy gyalog járhatóak, bádog viskókat látsz, megszámlálhatatlan mennyiségben. Nem is tudom, mi történne, ha egy ilyen sikátorba csak úgy besétálnál. Az ehhez kellő merészség szerintem ahhoz hasonlítható, mintha egy szafarin hirtelen elhatároznád, hogy most leszállsz a jeepedről, és innentől kezdve egyedül és gyalog mész tovább a vadonban. Menthetetlenül eltévedhetsz, tetejébe találkozhatsz egy éhes oroszlánnal?

Ezekben a negyedekben sokszor nincsen ivóvíz, nincsen csatornázás, a jóisten tudja, hol mosakodnak. Mondták, hogy üríteni sokszor a közeli patakokhoz, folyókhoz mennek. Láttam is egy párat, nyílt szennycsatornának néznek ki, tele legyekkel a trópusi melegben. Na, van képed most róla, menjünk vissza az úri osztályhoz.

Elhatározódott, hogy tiszteletünkre este, nagy grillezés lesz. Nosza, a három férfi, a házi úr, a fiam és én, beültünk a sofőrös Hundai-ba, és kimentünk, a kerítésen kívül, 5 percre levő, vásárló központba. A grillezendőket megvásárolni. A vásárló központ, nagyon flancos és légkondicionált. Tele volt „jobb” emberekkel, és gyerekeikkel. A bejáratnál, megint csak őrök mérnek végig. Ha nem ide tartozol (pofára és öltözékre megy), ide be nem lépsz.

Elmentünk az élelmiszer áruházba, ami az alagsorban volt. Volt ott minden. A háziúr elkezdett húst, halat, bort vásárolni, mint egy részeg tengerész. Meg is említettem, nekem túl nagy mennyiségnek tűnt. Mondta ne aggódjak, ha nem esszük meg, a személyzet megeszi vagy hazaviszik. A vásárlás befejeztével, a dobozokba tett élelmiszert, az áruház alkalmazottja vitte fel a Hundai-hoz, mikőzben mi kényelmesen megnéztük a vásárló központ más nevezetességeit.

Este volt nagy vacsora, parázson sült marha, disznó, bárány és rák. Kérdeztek a magyar ételekről, ugyan már jártak MO-n, az esküvőn. Megígértem, hogy utolsó nap készítek egy gulyást. Nejem meg egy almás pitét készített. Mindkettő nagy siker volt.

OK, most már gondolom, kérdezed, jó jó, de mit láttatok Manilából? Elmentünk a régi negyedbe, amit anno a spanyolok építettek. Szép restaurált korabeli épületek, macskaköves utcák. Van itt két gyönyörű templom, szombat lévén, esküvők zajlottak, egyik a másik után. A templomok előtt koldusok.

Elmentünk egy múzeumba is, ahol a Fülöp Szigetek történelme volt bemutatva, vagy hatvan életképben. A Fülöp Szigeteket a spanyolok fedezték fel, 1571-ben, ugyan előtte még a kínaiak és a brunei szultán is próbálkozott itt, több kevesebb sikerrel. Az 1700-as évek közepétől az angolok jelentek meg és a spanyolokra nehéz idők jártak. A tehertől megszabadulandó, 1898-ban, a spanyolok eladták gyarmatukat (Guam és Puerto Ricoval együtt) 20 millió dollárért, Treaty of Paris, az amerikaiaknak. Ekkor lett Kuba független.

Na, ezek után a második világháborúban a japánok rohanták le, míg aztán, véres csatákban, mint tudjuk, a japánokat az amerikaiak végül is leverték. Ennyi a történelmük egy dióhéjban, legalábbis ami bennem maradt.

A városban van egy nagy amerikai katonai temető. Ezt is megnéztük. Az összes elesett katona, vagy 10 ezer, neve fel van vésve egy emlékműre. A csend, a keresztek, nagyon szép látvány.

PS

Itt van egy youtube video, 4 perc, Maniláról:

https://www.youtube.com/watch?v=7HfR7iiyNs8

Tovább

Óravásárlás Hongkongban

Az idén családi összejövetlen voltam Karácsonykor, Hongkongban. A kisebbik fiamnál. Azon a manapság ritka alkalmak egyike volt ez, amikor mindkét fiam egy fedő alatt volt. Idősebb fiam, aki San Franciskóban él mint legényember, végül is rászánta magát, hogy öccsét meglátogatja.

Ha Karácsony közelében utazol, készülj kb. 50%-al többet fizetni a repülőjegyre, mint máskor. Na, mindegy. Volt pezsgő, halevés szenteste, unokáink nyüzsögtek a karácsonyfánál, és bontogatták az ajándékaikat. Bele is fáradtak, egypárat másnap reggelre kellett hagyni. Mi felnőttek, vacsora után, jobbfajta konyakokat és viszkiket bontogattunk/kóstolgattunk.

A következő nap, 25.-e, a Karácsony napja. Ugyan ez ünnep Hongkongban, de mivel a kínaiak többsége nem keresztény, a boltok nyitva vannak. Míg ilyenkor az észak amerikai és az európai városokban csend uralkodik, itt éppen az ellenkezője. A helybéliek, kedvenc foglakozásukat űzik, pénzüket költik. Jézus születése helyett, az aranyborjút ünneplik.

Lementünk a városba, ezúttal egy, a Causeway Bay (Times Square vásárló központ) negyedbe. Ebédre, egy mongol, grill étterembe. Az étterem, csupán Hongkongban tapasztalsz ilyet, egy magas épület 10. emeletén volt. Minden asztalba egy gázgrill volt beépítve, elszívó berendezéssel együtt, és magad grillezted az előre előkészített finom nyers húsokat/zöldségeket, avagy, ha nem akartad, pincéri segítséggel. Ez a mongol cousine nem rossz.

Már kora délután volt, amikor ebéd után lementünk a vásárlókkal teli utcákba, nyüzsögni. Idősb fiam egy órát akart venni magának, fellelkesedve a Hongkongban található nagy választékon és azon, hogy nincsen adó (VAT).

Először egy használt, minőségi órákat áruló boltba mentünk. Gyönyörű Omegák, stb., és főleg Rolexek nagy választéka volt a vitrinekben, az üveg alatt. Nagyszerűen felújítva és karbantartva. De hamarosan fiam elhatározta, hogy mégis új órát vesz, úgyhogy ettől kezdve, az azokat áruló boltokat kezdtük látogatni. Ilyenekből, csak ebben a negyedben, volt egy tucatnyi.

Bevallom, én is kedvelem a márkás órákat. Régebben volt egy Longines-em, de idővel az aranyozás lekopott róla. Most egy Tissot órám van, ami nem nagy szám a márkás órák között. Élveztem az óra keresést.

Órákról beszélünk, amik 2000 dollártól felfelé voltak árazva…nos, a csillagokig. Kisebbik fiam, aki Hongkongban él, nagy szakértőnek bizonyult. Ő is és felesége is, jobb órát viselnek. Mondta, ebben az ár kategóriában, legalább is itt HK-ban, alkudozni szokás.

Idősb fiamnak végül is egy IWC Schaffhausen óra tetszett meg. Az alkudozás elkezdődött, igen komolyan. A segítség az okos telefonunkról jött, ahol meg googeleztük az ilyen órák legalacsonyabb árát, míg az eladó, egy rafinált kínai hölgy, csak hajtogatta, hogy az internetes órák nem megbízhatóak, ők pedig garantálják, stb.

Végül is fiam elért egy 15% árengedményt, ami a 0% HK-i adóval, kedvező árnak tűnt. A fém óraszíj be lett állítva, garancia papírok, kitöltve, a svájci óragyártás egy újabb áldozatot ejtett, azon a karácsonyi délutánon.

Tovább

Mit tehetünk a nők és férfiak közötti fizetés különbség csökkentésére?

Az alábbi fordítás egy közgazdasági nézet, szerzője Claire Cain Miller, ami a New York Times 2016 Január 17-i vasárnapi kiadásában jelent meg, az Upshot sorozatban.

Amikor a komikus Ricky Gervais viccesen kijelentette, hogy az ő fizetése, az Arany Glóbusz kommentározásáért, annyi, mint a másik kettőé, Tina Feyé és Amy Pohleré együtt, ez a durva humor valószínűleg nagyon sok munkahelyen rezonált.

Fél évszázaddal azután, hogy Kennedy elnök aláírta az Egyenlő Fizetések Törvényét, a nemek közti fizetés különbség nem szűnt meg. A Statisztikai Hivatal szerint, a nők 79 centet keresnek, minden férfi dollárhoz képest.

A statisztika a teljes állásban levők átlagfizetésén alapszik, nem csak ugyanazon munkára, amit férfiak és nők végeznek, de más adatok azt mutatják, hogy a különbség sok foglakozásnál fennáll. Claudia Goldin, harvardi közgazdász szerint az orvosnők 71%-át keresik annak, amit a férfiak, míg a szakácsok a 87%-át.

A különbség semmi közgazdászatilag mérhető fogalommal nem magyarázható – ide tartozna a dolgozók képzettsége és gyakorlata, a választott terület, a munkaidő, vagy az az idő, amit nem dolgoznak. Így azok a tényezők maradnak, amiket nehéz számokkal kifejezni, mint a diszkrimináció vagy a nők elképzelése arról, hogy mi a lehetőség számukra.

Nos, mit lehetne csinálni a különbség megszüntetése érdekében? Akadnak kutatói és politikusi ötletek, mint ahogy vállalatoknak is van, ahol már próbálkoztak a saját körökben a problémával megbirkózni.

Hozzuk nyilvánosságra a fizetéseket. Amikor az alkalmazók a fizetési adatokat nyílttá teszik, a fizetéskülönbség összezsugorodik.

Jake Rosenfeld, egy szociológus a Washington Egyetemen, azt találta, hogy a fizetések átvilágíthatósága azokat felemeli, részben azért mert az alkalmazottaknak adatokat szolgál a fizetésük megtárgyalására. „A nemek közti fizetéskülönbség tudata elég arra, hogy a helyzet változzon” - mondta.

Ez így volt igaz az állami állásoknál, ahol a fizetéseket gyakran nyilvánosságra hozzák. Alexandre Mas, közgazdász Princetonon, tanulmányozta a 2010-ben meghozott kaliforniai törvény kihatását, ami a városok alkalmazottainak fizetését hozta nyilvánosságra. Fizetéscsökkenés lett az eredménye, de csupán a férfiaknál.

A nőket tárgyalásra ösztönözte, miután látták, hogy alacsonyabb a fizetésük, - magyarázta Mas, avagy a városok kiegyenlítették a fizetéseket, a pereskedéseket elkerülendő.

Néhány európai ország megkívánja, hogy a nagyvállalatok a fizetéseket, nemek szerint, nyilvánosságra hozza. Obama elnök 2014 óta megköveteli, hogy a kormánytól munkát kapott vállalatok ezt az információt megadják a Munkaügyi Minisztériumnak. Vannak amerikai vállalatok is akik a fizetéseket szintén ilyen vizsgálat alá vetik, ugyan a legtöbbjük nem hozza nyilvánosságra az eredményt.

Marc Benoit, a Salesforce.com vezérigazgatója a múlt évben úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen vizsgálat eredményeként vállalata 3 millió dollárt fordított a nők fizetésére, azért, hogy azokat a férfiakéval egyenlővé tegye. Kimberley Clark és Price Watehouse Coopers bejelentette, hogy vizsgálataik segítették az igazgatókat annak kivizsgálásában, hogy miért van kevesebb nő vezető állásban.

Okíts hogyan….vagy tiltsd be a fizetések megtárgyalását. A Férfiaknak többet fizetnek, részben azért mert többet kérnek.

A Carnegie Mellon Egyetem doktorandusz hallgatói által végzett tanulmány szerint, állásajánlatoknál a férfiaknak 51.5%-a több pénzt kért, míg a nőknek csak 12.5%-a, mondta Linda Babcock, aki közgazdász az egyetemnél. Más kutatásoknál azt találta, hogy amikor a nők fizetésemelést kérnek, átlagosan 30%-al alacsonyabbat kérnek, mint a férfiak.

Mivel a kezdő fizetések határozzák meg a fizetés emelések alapját a jövőbeli emelésekre, és így a jövő fizetéseit, Ms Babcock szerint, azok a nők, akik nem alkudnak, karrierjük során becslések szerint 750 ezer dollárt vesztenek a közép-fizetések kategóriájában, és 2 milliót a nagyfizetésű állások kategóriájában.

De a kutatása azt is kimutatta, hogy ha a nők alkudozni akarnak, azért büntetve lesznek, míg a férfiak jutalmazva lesznek ugyanazon viselkedésért. (Ahogyan azt Jennifer Lawrence színésznő leírta a Lenny-ben. A Sony hacking nyilvánosságra hozta, hogy neki kevesebbet fizettek, mint a férfi szereplőknek, azért mert nem harcolt többért, mert nem akart „nehéznek” avagy „romlottnak” tűnni.)

Az egyik megoldás az lenne, hogy a nőket kioktatnák a tárgyalások mikéntjére. Egy másik (orvoslat) az, hogy akik a fizetéseket a vállalatoknál megszabják, tudatában lennének ennek a jelenségnek és támogatnák a nőket a tárgyalások alatt.

Még egy másik lehetőség az lenne, hogy teljesen betiltanánk a fizetések tárgyalását. Ez az, amit Ellen Pao tett, amikor a Reddit vezérigazgatója volt. A vállalat meghatározott fizetés skálát létesített, ami a pozícióra és a gyakorlatra volt alapozva és az állásokért folyamodóknak, a továbbiakban csak nem tárgyalható ajánlatotokat adott.

„A vállalat felelősségévé tettük, hogy egy becsületes ajánlatott adjanak, nem a kérelmezőévé, hogy egy ilyenben velünk megegyezzenek” - jelentette ki Ms. Pao a Hollywood Riporter lapnak.

Ne vedd figyelembe az elmúlt fizetéseket. Amennyiben a nők milliókat veszítenek karrierjük során, mert az ajánlatok, amiket kapnak olyan fizetésen alapulnak, ami már eleve alacsony, e folyamat megállításának egyik módja az, hogy ezeket nem vesszük figyelembe.

A Google azt mondta, hogy így cselekszik, és úgy szabja meg a fizetést, amennyit neki az az állás megér.

A szövetségi kormány Személyzeti Hivatalának alkalmazó ügynökei augusztustól nem vehetik figyelembe az korábbi fizetéseket, amikor az újakat meghatározzák. A helyettes igazgató, Beth Cobert elmagyarázta, hogy az eddigi gyakorlat különösen azokat a nőket sújtotta akik (fizetés nélküli) szabadságot vettek ki gyermekeik nevelése céljából. A nők úgyszintén gyakrabban dolgoztak alacsony fizetésű állami, vagy non profit szektorokban.

„Ha nem kérdezősködsz a korábbi fizetésről, amikor embereket veszel fel, az le fogja csökkenteni a múlt diszkriminációjának a hatását”.- mondta Ms. Babcock. „Azt gondolom, hogy ez a gyakorlat a leghatásosabb, amit a vállalat megtehet.”

Könnyíts meg az anyák dolgát. A kutatás azt mutatja, hogy az iskola el végeztével, az első állásnál, a fizetések még alig különböznek. A nemek közti különbség kiszélesedik egy pár év múlva, amikor a nők elkezdenek gyerekeket szülni.

Olykor a fizetésük lemarad, mert megszakítják munkájukat akkor, amikor a gyerekeik még nagyon fiatalok. Kevesebb órát dolgoznak, avagy több időt töltenek távol munkahelyüktől, mint a férfiak, a gyerekeik okozta krízisek miatt. Van olyan, hogy az alkalmazó ezt előre sejti, még akkor is, ha ez be nem következik.

Azok az intézkedések, amik elősegítik a nőket a munkájuk megtartásában, mint például az „affordable child care”, a fizetett beteg szabadság és a gyermek szabadság, közgazdászok szerint azt eredményezik, hogy az anyák gyakrabban jönnek vissza dolgozni, több órát képesek dolgozni, és magasabb lesz a fizetésük.

„Ha egy pénztáros teherbe esik, ott ahol nincsen gyerekszabadság, ott fel kell mondania és később újra az állásért kell folyamodnia, ami nem ugyanaz, mint egy állás megpályázása - mondta Philip Cohen, aki szociológus a Maryland Egyetemen. „Amit a rendelkezések el tudnának érni az az, hogy a nők a karrierjüknél maradhatnának.”

Létesíts több flexibilis munkahelyet. Harvard Ms Golddin-ja úgy találta, hogy a fizetés különbség azoknál a foglalkozásoknál a legnagyobb ahol a legkevesebb a rugalmasság a munka helyében és annak idejében, mint például a pénzügyi és az egészségügyi szektorokban. A különbség kisebb, amikor az emberek saját maguk szabhatják meg munkaidejüket, mint például a legtöbb IT munkában és ott ahol az emberek könnyen helyettesíthetik egymást, mint ahogy a gyógyszerészeknél szokásos. Ennek eredményeként a nők nincsenek annyira megbüntetve, azért mert kevesebb időt dolgoztak.

A vállalatoknak meg kellene fontolni a jelenlét és a túlóra fontosságát, és meg kellene változtatniuk, ahogyan jelenleg működnek. A gyógyszertárakban az elektronikus egészségügyi adattár megkönnyítette azt, hogy a más és más patikus könnyen szolgálhat ki ugyanazt a klienst.

Változtasd meg a törvényt. A szövetségi törvények az előbb említettek egyikét sem követelik meg, ezért a törvényhozók más taktikával próbálkoznak.

A legerősebb egyenlő bér törvényt ebben a hónapban iktatták be, Kaliforniában. Ez kimondja, hogy férfiak és nők ugyanúgy kell, hogy fizetve legyenek, hasonló munkakörben, nem pedig pontosan ugyanabban a munkakörben, ugyanazon a munkahelyen, mint ahogy a lazábban fogalmazott szövetségi Egyenlő Fizetések Törvénye követeli meg. A kaliforniai törvény úgyszintén megtiltja azt, hogy megbüntessék azokat az alkalmazottakat, akik a fizetésüket vitatni akarják.

A javasolt szövetségi Igazságos Fizetés Törvény megkövetelné a vállalatoktól, hogy a fizetéseket jelentsék, anyagi támogatást adna fizetés megtárgyalás-gyakorlatokra és megkönnyítené a „class action” perek indítását, de ez a törvény fent akadt a Kongresszusban.

PS

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az eredeti cikk itt található.

Tovább

Beszélgetésem Jonatánnal

Az árnyékban feküdtem egyedül. A nyugágyon. Egy nádtetős ernyő tákolmány alatt. A hőség miatt másutt nem lehetett kibírni. Ebéd után volt, januári, rekkenő, trópusi meleg.

A Fülöp Szigeteken voltunk fiam családjával, unokáinkkal, öt napra, egy szálloda komplexumban. Cebu városához közel, egy óra repülővel, délre Manilától. A Mactan szigetén. Akár hiszed akár nem, a portugál felfedező, Ferdinánd Magellán, itt, egy köpésnyire a hotelunktól, halt meg, egy, a bennszülöttekkel vívott csatában. 1521 áprilisában. Építettek neki egy emlékművet, meg is néztük.

Nejem gyomrát a svédasztalos reggelik kissé megviselték, úgyhogy visszavonult a szobánkba. Fiamék a gyerekekkel a medencék körül nyüzsögtek. Én meg csak néztem a homokos tengerpartot. Nyugalom vett körül. Kék ég, tökéletes víz hőmérséklet. Bemenjek, ne menjek be?

A lifeguard mellettem ült az árnyékban. Nem a magas székében, ahol ülnie kellett volna. Ugyan volt ott is napernyő, ott melegebb volt. Innen lentről is jól látott mindent. Néha rásípolt egypár kínai turistára, akik a bójákon kívülre mentek sorkelezni, mentő mellény nélkül.

„Hány éves vagy uram?” - szólított meg, nagy közvetlenséggel. A kérdés meglepett, mert a személyzet itt nemigen beszél hozzád a szokásos udvariasságokon kívül: „How are you sir?” „Beautiful day sir!”. Megmondtam a koromat…..jó, kerekítettem. Megdicsért milyen jó formában vagyok, koromra tekintve. A Fülöp Szigeteken, harmadik világ, az átlag életkor férfiaknak, 65 év. Elbeszélgettünk a jó étkezés fontosságáról, mondta a zsíros étel, mint az itteni koszt, nem egészséges.

Izmos fekete férfi volt, nem a tipikus Fülöp szigeti típus. Azok, ázsiaiabbak, törékenyebb felépítésűek. Bemutatkozott, neve Jonatán. Jonatán szeretett beszélni. Ő, mondta, negyven éves, pár éve nős. Két kislánya, a mi unokáinknak (szintén lányok) megfelelő korban volt.

Megtudtam, édesapja egy amerikai katona volt, akit sohasem látott. (Íme, bizonyíték, testalkatára). Mondta, kissé szomorkásan, de belenyugodva, apjával talán nem fog találkozni. Hogyan is tudná megkeresni? Ő itt Cebu-ban éli életét, apja meg messze, valahol az USA-ban.

Jonatán jól beszélt angolul, ami egy ritkaság. Dacára hogy a Fülöp Szigeteken angol a hivatalos nyelv, (azért, hogy a sok szigeten beszélt nyelv és dialógus között legyen egy közös), a legtöbb egyszerű ember alig beszéli, mert az iskolázottságuk igen hiányos.

Érdekelte Kanada, (ahol én élek), a foglakozásom. Mondtam, hogy Európából, Magyarországról származom. Arról még nem hallott. A szálloda jómódú kínai, koreai, japán és orosz családokkal volt tele. Elvétve, európait is láttál. Ajánlotta, hogy vegyek egy túrát a közeli, part menti barlangba. Mondtam, amolyan itteni Kék Barlang lehet, ami Capriban is van. Capriról még nem hallott. Mondtam milyen hideg van most Kanadában, beszéltem a hóról, és hogy lehet síelni, korcsolyázni.

Kérdeztem hogyan él? Naponta mopeddel jön ide dolgozni, egy órába telik. Felesége otthon van. Hétköznapokon a lányokkal elmegy az iskolába, az idősebb első elemibe jár. Az út másfél óra, a rozoga itteni buszokon. Az iskola mellett vár a kisebbik lánnyal, amíg 4-5 óra múlva a nagyobbik újra megjelenik, és utána együtt hazabuszoznak.

Az iskoláért, dacára hogy elemi, fizetni kell, mondta. Jonatán fizetése, napi 2-3 US dollár lehetett, ami a tipikus fizetés ilyen munkáért a Fülöp Szigeteken. A munkabérek a Fülöp Szigeteken köztudottan hihetetlen alacsonyak, így megérted miért mennek, iskolázott nők, szobalánynak Hongkongba, és az arab országokba, havi 500 dollárért. Az itt nagyon nagy pénz.

Mondta a lifeguard pozíció jó állás. A koszt a bérében benne foglaltatik, plusz, sokszor, még megmaradt ételt is vihet haza. De így is, az iskolára és az ahhoz szükséges dolgokra alig marad pénz. Tisztában volt mennyire fontos az iskolázottság. Ő csak 8 elemit végzett, leányainak jobbat akart.

Jót nevettem, amikor feleségéről beszélt. Mondta nagyon beszédes asszony. Kérdeztem, mit ért ezalatt? Hát mondta, amikor a munkájából fáradtan haza ér, az asszony nem szűnik meg fecsegni. És ha megkéri, hogy legyen csendben, visszafelesel! Hogyan, kérdeztem? „Azt mondja nekem”- mondta Jonatán, - „ha csöndet akarsz, menj a temetőbe!”

Beszélgettünk a szegénységről, amit én a városában és Manilában láttam, és hogy ezeknek mennyi gyereke van. 6 gyerek családonként az átlag. A Fülöp Szigetek szigorúan katolikus ország. Még válás sincs hivatalosan, és a fogamzás gátlás bűn, ezeket a szereket (pirula, óvszer) nem árulják. De Jonatán nem látott ebben semmi kivetni valót. Mondta, a sok gyerek áldás, hogy a Jó Isten és a Szűz Mária mindannyinkra ügyel, és ő úgy érzi, bajba senki emiatt nem kerülhet.

Mit is válaszolhattam erre? Csak bólogattam a nagy melegben.           

Tovább

A multikról. Jók vagy rosszak?

Elöljáróban kijelentem hogy írásom nem tárgyalja, hogy miért is alacsonyabb a munkabér Magyarországon, mint pl. a szomszédos Ausztriában? És miért magasabb, mint például Bangladesben? Egy ország gazdasági múltja, az ipar fejlettsége, az iskolázottság általános színvonala, az ország kormányzása mind tényezők a piac szabta bérek kialakulásában. Szerintem nem sziniszter globális « gyarmatosítók » összeesküvésének eredménye.

A multik aránylag új világjelenség. Hatásuk minden országban érezhető. A fejlett világban az ipar egyes ágainak (főleg a nagy tömegű gyártásnak) drasztikus csökkenését, sok esetben annak a végét jelentették. A fejlődő országokban új, addig nem létező munka alkalom nyílt, és egy lényeges kulturális változás indult el. Hogyan értékeljük ezt a folyamatot? Szerintem az eredmény az egész világ szempontjából pozitív, azaz én a « jók » táborába tartozom. Bőven akadnak, és nemcsak ezen a bloggon, akik ezt vitatják és a « rosszakhoz » csatlakoznak.  

Nem vitás hogy nem kell messzire menni hogy a "rosszra" példákat tudjunk felhozni. A ruhagyár összeomlása Bangladesben, az itt-ott még mindig felbukkanó gyerekmunka, a környezetvédelem gyakori semmibe vétele, és sorolhatnám, mind intő példa arra hogy a külföldön gyártás kötelezettséggel jár, és hogy végül is mindenütt a multi felelős, ha máshol nem a közvéleményben.  

Másrészről meg emlékszem amikor a Közgáz 101 tárgyban (Torontóban) tanultuk hogyan gazdagítja a kereskedelem az abban résztvevőket. Azt hiszem nem nehéz megérteni hogy az eredeti önellátó társadalmakban a kereskedés kezdete egy, az emberiség javára váló folyamatot indított el.  Lehet hogy a globalizmussal is így van…

A multik a munkaigényes gyártást olyan országokba igyekszenek áttelepíteni ahol a munkabér alacsonyabb, de mégis hasonló minőségű produktumot lesznek képesek ott előállítani. Mivel az így gyártott áruk, mondjuk egy autó, kevesebbe kerül, alacsonyabb áron mehet a piacra, így többen tudják megvenni. A vevőknek marad pénz mást is venni. És persze a multi (egy bizonyos számon felül) minden eladott terméken profitál, így ez nekik is jó. Itt van a hajtó erő.  

Az elhatározás hogy a gyárat hova telepítsék egy analízis eredménye. Minél messzebb annál drágább lehet a szállítás, nehezebb az igazgatás és ellenőrzés de esetleg annál olcsóbb a munkabér. A távoli ország munkaerejének iskolázottsága is számításba jön. Egyes termék gyártásához magasabb képzettség kell, máshoz kevesebb. A távoli országokban létező adók, politikai stabilitás, stb. szintén mind tényezők.    
Szóval eldöntetik hogy Hugó Boss ruhatermékéit többek között Romániában és Indonéziában, Mercedes egyes típusát Magyarországon és Brazíliában (is), Toyota autókat az USA-ban és Kanadában (is) gyártanak, mert az így a legkedvezőbb az anyavállalat számításai szerint.    

A fejlett világban az állam próbálja ezt a folyamatot lassítani, elkerülni a munkanélküliség növekedését. Ez nem könnyű feladat. Marad az, hogy előre látván a tendenciát a munkaerőt átképzi, és ha kell  a csapást minimalizálja segéllyel. Azt az ipart igyekszik meghonosítani, ami magasabb iskolázottságot igényel, pl. gyógyszerkutatás, vagy komputer programozás. Ezeket az iparagákat érdemes támogatnia. De persze az átalakulás sehol sem fájdalom vagy zökkenés mentes. És pénzébe kerül, ami adókból jön.  

A gyártmánnyal kapcsolatos kutatás, igazgatás vitathatatlanul legtöbbször az anyaországban történik, nem a gyártó országokban. Elismerten ezek jól fizetett és keresett állások. Beszéljünk arról a gyakori vádról, miszerint a multik kirabolják a gyártó országokat, “zsákkal viszik ki a pénzt”. A multik a gyáraikban dolgozóaknak munkáért fizetést adnak, plusz sok esetben biztosítást is fizetnek. Ezen felül fizetnek az állam szervezeteinek vállalati adót, helyi adót és sorolhatnám. Igaz hogy az elején néha egy időre ezen adókra könnyítéseket kaphattak, azért hogy odatelepüljenek, de mégis fizetést, biztosítást és adót fizetnek, pénzt ami azelőtt ott nem volt. Mi ez ha nem előny a gyártó ország részére? A gyártmányok eladása és az adók, stb. fizetése után persze marad profit. Ebből a vállalatok fizetnek nyereség részesedést, esetleg osztalékot a részvényeseknek. Költenek fejlesztésre, karbantartásra, jó esetben bővítésre is. Ha a cég sikeres lesz, az a részvénytulajdonosokat gazdagítja. Jobb cégeknél ezek egy része saját alkalmazottjaik. Ha egy részvényes a részvényét eladja (azaz pénzét kiveszi), valaki más azt a részvényt megveszi. Ez egy pénzcsere, ami nem érinti se a vállalatot se a gyártó országot. Ha persze a gyártás veszteséges, a részvények ára lemegy és magával viszi a multi értéket.   

Záróul, és tudom nem mondok ezzel semmi újat, minden országnak igyekezni kell, hogy saját iparcikke, vagy más, a világpiacon versenyképes áruja legyen, mert ez jobb mint mások termékeit gyártani. Támogatni kell a pénz otthoni befektetését és azokat akik vállalkozó szelleműek. De ettől függetlenül, a multik odatelepedése szerintem adott esetben nem rossz, hanem jó hír. Hasonlóan a turizmushoz, pénzt hoz be az országba. Itt az ideje ezt beismerni.   

 

Tovább

Csak állok és bámészkodok

A Cheung Kong Center lobbyjában vagyok. Hongkong centrumában. A Karácsony előtti napon. A fiamra várok, délután 4 óra előtt. 

Fiam egy banknak dolgozik. Normálisan este 8-ig, de ma az ünnepre és az ünnep előtti lassú tőzsde forgalomra való tekintettel, előbb tud végezni. Kocsival jött, én később busszal. Hazamenet veszünk halat, és a hozzávalókat. A fiam és én fogunk Szentestére vacsorát készíteni a családnak. A főzés szeretetét tőlem kapta.

little

A lobby óriási, és több emelet magas. Hatalmat és hidegséget sugároz. De ténylegesen hüvös van itt bent, a hőmérséklet nem lehet még 20 fok sem. Üveg és márvány mindenütt. Az érzésem az, hogy ez a mi korunk temploma.

1999-ben készült el, akkoriban a harmadik legmagasabb épület volt. Csupa üveg, a tradicionális new yorki üveg/acél bank épület stílusban épült. Lev A Daly és Cesar Pelli építészek alkotása. Az üvegbe optical fibre-t építettek be, ezek esténként, a többi hasonló épülettel együtt, csodás fényjátékokat produkálnak. Hongkong híres a felhőkarcolók esti fényjátékáról.

little

Velem szemben, a távolban, mint egy oltár, egy nagy, nevetségesen hosszú pult látható. Mögötte, (papok helyett), kifogástalanul öltözött portások, diszkrét biztonsági emberek. Rajtuk és rajtam kívül mások alig vannak. A csendet csak a halk nagysebességű liftek érkezése, annak csilingelése, töri meg. Fekete öltönybe/kosztűmbe öltözött embereket eresztenek ki magukból, akik átmennek a biztonsági ellenőrző ponton, vendégeiket üdvözölni, avagy talán egy kávéra mennek, a közeli vásárlóközpontok egyikébe. Nézem messziről a lifteket, 58-46. emeletre mennek ezek, a 30-37.-re azok, és így tovább.

little

Mivel gyanús itt csak így állni, mint én, és bámészkodni, odamegyek az egyik portáshoz. Mondom, fiamat várom, négyre illik itt lennie, halat fogunk főzni vacsorára. Ezzel megelégszik, nem mosolyog.

A 68 emelet, Hongkong belvárosában, a Bank of China és más bank épület mellett, nem a legmagasabb. A csillagászati magas iroda béreket csak a bankok tudják megfizetni.

A tulaj neve Li Ka Shing, Ázsia leggazdagabb embere. Vagyona 30 milliárd US dollár felett van. Pletyka szerint, Li úr szereti a teher liftet használni, az épület legmagasabb emeletén levő irodájából, mert így nem kell sehol sem megállnia, jöttében/mentében.

Talán az épület előtti fekete sofőrös Bentley rá várna? Vagy a földalatti garázsban tartja kocsiját (ahova később fiam Lexusához lementünk), mert volt itt hozzá illő kocsikban bőven választék! A Ferrarik, Teslák, Aston Martin, Rolls Royce-ok egyike lenne az övé? Mert én halandó, becsszóra, ilyen drága autókkal megszórt garázsban még életemben nem jártam…..

Tovább