beginning

Tudod, ott van, San Franciscótól északra. A Napa és a Sonoma völgyek után. Hogy mik ezek? Kalifornia híres bortermelő tájai. Szóval kissé még északabbra jön a Mendocino bortermő vidék. Az Anderson völgye ahhoz tartozik.

Anderson völgyét nehéz elfelejteni:

Mint majdnem minden karácsonykor, fiamat látogattuk San Franciscóban. Utána elmentünk ide pár napra. Béreltem egy Hyundai Szonátát. Fiam mondta: „Hajts északra a 80-as Interstate-n, majd vágj nyugatra az 580-ason, át a Richmond - Szent Rafael hídon (öt dolcsiba kerül). Itt van a San Quentin börtön, talán hallottál róla. Így rákerülsz a 101-es nagy ország útra, azon északra hajtasz egy órát.”

 Itt ringadhatod magadat:

És akkor rátértünk a kis 128-ra. Nyugatra. Keskeny kanyargós út, ami elvitt ahhoz a helyhez ahol egy stúdiót béreltem a VRBO-n.  Egy kis magán borászatnál, három éjszakára. Az országuton a leírt kilométerkőnél kellett megállni, jobbra fordulni, majd egy magán meredek felfelé vezető földúton kapaszkodni, egypár a lovakat nem kiengedő kapun átmenni. És közben imádkozol, hogy a leírást jól követted, és oda fogsz érkezni ahova kell.

Séta a szőlőben:

A stúdió (itt a legénylakásokat hívják így) a hegyoldalba épített présház első emelete volt. Az ablak ránézett a címbeli völgyre. Reggelente mindig napos volt, de a völgy lent még ködben ült. Minden zöld volt, december elején nagy esők jártak erre. Az idő télen itt: esetleges fagyok éjjel, nappal felmegy plusz 18-ra is.

Körülöttünk, nyugalom.

Az Anderson völgy turista térképe: 

A borászat egy idősebb házaspár tulajdona volt. Valamikor San Franciscóban éltek, bohémkedtek, de a vidékre vágyott a foguk. Tíz éve vették ezt a szőlőt. Láttam, nehéz fába vágták fejszéjüket. Nagy a versengés a borászatban. Bor termeléshez manapság sok pénzt kell. Mármint, ha meg akarsz élni belőle. Mert befektetés és munkaigényes.  Jobban passzol ez pénzes embereknek, akik hobbyból űzik. De ezek nem annak néztek ki.

Mert ugye kellenek gépek, szüretelni, van egy öntöző berendezés, mert itt a természetes eső nem elég. Meg kell nyesni, ez munkaerő, ami nem olcsó. Láttam a tulajok kissé küszködnek, a berendezések jobb karban lehettek volna. Mondták is, tavaly a termés egy részét nem szüretelték. Pedig jó boruk volt, a vendéglátáshoz tartozott egy üveg vörös és egy fehér bor is.

 Öreg tölgyek:

A birtok viszont csodás volt. Kezdem a narancs és citrom fákkal, tele gyümölcsökkel. Ott lógtak, elég szemérmetlenül. Folytatom a leírást a nagy magányos tölgyekkel, néhányuk több száz éves lehetett. A birtok meredek földutjait olajfák és ciprusok övezték. Olíva olajt is nyomtak. Persze amerre a szemed ellátott szőlős kertek, ugyan ezek ilyenkor még kopárak voltak, de mégis, gyönyörűek.

 A présház:

Egyik nap elmentünk az autóval a 128-as országút végéig, a Csendes Óceánig, ahol a táj nevét adó kis település, Mendocino található. A másfél órás út a völgyben, bortermelő tájak mellet kanyarog. Az út néha átvág óriás vörösfenyő erdőkön. Ilyenkor majdhogy esti sötétség lesz, a kocsi automata lámpája feljön. Az 50 plusz méter magas sűrű fenyők eltakarják a szikrázó napot. A végén elérsz a Csendes Óceánhoz, partja vad, sziklás. Mendocino falu, 890 lakos, megérdemelten egy turista célpont.

 A Fő Utca, Mendocino, Kalifornia

A másik nap az ellenkező (déli) irányba mentünk. Itt a táj szelídebb, több jól menő borászat is van. „Gyere, be kóstolni” - táblák hívnak. Ki tud ellent állni?  Be is mentünk az egyikbe a sok közül.

 Kutyák várják gazdájukat, akik bent ebédelnek, Mendocino, Kalifornia

Vasárnap, d.e. 11 fele járt. Már voltak kóstolók. Leülsz egy bárszerű pulthoz, fejenként 15 dollárért négy bort kóstolhatsz, kis adagot mindegyikből. Említettem már, hogy ezek isteni borok?

Coppola filmrendező borai:

A kínáló elkezdett a borászatot alapító olasz családról beszélni. Kérdezte mi honnan jöttünk? Mondtuk Kanadából…ott most nagyon hideg van...eredetileg meg Magyarországról. Ott is jó a bor, mondta, MO-ra célozva. Elannyira, - válaszoltam - hogy ezen borvidék alapítója, az 1850-es években, a magyar Haraszthy Ágoston volt.

Erre a bárnál ülő amerikai vendégek is felfigyeltek, és helyeseltek. Az egyik sokat tudott Haraszthyról. Állítólag innen Kaliforniából Brazíliába kalandozott, ahol csónakjából az Amazonasba esett, és a krokodilusok megették! Szép halál mondtam, és mindenki nevetett….Cheers! (Egészségedre!)

Na, megyünk tovább. Lassan hajtottam, vasárnap lévén rengeteg túrázó biciklista volt a kis utakon. Elértünk Geyserville-be, ahol állítólag a filmes Francis Coppolának is van szőlős birtoka. Na, az ő borászata jól megy.

A pirinyó városnak van egy jó étterme. A neve Diavola, amolyan olasz jellegű. Az épületen az írás aszongya: Pizzeria Salumeria.  Még pacal is volt a menün! Ez ritkaság, itt ennünk kellett. Hoztak jó házi sós stanglit is. Erre meg sört kellett inni! Borra sört? De nagyszerű pacal volt. A nejem egy minestrone levest rendelt.

 A Diavola Étterem, Geyserville, Kalifornia:

De minek is írok ennyit, felteszek egypár képet, beszéljenek azok…..

Azt hittem tudok valamit a japán étkezésről és éttermekről. Itt Amerikában voltam jó párban. De miután Japánba látogattunk rájöttem, hogy eddigi tudásom a minimumot sem ütötte meg. Íme, egypár tapasztalat.                                                 

1 Az olcsó étterem

Beléptünk egy gyorsétkezdébe, mert sokan ültek már bent, és az árai jók voltak. Leültünk, vártunk. Adtak egy képekkel teli étlapot, angol szöveg nélkül. A képek segítségével eldöntöttük mit fogunk enni. Én valamit, ami rizses pacalnak nézett ki. A nejem, egy salátás tálat. Volt rajta ami tükörtojásnak nézett ki, és mellette hal. Elhatároztuk sört is fogunk inni.

De a rendelést csak nem vették. Egy idő múlva jön a pincérlány egy, a külföldieknek erre a célra készített nagy nyomtatott kézi táblával, azon írással, három nyelven: Aszongya: „Menjél ki az utcára, nyomd be a választott rendelést az ott levő automatába, fizess ott, kapsz jegyet, azzal gyere vissza, add át a jegyet a pincérnek.”

Na, kimegyek, fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, de kérésemre egy ott sétáló fiatal japán kisegített. Az étterem utcán levő masináján is képek voltak, a választásodra kellett bökni, a pénzt bedugni, a végén jegyet adott és a visszajáró pénzt. Egyszerű. A jeggyel vissza jöttem.

Minden rendben tűnt, de a fiatal japán pincérnő kérdezett még valamit japánul. Mit is akarhat? Kiderült, segítséggel, hogy azt kérdezte most akarjuk a sört, vagy az étellel hozza? Most!

Jött a rendelésünk. Az enyém nem pacal volt, hanem zúza. A nejemé problematikus volt. Nem tükörtojás jött, hanem nyers tojás sárgája, külön tálkán. Nem tudtuk mit csináljon vele? Mondtam tegye rá a salátájára, a képen azt mutatta. De így nem tudott a pálcikával enni, mert túl sikamlós lett a saláta és minden. Villa nyicsta. De sebaj, ugyanis ő kapott egy kanalat. Én nem. Az arra a célra kellett hogy legyen, hogy a salátáját megehesse. Ha nem, mindegy, így ette meg.

A füstölt hala, füstölt mackrel volt, az jó volt.

Plusz mindkettőnk kapott miso levest. Az minden rendeléssel jár, úgyszintén rizs. Erre figyelmeztetendő, a menedzser oda is jött. Megint nem tudtam mit akar, de felálltam és követtem. Azt akarta mutatni hol van a leves és a rizses bödön, ha extra levest/rizst akarunk. Volt mellette tea is, ingyen. Jól laktunk, fizetni nem kellett, azt az elején az automatánál tetted. Borravalózni Japánban, éttermekben, de sehol sem, nem szokásos.

Mindez kettőnknek kevesebb volt, mint húsz dolcsi.

2 A sukiyaki és a „fagylalt”

Egy helyen az ebédünk fő része a sukiyaki volt. Ez két személyes, jön egy kis bogrács húslevessel, ami alatt kis égő van, és te teszed bele a nyers, vékonyra szeletelt marhahúst, gombát, zöldségeket, és ami mind mellette, egy fatálcán gusztusosan számodra már elő van készítve.

Megint csak jött egy nyers tojás. Úgy látszik ez elmaradhatatlan. Mit csinálsz vele? Ezt is egy a külföldieknek készített háromnyelvű tábláról tudod meg. Azt mondja, a tojást neked egy tálkába kell beletörni, összeverni, és a főtt falatokat abba kell meríteni a pálcikáddal, mielőtt a szádba teszed. De, ha a nyers tojást nem szereted, tanácsolja a továbbiakban, tegyed bele a fortyogó bográcsba. Presto!

Előtte volt saláta, majd sasimi, azaz nyers hal, és a sukiyaki után, az ebéd egy fagylalttal fejeződött be. Az angol étlap azt írta, hogy a fagylaltnak „szezon” íze lesz! Zöld volt, a nejem megkóstolta és fintorgott. Nekem ízlett. De miből készülhetett? Kicsit édes volt. Egy idő múlva rájöttem. Nagyon büszke vagyok erre. Sóskából készült, az otthon gyerekkoromban evett, édeskés sóskaleves izére emlékeztetett!

A számlánk hatvan dollár körül volt.

3 A drága étterem. OK, nagyon drága.

Tokióban jó pár nappal szombat előtt asztalt foglaltunk egy ilyenben. Jobban mondva a pultnál két helyet. Pultnál eszel. Michelin csillagos hely volt. Egy csillagja volt. Ha magasabba mégy, könnyen a repülőjegyednek megfelelő összeggel állsz szemben.

Tokióban több Michelin csillagos étterem van, mint Párizsban. És meglepően, a franciák ezt nem vitatják. A japánok az evést még a franciáknál is komolyabban veszik, és a pénzt erre nem sajnálják.

Mielőtt belekezdenék, egy kis ismertető. Ellentétben más országokkal, a legjobb éttermek többsége Japánban nagyon kis helyek. A miénk pultjánál csak hét (7) embernek volt hely! Volt egy magánszoba is egy asztallal, ott volt még tíz hely. De azért külön kell fizetni.

Ilyen hely tipikusan családi üzlet, saját alapanyag ellátókkal. Csupán a legjobb húst, a legfrissebb halat és idénybéli zöldséget szolgálnak fel. A bab például, Japán egy olyan tájáról jön ahol az a legjobb, a tofu, a répa, rizs, dinnye, stb., ditto. A marhahús külön story. Ezeknek a marháknak napi masszázs jár, és sör. Ezt a húst Wagyunak hívják és méreg drága.

Tetejébe a séf vagy a segédje hetente kimegy a közeli erdőkbe. Ehető növényeket, mohát és gombát szed. Általában a séf szülei, nagyszülei, stb. is séfek voltak. A savanyúságok receptje családi titok. Tengeri hínárt is szolgálnak. Isteni. Saláták mesébe illőek.

Ilyen helyre szigorúan előre foglalni kell. A foglalást külföldinek csak a hotelen keresztül lehet elintézni. És ha netán nem jelensz meg, akkor is kell valamit fizetni, mert a foglalásnál meg kell adnod a Visa számodat.  A mi esetünkben mondták, van három választék. Az első, kb. 12 fogás, nagyon drága, a másik még drágább, a harmadik nagyon, de nagyon drága.

Tengeri sün falat:

Az elsőt választottuk. A foglalásnál a hotel portás segítségével, megkérdeztek van-e speciális kívánságunk? Van e valami, amit nagyon szeretünk vagy nagyon nem? Kérünk-e fugu halat? (Ha igen, akkor drágább a menü). A fugu hal, magyarul gömbhal, mérges, de itt rendesen kezelve ínyencségnek számít. 

Nem kértünk. Akarunk bort, vagy sört, milyen sakit? A foglalás eltartott vagy 20 percig.

Na amikor az idő eljött, meg kellett keresni az éttermet. Erre időt kell szánni. Ilyen éttermek nincsenek rendesen jelezve. Eldugott helyeken vannak. Nincsen étlap se kint se nem bent az étteremben. Nem könnyű megtalálni őket. A mi éttermünk neve Ichimonji, azaz 一文字 volt. Egy szép negyedben, egy sétáló utca, mellék sikátorának, mellék sikátorában. Csak a japán felirat, lásd előbb, volt kiírva a bejáratra. Amit mi nem tudunk olvasni. De, hála az Istennek, az ajtón a szokásos kis étteremre utaló függöny, az volt az egyedüli jel.

Mindenesetre mi időben megjelentünk. Már ketten voltak, később még egy pár jött. Mind japánok. A különteremben is lehettek kuncsaftok. Cipődet a bejáratnál hagyod. Először rendelsz italt. Én sört, a nejem sakit. Étlap nincsen, a séf kezében van a sorsod. Magas, de kényelmes bárszéken ülsz. A pult mögött a fiatal séf segéd szolgál, és ő az, aki a hideg fogásokat is készíti, ott a szemed előtt. A sushi-t és a sashími-t, (az utóbbi nyers friss hal). A nagy hűtőszekrényből veszi ki a halakat, borotvaéles késsel, mint egy sebész, művészkedik. Látványos. Bent a konyhában a fő séf, gondolom a tulaj, kezeli a grillt és a sütőt. Párszor kijön, a meleg fogásokkal, olyankor megy a hajlongás.

A konyha a pult mögött van. 

Az ételt a legdrágább porcelán és majolika edényekben szolgálják fel. A sört, a sakit, japán kristály poharakban. Alles was gut und teuer.

Az alapanyagok minősége, az ételek íze, a prezentáció, tökéletes. Pincér nincsen. A fűszerezés minimális. A fiatal séf, aki a fogásokat eléd rakja sajnos alig beszélt angolul. A japán vendégek hosszasan megtárgyalták vele az étkek alkatrészeit. Vagy mit tudom én mit. Nem a foci bajnokságot, az tuti.

Nem számoltam hány fogás volt, gondolom 12. Kis, tökéletes adagok. Ennek háromnegyede tengeri herkentyű, sok nyersen szolgálva. A séf próbálta magyarázni nekünk, mi mi, kevés sikerrel.

Az utolsó előtti fogás egy rizses étel. Szép agyag edényben, valami levélben burkolva. Gondolom, ha netalán valaki eddig nem lakott jól, ezzel megtöltheti magát. Édesség nincs. A vacsora görögdinnyével fejeződött be. Tudniillik, dinnye szezon volt. Mondta Hokkaido -ból jött, északról. Innen jön a legjobb dinnye. A séf tudta ki a termelő.

A számla kettőnknek kétszáz dolláron túl volt.

PS
1/ Nézd meg, hogyan készítik a rántottát, japán módra. Kattints a 4 perces videóra.

2/ Kattints ide, mellékelve egy 4 perces videó, Anthony Bourdain-nal (a CNN népszerű utazó gourmet sorozat séfje), egy 3 Michelin csillagos japán sushi éttermet mutat be, Tokióban.

Az első történet az USA-ban, a 80-as évek elején történt. Ebben az időben nyári vakációkként két hetet Maine államában egy bérelt óceán melletti nyaralóban töltöttük. Bar Harbour-ban. Hazafele jövet a péntek/szombati (utolsó) éjszakánkat egy másik közeli népszerű nyaralóhelyen akartuk tölteni, Boothbay Harbour-ban. 
Az egész napot a tengerparton töltöttük, úgy este 7 tájban értünk oda és szállást kezdtünk keresni. Igen ám, de elfelejtettem, hogy ez a hétvége egy ünnep volt, és így “egy hosszú hétvége”, (Labour Day). Az első hétvége, szeptemberben. E miatt minden hotel/motel/szállás foglalt volt. Sok helyen kopogtattunk, de hiába. Már besötétedett és beláttam, hogy vagy nekiveselkedünk az egész éjszakai autózásnak haza, (ami 800 km volt), avagy valahol egy motelt találunk, de beljebb az óceántól, nem a tengerparton. Azok (remélhetőleg) nincsenek a hétvégező turisták által lerohanva. Tök sötétben, ismeretlen helyen, bosszús feleséggel és fáradt nyűgös gyerekekkel nem éppen könnyű valamit is találni.

Bar Harbour, Maine, az Acadian National Park otthona:

Vaktában be hajtottam ismeretlen falucskákba, de semmi. Már késő is volt, az egyik helyen úgy megzavarodtam, hogy véletlenül rossz irányba fordultam, egy egy-irányú utcába. Pechemre rögvest látom a tükörben a villogást, a seriff megállított. Lecsavartam a VW ablakát, mondom, ne haragudjon már, bajban vagyunk. Elmondtam, hogy szállást keresünk, stb.

Boothbay Harbour, Maine:

Mondta várjak. Visszament a kocsijához. Azt hittem jön a birsággal. Egy idő múlva azt mondja, kövessem. Kiderült, hogy berádiózott a rendőrségre, ott telefonon megkérdeztek egypár hotelt, hogy van-e üresedés, találtak egyet, megmondták neki, ő meg elvezetett minket! 
Meg is köszöntem, mondani sem kell, nem volt bírság. Ez aztán becsülni való rendőrség!

xxxx

A második epizód, kb. 14  éve történt, Mexicóban. Nejemmel ketten elhatároztuk, hogy egy rövid téli vakációra megyünk a Yucatán félszigetre. A tervünk: Cancunba repülünk, bérelünk egy kocsit, elhajtunk Playa del Carmenba, még aznap este (kb. 100 km, délre). Itt 4 nap tenger, utána behajtunk maya romokat nézni (Chichen Itza és Uxmal). Ezután pár napot a szép mexikói városban Merida-ban töltünk. Innen vissza Cancun és repülünk haza. Történetem az első estét írja le.

Strand Playa Del Carmen:

Megérkezésünk után a cancuni reptéren elbandukoltunk az Avishez, a megrendelt bérelt kocsit felvenni. A fehér Ford Fiestán egy nagy hirdető felirat volt: “Avis”. Mondom az alkalmazottnak, le tudja-e venni, mert így mindenki fogja tudni, hogy gringo turisták vagyunk? Az meg nem jó!

OK senor, mondta, és lassan lehántotta a felírást. Még egyszer körülmegyek a kocsin és most látom csak, hogy nincsen rendszámtábla rajta! Hívom az alkalmazottat, mondom, hol van a rendszám? Oh, senor, ne aggódj, tiszta új kocsi, rámutat a hátsó ablakra belülről ragasztott cetlire. Azt mondja ez egy hónapig jó. Azt is mondta így jobb, mint a rendszám, mert azt el szokják lopni, vagy a rendőrök lesrófolják, ha szabálytalanul parkolsz…így meg nem tudják!!!

A párom csak a szemeit forgatja….Nem vitatkoztam, fáradtak voltunk, aláírtunk mindent, beültünk és kihajtottunk. Már üres volt a reptér, este 8 óra, a vakációzókat szállító buszok mind elmentek. Kocsit nagyon kevesen bérelnek.

Ha Cancunba mész, (ami egy nagy Siófok szerű, hely és rögvest ott van) balra fordulsz…látod a fényeket visszaverődni a sötét égen. Ha Playa del Carmenba hajtasz (ami akkor még kis hely volt), jobbra kell fordulni. Bele a holdnélküli tökéletes sötétségbe.

Egy elhagyatott országúton hajtottunk egy órát. Semmi útjelzés, életjel, lakhely fénye, benzinkút…még csak csíkok sem voltak az országútra festve. “Unheimlich”.

Kissé furcsán éreztük magunkat. Reméltem, hogy lesz egy tábla majd, ami a letérést mutatja Playa del Carmennál….de mi van, ha az sincs??? Na, hál’ Istennek egy óra múlva volt jel, letértünk az útról és be, Playa del Carmennak a rossz részébe, mondhatnám a fenekébe. A városka jó része az óceán mellett van persze, a rossz meg az országút mellett. Nem kellett sok idő, el is tévedtem egy sikátorban, a düledező viskók között.

Maya romok, Chichen Itza:

Hirtelen látom, hogy tetejébe rossz irányba megyek. Nem vettem észre a pirinyó nyílat, ami mutatja, hogy az utca egyirányú. És már vár is a sarkon a rend őre. Megállít. Mondom neki eltévedtünk…mutatom a hotelunk címét. Kérdezem (angolul) tud-e segíteni? Ő csak beszél (spanyolul) és a pénztárcámra mutogatott. Kivettem a jogsimat, de rázta a fejét. Végül is belenyúlt, kivett egy húsz dolcsist, aztán elment. Még a hotel irányát se magyarázta meg. Nyicsta nyugta, semmi.

Nagy nehezen megtaláltuk a hotelt. A tulaj azt mondta, hogy követelnünk kellett volna, hogy menjünk be a rendőrrel a kapitányságra. Ott állítólag elengedtek volna fizetés nélkül, mert a turistákkal így nem akarnak bánni. Hivatalosan.

A vakáció végül is sikeres volt, de nagyon vigyáztam, hogy mexikói rendőrökkel megint össze ne jöjjek, és azóta, ha arra járunk, busszal megyünk, kocsit nem bérlek.

Siem Reapból, (Kambodzsa) érkeztünk. Egy óra repülővel. Kora este volt mire Hanoiban landoltunk. Nejemmel és Hongkongban élő fiammal három napra jöttünk. Ahogy a gép taxizott az ablakból látni lehetett egypár MIG (vagy Mirage?) vadász gépet, amolyan fordított U alakú mini hangárok alatt, a reptér szélén. Gondolom Hanoi repülőterét a katonaság is használja. 

Hanoi Opera:                                 

Csak kézipoggyászunk volt. Irány az útlevél vizsgálat, de előtte a vízumot is meg kellett vennünk. 25 dolcsiért. Voltak bőven, jó néhány sor alakult. A mienkét valami vita tartotta fel. Egy orosz fiatalember hangoskodott, hogy az ő vízumát már kifizették, és az utazási iroda ide küldte. A vietnami funkcionárius csak nem értette, pénzt követelt.

Hanoi park, közel hotelunkhoz:

Na, sort váltottunk. A vízummal az útlevélben simán átjutottunk a vámon. Kiléptünk a nagy váróterembe, ahol a taxisok rögvest lerohantak. De mi inkább a hivatalos taxi bódéhoz mentünk. Megmondtuk a hotel nevét és az utat itt előre kifizettük. Gondolom így drágább volt. Máris jött a sofőr. Fehér vasalt ingben, jó benyomást keltett. Egy újnak kinéző légkondicionált Camryhez mentünk.

Leány a parkban:

A sötétben néztem ki az ablakon. Egy magasított gyorsúton hajtottunk, hasonlón a Ferihegyről be jövőhez. Jobbra-balra sűrűn épített házak, majd bérházak, megspékelve kis éttermekkel, kávéházakkal.

Negyven perc múlva a hotelunkhoz értünk, ami Hanoi egyik legjobbja. A fiam foglalta, nem kérdeztem mennyibe került. Neve Metropole Hotel, 1901-ben épült, francia koloniális stílusban. Az Operától egy kőhajításra. A francia negyedben.

Hotelunk a francia negyedben:

Nagy flanccal fogadnak, népviseletbe öltözött (japán kimonóra emlékeztet) lányok hajlongnak, a liftes fiúk is, és mindenki. Letettük cuccunkat a szobánkba. Lementünk a hotel kertbe, közel az uszodához. Mellette van a bár és az egyik étterem. „Jobb” emberek nagyszámban, dekadens atmoszféra. A bárban egy mélyhangú fekete amerikai nő énekelt. Rendeltünk martinit, a helyhez martini illett. Ezután már csak vártam, mikor jön velem szembe Graham Greene, aki állítólag anno szeretett itt tartózkodni.

Hanoi utcakép:

Egy idő múlva, ugyan már elég késő volt, elhatároztuk, hogy elmegyünk sétálni. A hotel a belvároshoz közel volt. És ott, egy kis tóhoz. A tavacska körül egy sétány. Na de a tó partjához át kellett menni a forgalmas bulváron, mopedek és autók szüntelen áradatán.

Kávéház, régi város, Catherine Deneuve kedvenc helye:

Nyoma sem volt gyalogos átkelőhelynek. Lehetetlen feladatnak tűnt. Végre egy lámpás útkereszteződéshez értünk, de még itt is a zöldben, veszélyesnek tűnt. A mopedesek nem állnak meg a piros lámpára. De téged, ha higgadt vagy, ügyesen elkerülnek. Az egész egy víz alatti haliskolára emlékeztet. Ott is a halak tömegével jönnek, de egy se ütközik beléd.

Az enyhe, nyárnak tűnő éjszakában, mellesleg 2008 Februárja volt, hihetetlennek tűnt, hogy itt 40 éve amerikai bombázások voltak. Nagy az élet, fiatalok, szerelmespárok tömegével korzóztak, a kávéházak kinti asztalai tele voltak emberekkel.

Hanoi, Ho Shi Min Mauzoleum:

Hanoi, ma Vietnam fővárosa, 2 és fél milliós. A volt Észak Vietnam fővárosa, a második legnagyobb vietnami város. Saigon, mai neve Ho Chi Minh City, az első. A két város közül Hanoit tartják a szebbnek, főleg a francia építkezés maradványai miatt. Az épületeken kívül, jó francia szokás szerint, találsz széles bulvárokat árnyas fákkal szegélyezve. Ezek mind Párizsra emlékeztetnek.

Az igazság az, hogy az utóbbi időkben Vietnám egy kedvelt turista céllá fejlődött. Egész évben jó a klíma. A tengerpart állítólag csodás. Jó néhány nyaraló kombinátot építettek, ahova télen Európából, vagy Észak Amerikából, és legújabban Kínából, iderepülhetsz és egy kellemes hetet eltölthetsz. Thaifölddel versenyeznek, ahol ez már régóta megy.

Régi város biciklis taxisokkal:

A kalandosabb egyéni utazó a két nagyváros felfedezésén kívül, vehet vonatjegyet. Az ország nagyon szép, néhol hegyes, hosszú és keskeny. Hosszában lehet vonatozni, itt ott leszállni és nem egy érdekes települést lehet így meglátogatni.

Vietnamban a konyha is nagyon jó. Az ázsiai alap nem kevés francia behatással csodákat produkál. Az árak nem magasak. A lakosság imád jól enni. Minden friss. Már van egy réteg vietnami, akiknek van pénzük étterembe járni. Nem úgy, mint Kambodzsában, Hanoiban az éttermek helybéliekkel vannak tele, nem turistákkal.

Utcai étterem:

Hotelunkban érkezésnél egy nagy tábla is üdvözölt. Eszerint három napra a hotel nagy éttermének konyháját egy párizsi három Michelin csillagos étterem séfje fogja átvenni. És hogy vegyél jegyet az elfelejtettem hány fogásos vacsorára. 150 dolcsi fejenként. Nem mintha már nyúltam volna a bukszámhoz, de nagy betűkkel egy átlós papír csíkon a lehangoló értesítés: „sajnáljuk, minden jegy el lett adva!”

Utca kép:

Hogy az étkezés másik ár végletet is megemlítsem, Hanoi híres az utcán (járdán) készített olcsó, „mozgó” étkezőiről. Reggel jelennek meg, valahonnan a külvárosból vagy vidékről. Kiválasztanak egy utcasarkot, gondolom minden nap ugyanazt, és komoly főzésbe kezdenek. Hozzák a gáz főzőkészüléket, kondérokat, vizet, az alapanyagokat. Délelőtt 10-kor már készül a csontleves alap. Később kiteszik a faszenes grillt, a kis gyerek plasztik székeket és asztalokat ahol a kuncsaftok délben és este enni fognak. Fillérekért lehet jól enni.

Uszoda a hotelünkben:

De eltérek, vissza a mi rövid Hanoi látogatásunkhoz. Mivel a reggeli ebben a hotelben igencsak drága lett volna, első nap elhatároztuk, hogy elmegyünk reggelizni abba a kis presszóba ahova Catherine Deneuve járt, amikor az Indochine című filmet itt forgatták, 1992-ben. A neve Kinh Doh Café. A hotel előtt megegyeztünk két bicikli cyclos-al (itt pousses-nek hívják ezeket), és nosza, elvittek minket. Ez a hely a Régi Városban volt, ami maga egy attrakció. Tele érdekes sikátorokkal, boltokkal, éttermekkel. Egy cyclos-al, avagy gyalog is, élvezet itt kóborolni.

Néprajz Muzeum, ősi törzs közös ház:

Fiam erősködött, hogy megnézi Ho Mauzóleumát. Ide mi nem mentünk. Elmentünk viszont közösen egy nagyon érdekes ajánlott múzeumba, a Hanoi Museum of Ethnology-ba. Magyarul: Néprajzi Múzeum. Megérte. A múzeumban megismerheted a mai Vietnamot megelőző törzseket, azok életmódját a kőkorszaktól máig. Hűen épített házakat, megőrzött szerszámokat és ruhákat lehet látni. Van egy kívülálló skanzen rész is. Érdekesek a lábakra épített (vadállatokat, kígyókat elkerülendő) hosszú, közös házak, az evés és szexuális szokások, egy szó, mint száz, a múzeum nagyon tetszett.

Maga Hanoi jó benyomást tesz a látogatóban. Dacára hogy mindenki amerikainak nézett, a legkedvesebb bánásmódban részesültünk mindenütt. A város tele van kis butikokkal. A selyem ipar, jadekő és abból készült ékszerek ténylegesen szépek.

Eladóak a piacon:

Van egy nagy fedett piac, ami szintén látványos. Itt sokféle madarakat is árulnak a millió féle ismeretlen fűszer, zöldség, stb. mellett.

Csak egy dologra kell vigyázni. Mint annakidején az olasz líra, a vietnámi pénz is, a dong, nagyon alacsony értékű. Egy dollár 20 ezer dong. Szóval egy ebéd, ami 20 dollár 400000 dong-ba fog kerülni. Nekem ezek a nagy számok sosem voltak barátaim. Könnyű egy nullát tévedni.

Bambusz árus:

PS

Itt egy 4 perces video egy kis sétával, Hanoiban. Jó szórakozást.

https://www.youtube.com/watch?v=T5w2G9TpRWw

A Monument Valley (Emlékmű Völgy) egy fennsík, a Colorado Plateau egy része. Arizona és Utah állam határán található, a 163-as országút mellett. A kopár táj gyönyörű, a szél és idő marta vörös homokkő oszlopok és körülötte a sivatag, vadregényessé teszi.

A fennsík maga kb. 1500 méter magasan fekszik, a homokkő alakzatok 100 méter magasak is tudnak lenni. Ilyen magasan, dacára a déli fekvésnek, már van tél.

Ha láttál régi cowboy filmeket, azok jó része itt játszódott le. A völgy akkor lett híres, amikor egy itteni kereskedő, akit Gouldingnak hívtak, meggyőzte John Ford hollywoodi filmrendezőt, hogy ez a hely alkalmas vadnyugati filmek forgatására

Már jó ideje, hogy erre jártunk. Arizonában töltöttünk egy télen pár hetet. Felhajtottunk Sedonához és a Grand Canyonhoz. A Monument Valley onnan aránylag nem messze van, úgy 270 kilométerre.

Az első dolog, ami szembe tűnik, amikor erre hajtasz, hogy mennyire egyedül vagy. Mennyire kevés az ember, mennyire nagy a természet: az ég és minden más. Nagyon kevés eső esik erre, növényzet, fák alig találhatóak.

Ez a hely még most is kedvence azoknak, akik szeretnek lovagolni. Találkoztunk a motelben egy cseh származású hölggyel, aki csupán ezért hajtott fel Los Angelesből, hogy itt egy hétig lovagoljon.

A fő látnivaló a fura homokkő alakzatok, ezek nagy része egy védett területen, jobban mondva egy nagy területű Navajo indián rezervátumon van. A tequiládat jobb, ha megveszed, mielőtt ide jössz, italt nem árulnak. Van egy körút. Fizetni kell. Ezen a kijelölt úton kell hajtani. Máshova külön engedély kell.

Mi egy egész napos terepjáró túrára mentünk. Így oda is eljutottunk ahova magad (engedély nélkül) nem tudsz behajtani. A vezetőnk itteni indián volt. Volt vagy nyolc résztvevő, köztük sok európai. Egy tábori ebéd is benne volt az árban.

Este a Goulding utódai által vezetett motelban http://www.gouldings.com/

aludtunk. A motelhez tartozik egy mozi, ahol ingyenes vadnyugati filmeket vetítettek. Este meg a holdfényes furcsa tájra nézhetsz ki ablakodból.

Többet nem is írok, élvezzétek a képeket.

PS

Ide teszek két rövid videót is. Az egyik a Goulding moteljét reklámozza, a másik a tájról készült.

https://www.youtube.com/watch?v=Jt9iVXSbUC4

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=ryqdoe6xLs4

Pár évvel ezelőtt egy barátommal bejártam a 760 kilométer hosszú Camino Santiagót. Utazás a kedvenc hobbim, ez az út, az egyik legtanulságosabbak és legélvezetesebb utjaim közé tartozik. És mellesleg az egyik legolcsóbbak közé is.

A baszk falu, a kezdetnél, St. Jean Pied de Pont:

A Camino Santiago egy, a középkorból megmaradt gyalog ösvény hálózat. Ezek mind a spanyolországi (Galícia tartományban levő) Santiago Compostela városba vezetnek. A város, ma 100 ezer lakossal rendelkezik, és Portugáliához és az Atlanti óceánhoz közel fekszik. Legenda szerint 813-ban egy pásztor itt találta meg Szent Jakab apostol maradványait. Erre a helyre, tiszteletből egy katedrálist építettek, ami 1211-ben készült el. Santiago a középkortól kezdve egy zarándokhely volt.

Első nap, a Pyreneusokban:

A sok hozzávezető út közül manapság a legnépszerűbb a “Francia Camino”, ami a Pireneusok (északi) francia oldaláról indul, egy St. Jean Pied de Pont nevezetű bájos baszk városkából. Attól függően, hogy mennyit gyalogolsz naponta, a teljes út legalább egy hónapot fog igénybe venni. Az ösvény Spanyolországnak a turisták által kevésbé látogatott részén vezet át. Nagyobb városok az úton (a célvárost nem számítva): Pamplona, (ez a legismertebb, a bikák futtatása miatt), Burgos és León.

Roncesvalles falu, várni kell a birkákra:

A zarándokút, az utóbbi időkben egyre népszerűbb. Az oka az, hogy ugyan vannak, akik még mindig vallási okok miatt teszik meg, a többség „sportból” csinálja. Ide tartozom én is, a fizikai teljesítmény (hééé én is megcsináltam!!!!) vonzott és a velejáró terápia, mert a mai zaklatott élettől merően eltérő körülmények közepébe kerültem, egy hónapra.

Híd, reggel, spanyol kisváros, Pamplona előtt:

Kezdem ott, hogy a táj isteni: májusban, amikor én jártam, a távoli hegyek még havasok voltak, a völgyek zöldek. Erdők/mezők, középkori faluk, szőlők és termőföldek között jártam. Sokszor a modern élet minden jele eltűnt és csupán a magasban húzó repülőgépek fehér csíkja emlékeztetett nagy néha arra, hogy a 21. században vagyok, nem a 15.-ben.

Megyek az utamon:

A gyalogút egész évben nyitva van, de ajánlatos április és november között menni. Becslésem szerint a nyári csúcsforgalomban kb. 300-an bandukolnak egy napi „szakaszon”, tehát  kb. 10 ezren vannak az úton. Mivel az olcsóbb szállás fogy el először, tavasszal és ősszel, amikor kevesebben zarándokolnak, az olcsó szállás tovább (későbbig) áll rendelkezésre.

Valahol félúton, Len (jobbra) és én:

Nem leszel egyedül, még ha egyedül is vágsz útnak. A világ minden tájáról jött gyalogosokkal fogsz megismerkedni, ebéd/vacsoraidőben, útközben, avagy este a helybeli kocsmákban. Van szálás bőven, kezdve a katolikus egyház által szolgáltatott sokszor teljesen ingyenes menhelyektől a legnépszerűbb (és rendkívül olcsó) állami turista szállókig. Itt nagy termekben, emeletes ágyakon (co-ed stílusban) alszol.

Egy katolikus ingyenes menhelyen, társam Len, balra hátul:

Vannak bérelhető szobák, kis szállodák, amit akarsz. Rezervációra a tömegszállásokon nincsen szükség, ha beteltek, minden városkában/faluban vannak önkéntesek, akiknek az a dolga, hogy mindenkinek ágyat találjanak. Az út mellet rengeteg reggeliző/kávézó/kocsma/étterem található, szóval eledelt nem kell magaddal vinni.

Burgos, Katedrális:

OK. Térjünk a lényegre, hogyan tervezzél?

Rengeteg internetes hely van, ami tájékoztat mit ajánlatos magaddal vinni. Én itt nem részletezem. Nagyon fontos hogy a hátizsákod súlya a minimális legyen, mert a túlsúly miatt szenvedni fogsz. Egy jól bejárt gyalogló bakancs is lényeges. Egy térkép az útról és egy leírás, az jó, ha van.

A gyaloglók az út kezdetnél, a helybeli turista irodában, kapnak egy “zarándok útlevelet”. Ez fontos, és minden szálásnál ebbe egy pecsétet kérjél…de ezt az útlevelet sok helyen mutatni is kell, mert az olcsó szálás a zarándokolóknak van fenntartva, és nem más turistáknak. Az út végén, Santiagóban, a pecsételt útleveleddel bizonyítod, hogy te az utat megjártad, és akkor egy bizonyítványt kapsz erről.

Burgosban, (jobbról) Márkus, a svéd, Len, a társam, és én:

A Camino vakáció nem drága. Napi 35 euró elég. A szálás kb. 10 euró lesz, a vacsorád mondjuk 10, és a többi marad a reggelire, az ebédre, a kávéra és a napvégi borra vagy sörre.

Eduardo, (jobbra), az olasz és én, falatozunk:

Legtöbben az egész távolságot megteszik, de sokan, mint én is, rájönnek, hogy az idő (én esetemben 30 nap) amit rászántak nem lesz elég. Ilyenkor szabad “csalni”. Például én a Burgos-León távolságot, (kb. 120km), buszon tettem. Vannak olyanok, akik csak egy részét gyalogolják, és vannak túrázók, akik csoportosan, vezetővel jönnek csak egy hétre, és a cuccukat egy mini busz viszi…. ami nagy előny. És láttam olyanokat is, akiket a párjuk kocsival követett, és este a megbeszélt helyen találkoztak. Ezek megint csak nem cipeltek hátizsákot. Talán váltogatva vezettek és gyalogoltak? De megcsinálhatod az utat terep biciklivel, avagy lóháton is (!)… az utóbbit ritkán látni és csupán a cél közelében.

Indulunk, kora reggel, egy kis faluban:

A napi rutin egyszerű. Más dolgod sincs, csak gyalogolni, egész nap. Ha ezt nem élvezed, ide ne gyere. 
Az első nap, az átkelés a Pireneusokon a legnehezebb. Ezt a szakaszt “Rue Napóleon”-nak is hívják. Állítólag ő itt egyszer átkelt seregével és meglepte a spanyolokat. Itt két gyalogút áll rendelkezésedre, az egyik az országutat követi és “csak” 300 m az emelkedő, a másiknál 900 m. Az utóbbi “látványosabb” (értsd fárasztóbb), a hossza 26 km. Mindenki a másodikat ajánlja, mi is arra mentünk, és feleúton halálra fáradtan, már késő volt meggondolni.

Ha a sztrádán utazol, ott fent, nem tapasztalsz sokat:

Egy kanadai kollégámmal voltam, Lennel. Sokszor nem együtt mentünk, a saját lendületeddel a leggazdaságosabb gyalogolni, és sokszor csak este találkoztunk. Az első nap reggel 7-kor indultunk, elbandukolván a francia/baszk falucska péksége mellett, ami már jó pár órája működött. Az ösvény rögvest felfelé megy, hamarosan úgy érzed ennek sosem lesz vége. Azt mondták kb. 8 óra alatt illik átjutni a másik oldalra, egy Roncesvalles nevű spanyol/baszk faluba. Nos, nekem 10 és fél órába tellett, barátomnak, Len -nek, 12 órába. Persze Lent nem segítette az, hogy minden második kocsmánál megállt és a helybeli sört kóstálgatta. Én ezt mindig a nap végére hagytam, mert az alkohol lecsökkenti az erődet. Mondtam is neki, de persze hiába, ezt a szokását az út végéig megtartotta.

Gólyafészkek az út mentén:

 
Az első éjszakáddal Roncesvalles-ben elkezdődik az eljövendő egy hónap rutinja: Halál fáradtan megérkezel, bejelentkezel, kiválasztod az ágyadat a szobádban, ráteszed a cuccodat foglalóként. Eltántorogsz a zuhanyzóba. Felfrissülsz, és kimosod a szennyesedet is, lábaddal taposván, zuhanyzás közben. Ha korán van, még szundizhatsz egyet, majd elmensz a helyi kocsmába. Rendelsz jó vörös bort (egy pohár egy euró), vagy sört. Fizetsz egy eurót a komputer használatáért, leveleidet, facebookot leellenőrzöd. Írsz az otthoniaknak időnként, hogy még élsz.

Zöld hegyi legelők:

Úgy hat óra fele egypár vándor ismerőssel el mégy egy étterembe és a “zarándok menüt” eszed. Ez mindig jó, egyszerű, de friss, három fogás (általában 3 választás minden fogásnál). Ez időben a spanyolok még nem vacsoráznak, csak iszogatnak és kis finom ínyenc falatokat rendelnek, amiket “tapas”-nak hívnak. Ezt is ehetsz. Nagyszerűek és nem drágák. Majd csevegsz másokkal és legkésőbb 10-kor ágyba mész.

Kis települések, jó lesz egy kávé:

Reggel sajnálatos módon igen korán fogsz ébredni. A túrázók, különösen megfigyeltem a koreaiak, kora kelőek. Nem vicc, már 4-kor a sötétben zseblámpájukkal cuccukat rendezgetik, lehetetlen aludni. Hiába mordulnak rájuk. Szóval ettől kezdve nem igen aludsz és jóval reggel hat előtt már mindenki megunja, fel is gyújtják a villanyt…. menni kell. Én még olyan álmos voltam, hogy csak a fogamat mostam meg, nyicsta reggeli, csipásan indultam. Még sokszor sötét is volt.

Kisétálsz a városkából, ül a köd a mezőkön, jön fel a nap. Eloszlanak a gyaloglók, nemsokára egyedül leszel. Gyönyörű.

Kora reggel:

Úgy kilenc fele egy út menti kávézóban jó kapucsínót iszol egy friss zsemlével, majd tovább. Eleinte gyorsabban haladtam, mint társam, aki pedig valamivel fiatalabb volt, főleg felmenet lejtőkre. Az út végére persze jó erőbe került és együtt mentünk. Van emelkedő bőven. Ez a része Spanyolországnak hegyes, említettem, hogy még havat is látsz a csúcsokon. Én mindig kb. 3 órát mentem, lassan, megállás nélkül. Zsebemben volt szárított gyümölcs és mandula/dió keverék azt majszoltam, és a vizes flaskóm is a nyakamban lógott, így az iváshoz sem kellett leállnom. Menetközben “töltöttem” magam, mint valami amerikai bombázó. Ezután megpihentem, ha kellett bevártam társamat, majd tovább ballagtunk. Úgy délután 3-4 fele kerestünk szálást, ekkor még az olcsók nem telltek meg.

Tipikus tájkép:

Röviden az időjárásról. Ugye ti is tudjátok…. “napos Spanyolország” van a hirdetésekben…nos, az mind hazugság. Az első nap után, ami szép napos volt, 20 nap esős, hideg idő köszöntött be! Nem azt mondom, hogy végig esett, de délre mindennap beborult, csepegni kezdett, sokszor ólmos eső is, vagy dara, és a hőmérséklet lecsúszott +5 fokra. Ez északi széllel párosulva nagyon hidegnek tűnt, még a Kanadából jövőeknek is! Ilyen időben OK gyalogolni, de a kezed elbénul, pl. ha le akarod húzni a zipzárad a slicceden, rájössz, hogy nehezen megy, mert nem érzed az ujjaidat! Persze az internetes lista ajánlotta, hogy hozzak kesztyűt, de ezt nem vettem figyelembe, jól megbántam. Még szerencse, hogy hoztam egy gyapjú szvettert és az anorákomnak nagy zsebei voltak, ott tartottam a kezemet gyaloglás közben. Fontos volt az is, hogy ott ahol éjszakázunk, legyen pokróc és fűtés, mert persze hálózsákot sem hoztam (az is rajta volt a listán). A gyalog ösvény, mondanom sem kell, sárossá vált, és extra energiába telt tovább jutni.

Egy útmenti presszó:

A gyalogló társakról: 

A kanadai: Említettem, Len-t, aki már nyugdíjas volt, ő valamikor kollégám volt. Ideális partnernek bizonyult, sosem panaszkodott, élvezte az új emberekkel való találkozást és lassan az új ízeket is, ugyan ehhez bátorítás kellett. Életében nem járt Kanadán és az US-en kívül, sehol. Eleinte gyanakodott az új ételektől, pl. mindig sült csirkét rendelt. A sajtok közül is a háromszögletű ömlesztettet választotta. Én meg pont az ellenkezője voltam. Rendeltem az egzotikust, kemencében sült nyulat, paprikás pacalt, kondérban főtt polipot… és a sajt boltokban, hát a helybeli isteni sajtokat vettem. Csak nézte, egy idő múlva megkérdezte, megkóstolhatja-e? Az út végére úgy evett, gusztussal mindent, mint én. 

Az olasz: Eduárd Bergamo -ból való volt. Nyugdíjas (volt építész technikus) nálam valamivel fiatalabb, kistermetű ember. Bergamo közel van a hegyekhez, így Eduárd gyakorlott gyalog túrázó volt. Már az első napon indulásnál találkoztunk, elhúzott mellettünk, de az az után következő napokban sokszor együtt jártunk. Az én keserves olaszommal kommunikáltunk, angolul nem tudott. Mindig megkínált kajával, amit magával hozott, jó csokoládé vagy narancs. A felnőtt leányáról is mesélt. Sok olasz papot ismert, akik ellátták katolikus ingyenes zarándok menhelyek címeivel, így sokszor ilyen helyen aludtunk. Én ezek hol létéről nem tudtam. Néha illett misére menni este, de Len és én udvariasan nemet mondtunk, kivéve egyszer. Ez alkalommal bementünk velük a kisváros zárdájába, ahol Eduárd barátja misézett. Érdekes élmény volt, a középkorban sötét kőből épült zárda, üres kápolna, de hátul az apácák ültek. Sokuk manapság Afrikából való, mert a spanyol utánpótlás bizony elenyésző.

Len, Santiágohoz közel:

A svéd: Márkus egyszerű, erős, nagydarab, középkorú, elvált ember volt  Stockholm közeléből. Egy este egy üveg jó fajta Riója vörössel az asztalunkhoz ült. Megkóstoltuk, megdicsértük a bort. Beszélt angolul, mint majdnem minden skandináv. Foglalkozása műbútorasztalos…éreztem rendkívül jó szakember lehetett. Jó tudni, hogy ilyen foglalkozás van még, és nem minden IKEA.

Mondtam is neki. Talán ezért is, de megkedvelt. Egy leánya él Londonban. Mivel egyedül volt velünk tartott egy jó pár napig, aztán elváltunk, mert nagyobb “motorral” rendelkezett, gyorsabban haladt…. 

Az írek: Ők négyen voltak, két férfi, két nő, nem házasok, talán kollégák, avagy csak itt a Camino-n találkoztak. Jó kedélyű emberek voltak, érdeklődőek, a piálásban mindig benne voltak. És türelmesek voltak, mikor én a helybeli “legjobb” kocsmát akartam megkeresni, és nem az elsőbe rögtön beülni.

Előny a teheneknek:

A szlovén: Csak rövid ideig voltunk együtt. Az olasz és én mentünk kettesben egy töltésen, a lenti gyalogút túl sáros volt. Egy testes hölgy, nagy hátizsákkal a hátán, jött nem messze mögöttünk. Említettem is az olasznak, mondtam ilyen nagydarab nő, dicséretére szól, hogy itt jár. Na, a töltésnek vége lett, le kellett ereszkedni, vissza a sáros gyalogútra, egy rövid csúszós meredeken. Ez egy trükkös szakasz volt. Az olasz és én egymásra néztünk. Megvártuk a hölgyet és hátizsákjával lesegítettük az útra. Nagyon megköszönte. Elmesélte, hogy vakáción van. Szlovéniából való és ott, mint masszőz dolgozik egy wellness hotelben. Ezzel meg is értettük nagy méretét és erejét…ha ez neked masszázst ad, akkor azt te megérzed. 

Az ausztrálok: Két férfi volt, tökéletesen (két síbottal) felszerelve. Kisportolt, izmos emberek, kétszer olyan sebességgel mentek, mint jómagam. Kapucsínó közben mesélték, hogy fél évre jöttek Európába, a Camino-n csak egy hetet töltenek, aztán mennek felfedezni Európát. 

Santiago, spanyol kisiskolások a katedrális előtt:

A koreaiak: Már említettem, ezek nagyon korán kelnek. Meglepően sokan voltak, szerintem mind katolikusok, általában csoportosan, de nem mindig. Sokan a családjukkal jöttek, kell, hogy Dél Koreában a Camino-nak nagy híre legyen, legalábbis a katolikusok között. 

Hogyan is fejezzem be?
Ha ilyen útra vállalkozol, megtanulod megbecsülni egy, egyébként nem sokat emlegetett testrészedet, a lábaidat. A bakancsodnak jónak kell lenni. A harisnyádnak szintúgy. A gatyádnak sem szabad dörzsölnie a combodat. Minden este ellenőrizd, hogy van-e vörös folt a lábadon, a hólyagzás előjele. Ha igen, rögtön kezelni kell. Az utolsó dolog, amit akarsz, hogy fájdalmas sebeid legyenek, ami zavarna a gyaloglásban. Este találsz társaid között “szakértőket”, hallgass rájuk, vegyed a kenőcsöket/tapaszokat, amit ajánlanak, sokszor ingyen is adják. Még a segged is begyulladhat, mert a sok gyaloglásban a “felek dörgölődnek”. Len is és én is egy alkalommal megmutattuk fenekűnket egy spanyol kisvárosi patikusnőnek, mert fájt. Mondta nem az első, amit lát. Adott spéci bébi kencét, amitől meggyógyultunk.

A végcél, a Katedrális Santiago-ban:

Úgyszintén csak annyit menjél egy nap, ami nem túl sok. Mi eredetileg naponta 40 km akartunk menni, de ezt felejtsd el. Napi átlag 25 lett belőle.

PS

Bővebb információt magyarul itt találsz:  http://www.szentjakabut.hu/hu/

Kyoto, a ma másfél milliós volt japán császári város, Japán legfontosabb turista attrakciója. Még Tokiónál is több itt a látnivaló. A fővárostól délre, kb. 500 km-re, nem sokkal több, mint két órába telik a japán expressz vonattal ide lelátogatni. Jelenleg Japán 8. legnagyobb városa, a klímája Nizzához hasonlít.

 Az sétákat mutató táblák. Van választék: Mi négy napot töltöttünk itt. A látogatás legszebb része a séták, amiket magában Kyotóban és az ahhoz közeli dombos vidéken ajánlanak. A város, mint Buda, dombokkal van körülvéve. A Japán birodalom székhelye volt vagy ezer éven keresztül. Az uralkodó 1869-ben költözött innen Tokióba.

A japán látogatók néha beöltöznek hagyományos ruhákba:

A sétákon gyönyörű kerteket, parkokat, pagodákat, buddhista szenthelyeket lehet látni. Patakok mellett fogsz sétálni, tehetős kertvárosokon fogsz keresztülmenni. Időd lesz, hogy magadba szállj, csodáld a természetet és az ember munkásságát. Tetejébe garantáltan el fogsz fáradni a sok sétától. Vigyél magaddal vizet és harapnivalót, ugyan mindezt a séta közben is megveheted.

A japán kertek/parkok híresek:

A legjobb idő a sétákra május eleje, a cseresznye virágzás ideje, mert ezek a helyek tele vannak cseresznyefákkal, avagy ősz, amikor a fák levelei színesek. Mi június végén jártunk itt, kicsit meleg volt, de így is nagy élvezet.

Shoren -in, kert:

Négy sétát szeretnék megemlíteni:

1/ Dél Higashiyama (Higashiyama az egyik dombvidék neve):

Ez volt hotelunkhoz a legközelebb, még buszra sem kellett szállni.  A séta kezdete negyed órányira volt. Kb. 5 km, és a látnivalókkal és pihenőkkel, pár órát vesz igénybe. Az úton található műemlék templomok között csak kettőt említek, a Shoren-in-t és a Chion-in-t.

Shoren -in:

2/ Észak Higashiyama, a Filozófus sétája:

A kezdethez egy városi busszal mentünk. A séta magába foglalja az ismert Filozófus Sétát, ami egy itt élő híres egyetemi tanár kedvenc sétáló/meditáló helye volt.

Hönen -in zarándokhely:

A kép a filozófus sétáján készült:

A filozófus sétája jobbára egy kis csatorna mellet megy, Kyoto egy nagyon szép lakónegyedében, az egyetemhez közel. Felteszek egy képet a Nanzen-ji buddhista templomról, és a környező házakról, hogy a séta szépségét bemutassam.

A filozófus tudta merre kell járni, itt egy kis hídon kersztül kell menni....:

3/ Arashiyama Sagano környéke:

Ez van a legmesszebb. Ide metróval, majd egy kis magán vasúttal jössz. Ne ijesszen meg leszállás után a japán turisták tömege, beleértve a diákokat, az utóbbiak, osztálykiránduláson. Ahogy elkezdesz sétálni, a tömeg ritkulni fog. Gyönyörű parkok, az erdők közepén elhagyatott pagodák, és a séta a híres bambusz erdőn keresztül, lesz a jutalmad.

Séta a bambusz erdőn keresztül:

4/ Daitoku-ji:

Ez séta egy csoport Zen templomnál kezdődik, majd arisztokratikus japán házak, kő kertek, gyönyörű parkok és műemlék japán házak mellet fogsz elmenni. Az utóbbiakban még ma is laknak. Mindez, parkszerű elrendezésben, bent Kyoto városában, ugyan hotelunktól elég távol volt, majd fél órányira, busszal.

Riksa kulik:

Sokszor, főképpen a 3. séta (Arashiyama Sagano környéke) mentén, látni fogsz fekete testhez tapadó trikóban fiatalembereket, és ritkábban hölgyeket is, akik a turistákkal tárgyalnak. Vajon miért? Később kiderül, ezek riksa kulik, és felbérelheted őket, hogy úriasan, látnivalótól látnivalóig szállítsanak. Nem rossz ötlet, a 3. séta a leghosszabb. Elannyira, hogy egy ideig, nem találván kávézót, azt hittem a séta válással fog befejeződni. Nejem nagyon elfáradt és morcos lett, mert koffein adagját nem kapta meg a kellő időben. Ezek a japánok inkább teáznak és képesek a kávéházakat egymástól messzebbre telepíteni, mint ahogyan az Európában vagy itt Amerikában szokásos.

Régi műemlék japán lakóházak:

A Daitoku-ji séta (4.) után megéheztünk. A kijáratnál volt egy szimpatikus japán étterem. Ugyan még csak du 5 óra volt, kissé korán, beültünk. Japán módra, a sushi bárhoz. Üres volt. Rendeltünk sört. A japán sör rendkívül jó. Hozták az étlapot, a képekkel. Ráböktünk mit akarunk.

Készül a vacsora:

Ott szemünk előtt készítette a mester a rendelést. Lenyűgöző, ahogy kezével gyúrja, sodorja a rizst, a hínárt, ahogy bele teszi a tengeri finomságokat, zöldségeket, savanyúságokat. Ezek művészek, nincs vita. A színeknek és ízeknek, plusz magának a tálnak is, harmonikusnak kell lenniük. Ilyen-olyan ősrégi faformákba nyomogatja, míg végül a művészi és ízletes produktum felvágásra majd felszolgálásra kész. Nagyon finom! Egészségetekre!

PS.

Kattints ide, ne felejtsd el megnézni az 5 perces videót, ami Kyotót mutatja be:

2012-ben Kubában töltöttünk tíz napot. Obama nem régi látogatásának alkalmából felújítottam az akkor fogalmazott posztjaimat. Ez egyike azoknak.

Havanna, üttörők:

Nejem szeret hidegből meleg helyre menni az utóbbi időkben, szóval "feláldoztam" magamat. Én inkább síelni mentem volna. Tíz napra mentünk, ebből ötöt Havannában, a többit egy bérelt kocsival Trinidadban, Cienfuegosban (vidéki városok) és Varaderóban, ismert nyaralóhely, töltöttük.

Havanna híres tengerparti sétánya, a Malecon:

Megérkezvén olyan az érzése az embernek mintha a 60-as évek elejébe repült volna vissza. Kubában minden állami tulajdonban van, kivétel néhány gebines étterem és egypáran megbulizták, hogy szobát adhatnak ki, turistáknak. Olvastam (horribile diktum) újabban lehetőség van, hogy kubaiak házukat, lakásukat megvegyék az államtól.

Havanna, artdeco épület, romokban:

Az az érzésed, mintha Castro jövetelével, de feltétlenül a szovjetek lelépésével, a pénz, ami az épületek, utak karbantartása kellett volna, "felszáradt", és ennyi idő múlva az állapotok katasztrofálissá váltak: düledező életveszélyes bérházak, utak tele lyukakkal.

Havanna, kilátás a hotel szobánkból:

Pedig Havanna jobb időket látott. Rengeteg nívós épület van, sok klasszicista stílusban, míg a kertvárosokban, például Miramar-ban, artdeco stílusban épült.
Kocsit vezetni nagy kaland. Az utcanevek, Havanna belső "régi városa" kivételével, nincsenek jelezve... az országutak jelzése hol van, de legtöbbször nincsen. Sebaj, van millió autóstoppos, akik segítenek, csak kell vigyázni, mert többször sumákolnak, és légkondicionált kocsiban szeretnének utazni...az ő úti céljukhoz, nem oda ahova te igyekszel.

Szivarozom. Kubai szivar, Kubában, a dohányföldeken, Vinales mellett:

Hogy pozitívumot is írjak, a bűnözés aránya alacsony, az emberek egy elemi színvonalon el vannak látva és ingyenes az egészségügy és az oktatás. Van jegyrendszer, senki sem éhezik, de persze az egy személyre eső havi húsadag kb. annyi lehet, amennyit egy észak amerikai egy hétvégen megeszik. Az országban két valuta van: a peso és a "konvertibilis peso" Ez az utóbbi az igazi pénz. Ezzel az összes "luxus" dolgokat elméletileg meg lehet venni. Olyan boltokban, mint MO-on annakidején az IKKA volt. De persze ezeket a valuta boltokat is az állam látja el, gondolom állami terv szerint. Egy szó, mint száz mikor ott jártunk éppen nagy hiány volt szappanban, nem beszélve hogy bébi pipere dolgokat és női illatszereket, na meg sampót nem lehetett egész Kubában kapni.

Trinidad (Cuba) egy kis utca:

Trinidad kb. 300 km-re van Havannától nyugatra és egy UNESCO World Heritage város. A kanyargós, macskaköves utcák nagyon bájosak. Itt három éjszakát töltöttünk. A város legjobb (és egyetlen) hoteljában volt rezervációnk. A spanyolok építették (Iberostár)... luxus nívón van, csak 34 szoba és szezonban nehéz bejutni. Egy éjszaka itt annyiba kerül, mint a kubaiak 3/4 évi átlag fizetése...a kubaiak kb. 30 dollárt keresnek havonta.

Trinidad, hotelünk, a főtéren:

Itt megjegyzem, hogy Visa-t akkor még sehol nem fogadtak el, szóval, ha a hotelednek nincsen széfje, az összes pénzedet magadnál kellett hogy tartsad, ami egy óriási összeg kubai szemmel nézve. Én mindig több zsebben tartottam, hogy fizetéskor a pénz előszedése és a mennyisége szív attakot (és más maliciózus gondolatot) ne keltsen a pincérekben.

Cienfuegos, Városháza:

Trinidadban első este, étterembe menés előtt, beültünk egy ehte kubai kocsmába. Rendeltünk egy mojito-t. Szombat volt, a bejzli tele kubaiakkal. Alsóingben söröztek, imádnak traccsolni. Mivel már nem volt több hely, egy öreg nénike megkérte, hogy hadd üljön a mi asztalunkhoz. (Engedély megadva). Pénz spórolás céljából hozta saját piáját (OK volt a kocsmárossal, a nénit mindenki ismerte és állami volt a kocsma). Egyik kezében egy félig tele fehér rumos üveg volt, a másikban egy kubai kóla konzerv. Coca Colát nem árulnak. Jól eltársalogtunk...kézzel-lábbal...mert mi nem beszélünk spanyolul és ő nem tudott angolul.

A tengerpart, Varadero:

Az utolsó két éjszakát Varaderóban töltöttük, egy „all inclusive” komplexumban, ami egyike volt az itt levő számtalan üdülőhelyeknek. A turisták 99%-az az ilyen fajta utazást választja, minden étel-ital benne van. Általában egy hétre jönnek, és garantáltan kapnak egy hét nyarat, ami jól esik a kanadai/európai tél helyett. Kubából persze nem sokat látnak, ugyan vannak egy napos buszos utak. Már reggel 9-töl vehetnek tripla rumot a feketekávéjukhoz, és a büféken pocijukat egész nap töltögethetik. Nekünk az a másfél nap elég volt ebböl...tagadhatatlan a tenger szép.

Valahol Havannában:

Szóval jól éreztük magunkat Kubában. Gondolom, és remélem, hogy az amerikai embargó megszűnésével és a Castrók elöregedésével változások lesznek.

Miramar, gebines étterem:

Ha a bűbájos kommunista Kubát akarod látni, próbálj ide elmenni minél hamarább. Az az érzésem, hogy az amerikai kibékülés eredménye nagy változás lesz, és talán tíz év múlva, nem fog különbözni más Karib tengeri szigettől. Ami persze kár lenne.

Havanna, buszmegálló:

,

Észak és Dél Amerikában, Ausztráliában, Afrikában, Új-Zélandban, és máshol, az európaiak bevándorlása az ott élő népek kiszorítását jelentette.

Itt Kanadában, ma ők csupán a népesség 4,3%-a. Az első itt lakók a Bering szoroson keresztül érkeztek 16,500 évvel ezelőtt.

 Indián kisfiú népviseletben:

A kontinensek betelepülése a francia/angol/spanyol/stb. felfedezők/kalandorok érkezését követően, történelmi idők voltak. Izgalmasak. Kissé naiv képet kaptunk mi gyerekkorunkban erről May Károly könyveiből. Nem igen emlékszem, hogy különösebben sok időt szántak rá tankönyveink Magyarországon, persze van Európának saját történelme bőven, nem kell a gyerekeket túl terhelni.

 Indián totem pole:

Kanadában bennszülöttnek az indiánokat (Native People/First Nation), az eszkimókat, (az Inúit) és a Metis népeket hívják. Az utóbbi az indián és európai első, korai keveréke. A zárójelekben használatos megnevezések a politikailag korrektek. Kanadában az 1.4 millió bennszülöttből 852 ezer indián, 452 ezer metis és kb. 60 ezer eszkimó.

 Indián kisgyerekek a kötelező oktatási intézményekben, 80-100 évvel ezelőtt:

Az európai bevándorlók és leszármazottaik, sok változáson mentek át az itt élő „első nép”-hez való viszonyukban. Ugyan a megkülönböztetés, és az itteni indiánok joga és helyzete nagyot fejlődött, az alapvető probléma korántsem tűnt el. A problémát én úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan lehet a rezervációkon élő indiánok jólétét és oktatását olyan nívóra emelni, hogy ők ott (és máshol) önellátók lennének?

 Eszkimó család:

Kanadában az első, ma is érvényes törvény az Indian Act (1867), többek között leszögezte ki lehet „státusz indián”. Kritikusai szerint a törvény leereszkedő, mert célja hogy az indiánokat „kiemelje” jelen állapotukból és az „igazi” állampolgársághoz kellő eszközökkel ellássa. Hasonló, ahogy én az előbbi paragrafusban a problémát definiáltam, nemde?

 Eszkimó kő emlékmű:

A probléma klasszikus. A rezervációkon élő indián (státusz indián) anyagi előjogokkal él. Pl. a rezervátumról eredő jövedelme, ha van, adómentes. Iskolavégzésnél, állás keresésnél is (a papírforma szerint) jóval több kedvezményt kap, mint az átlagpolgár. De, ugyan vannak indán rezervátumok jó helyeken, ahol a föld természeti kincsekben gazdag, avagy van turisztikai jelentősége, egy jelentős részük Kanada távoli sarkaiban vannak. Olyan helyeken, ahol nehéz munkát találni, vagy kreálni. A tradicionális életmód, halászat és vadászat, ami anno nélkülözhetetlen volt a megélhetéshez, ugyanakkor értelmetlennek tűnik a mai világban. Az eredmény alul foglalkozottság, és gyakori demoralizálódás.

 Louis Riel, metis vezető, akit kivégeztek:

Ha a bennszülött a rezervátumról elköltözik, juttatásainak anyagi része (az adókedvezmény kivételével) megszűnik, és persze saját kultúrája is el fog tűnni a nagy „olvasztó tégelyben”. Úgy, mint az emigránsoknak, bele illik olvadnia a környezetébe a választott nagyvárosban. Értehető módon, ők magukat nem tekintik emigránsoknak, a beolvadás sokuknak nem vonzó. Ugyan a kormány aktívan segít minden nációt saját kultúrájának ápolásában (multikulturalizmus), mégis a rezerváción kívül élő indiánok helyzete drasztikusan megváltozik. Nem kevésbé annyira, mint amikor egy magyar ide emigrál. Nem csoda hogy sokjuknak nem igen akaródzik e lépést megtenni.

Az indián közösség és a kanadai állam viszonya, mint említettem évek során sokat fejlődött, de még most is a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséjére emlékeztet.

 Cape Dorset eszkimó falu:

A kormány több intézkedése, ami az indiánok segítésére irányul, nem sikerül. Próbálták őket erőszakkal okítani, veszélyben levő rezervátumokról jobbakba őket áttelepíteni, önkormányzást adni nekik....mind rosszul végződött. Az oktatás embertelen volt, mert a gyerekeket a családoktól elszakították, a bent lakó intézményekben a fegyelem brutális volt és a gyakori szexuális visszaéléseket a hatóságok nem büntették, eltussolták. Az új településeket az ott lakók nem tartották magukénak, így elhanyagolták. Az önkormányozás eredménye gyakran az lett, hogy az indán vezetők az állami pénz jó részét nem osztották demokratikusan szét a tagok között, és folytathatnám.

Mindennek eredményeként az átlag polgárnak itt Kanadában sajnos sokszor nagyon sötét képe van a bennszülött kisebbségről. Megerősíti ezt az, hogy úgy a nagyvárosok „rossz” negyedében lófráló szerencsétlen alkoholisták és prostituáltak sorai között túl reprezentáltak, mint a bűnözési statisztikákban, és a médiák a sztereotípiát akaratlanul is megerősítik.

Tudjátok, hogy az étterem kritikusok legjobbja, a Guide Michelin, több három csillagos éttermet listáz Tokióban, mint Párizsban? Hogy, a franciák meghajolnak a japán konyhaművészet előtt? Hogyan lehetséges ilyesmi?

 A hagyományos japán étterem:

Úgy, hogy a japán konyha, ami mindig is nagy tiszteletnek örvendezett a hozzáértők kis körében, az utóbbi 15 évben divatos lett. A japán konyha könnyű.... azaz egészséges. Kedveli a helybéli, friss, kemikáliát nem érintett termékeket. Mivel sziget ország, sok a hal és a tengeri herkentyű, egy szóval azok a fajta alapanyagok, és olyan előkészítésben, amit orvosod ajánl. A japán konyhánál fontos a prezentáció, az adagok nem nagyok. Legyen ennyi egyelőre elég. 

Sukiyaki:

Elöljáróban, posztom nem akar a japán konyha szakértői leírása lenni, csupán az én gondolataim.  Saját tapasztalataimról írok. Ámbátor szeretek főzni és sok ételt tudok készíteni, az ázsiai, kínai és a japán ételek készítésére nem vállalkozom. Az előbbiekre a komplikált fűszer igény miatt, az utóbbinál, a japánnál, ahol a fűszerek kevésbé játszanak szerepet, azért mert elismerten nagy szaktudás szükséges készítésükhöz. 

 A teppanyaki szték étterem:

Első találkozásom a japán koszttal Torontóban történt, kb. 35 évvel ezelőtt. Még koránt sem volt ilyen népszerű. Az akkori kevés japán étterem tradicionális volt. Nem mertek volna észak amerikaiaknak nyers halat felszolgálni. Az éttermet valaki ajánlotta és családostul mentünk: feleség, két kis fiú, 10 éven aluliak. Hagyományosan öltözött köszöntő fogadott, cipőnket a bejáratnál kellet hagyni és papucsot adtak. Az alacsony asztalunkhoz vezettek, a padlón ültünk, de az asztal alatt volt egy mélyedés ahova lábadat helyezted. Kimonóba öltözött pincérnők szolgáltak ki. Mindez a gyerkőcöknek nagyon tetszett. Hát még amikor sukiyakit rendeltünk! Ezt a japán ételt magad főzöd az asztalnál, egy kis gáztűzhelyen. A kellékeket gusztusosan elrendezve egy tálcán hozzák (vékonyra vágott marhahús, zöldségek, stb.) és egy lábosban, azt hiszem, bouillonban magad főzöd. Nagyon tetszett mindenkinek, és finom volt! 

 Sushi étterem, folyó-hajó elrendezés:

A japán étterem invázió a Teppanyaki steak house-ok bemutatásával folytatódott. Az első, Benihana, New Yorkban nyílt 1964-ben. Az 1980-as évek közepére Torontóban is nyílt egy és mi, megint gyerekestül elmentünk. Mert látványos és a kaja jó. Egy nagy kerek asztal körül ülnek a kuncsaftok, a séf a közepén levő üresedésben foglal helyet. Rendelj szakit, japán rizs bor, és nézd az előadást! A séf egy nagy késsel különféle attrakciót mutat be. Például egy hagymát úgy vág fel, hogy állad is leesik. Előtte a forró acél platni, ahol zöldségeket aprít és grillel, végül is marhahúst készít, majd késével porciókra osztja és tányérodra teszi. 

 Nigiri tál:

Mindezek után eljött az ideje, hogy sushi éttermek is megnyíljanak. Ezek is látványosak voltak eleinte. San Franciscóban mentünk az elsőbe egy vakáció alkalmával. Felülsz egy ovális nagy bár székének egyikébe. Előtted, a pulton túl, kis folyó, amin kis hajókat húznak körbe-körbe, amolyan lassan mozgó futószalag, és a hajócskák mindegyikén egy sushi tál, finomsággal. Lazac kaviár, tengeri sün húsa, nyers tonhal, mackrel, stb. Amit megkívánsz, leveszed, megeszed. Kb. négy választás kell, amíg jól laksz. A tálak alapján készül el a számlád.

 Maki tál:

Idővel, mint az elején említettem a japán éttermek olyan népszerűvé váltak, hogy megállnak simán saját lábukon a szórakoztató allűrök nélkül is.

Ismertetőnek, a tipikus japán sushi étterem étlapján a menü három részre osztható: 

1        Nigiri, itt a falatok egy kis rizs alapon ülnek. 
2        Maki.  Itt a falatok hínár levélre tett rizsre vannak téve, majd ezt hengerbe sodorják és porciókra vágják. 
3        Sashimi. A kedvencem. Itt nincsen rizs. A kaja, általában hal, nyers és kis porciókra van vágva. 

Az előbbiek mind hidegen vannak szolgálva. Jobb helyen rendelésedre készítik, de ma már százával vannak olcsó gyors konyhák is ahol előkészítve kis plasztik dobozban veszed. Jár hozzá szója szósz, wasabi (a japán zöld torma, istentelen erős) és ecetes fehér retek (daikon). Pálcikákkal eszel. 

Sok sushi étterem szolgál egypár meleg ételt is. Híres a levesük, a miso és a rántott dolgaik (rák, zöldségek) amit tempurának hívnak. A „rántott” szót használtam (alá bécsi szelet), de bűn így hívni, mert hihetetlen könnyűnek tűnik ellentétben a mi rántott húsunkkal. Mellesleg japánban vannak éttermek, amik csak tempurára specializálódnak. Japánban tapasztalt éttermi élményeimet azonban egy külön posztban fogom részletesen leírni.

 Sashimi:

Most csak röviden megemlítem a Kobe marhahús vágatokat, ami a “wagyu” marha egy speciális fajtája. Ez a Japánban kitenyésztett (irigylésre méltó) marhafajta.  Az állatoknak, különleges diéta, és napi masszázs (!) jár. Sört és szakit sem sajnálnak tőlük, amitől a marha (gondolom) még jobban érzi magát. Persze a végén levágják. Az eredmény, a világon a legfinomabbnak tartott marhahús. Méreg drága áron. Én egyszer ettem egy Kobe húsból készült hamburgert. Nagyon jó volt, de harmincszoros áron? Mindenesetre a hús tele lesz márványszerű zsírral, ideális grillezni, és a hús vaj puha. 

 Kobe marhahús:

Befejezésül leírom egy itteni élményünket. Kapcsolatos a téma. Pár évvel ezelőtt Torontóban voltunk (én üzleti ügyben) és érkezésünk után elmentünk egy divatos japán étterembe vacsorázni. Neve Blowfish on the Bay. Az üveg-felhőkarcolók alatt, a pénzügyi negyedben. Gyalog sétáltunk ide a karácsonyra már gyönyörűen kivilágított városon keresztül, a hotelunkból. Egy újonnan épült torony kacifántos bejárata mellett nyílt, két évvel az előtt. Az eredeti Blowfish étteremben már jártunk. Az innen kissé nyugatabbra van, a város bohém részében. A tulaj ottani sikerén felbuzdulva egy új éttermet nyitott a pénzügyi negyedben. Itt a nép jól szabott Hugó Boss öltönyökben lebzsel, hölgyek aktatáskával, elegáns kosztümben, jogi diplomával. Ahogy belépsz, egy óriási bár mellett mész el. Ha egyedül vagy ide is ülhetsz, itt is lehet enni. Mi asztalhoz ültünk. Én sört rendeltem. Jól vacsoráztunk.

 Toronto, downtown Blowfish étterem:

No, gondoltam megyek pisilni. Mutatta a pincér merre kell mennem. Amikor visszajöttem mondtam nejemnek neked is kell menni! Miért kérdi? Mondom, ezt a WC-t látni kell! De csak kérdez, miért? Mondom, kerestem hol van a férfi/női jelzés, de ilyen nincsen. A WC coed, azaz a férfi/női rész közös. És nem hely hiánya miatt.

Belépsz, csupa márvány, vizelde nincs, csak fülkék. A fülkék fala belül tükör. Van polc, a hölgyek itt szépíthetik magukat. Pisilek, nézem magamat a tükrökben, mintha egy óriási teremben volnék, az az illúzió. De mit látok szemben, a WC mögött….a fal nem tükör...egy akvárium! Egy egzotikus hal nézett, kíváncsian! Gondolja ilyet is látott már! Szia hal!!!

Na, jó, kimegyek, kezemet mosni (anyukám mindig mondta)… de hol a csap? Na, ez nincsen. Van egy vályú, mint ahol a lovakat itatják, és egy cső lóg le a plafonról. Gondoltam innen jön a víz…és tényleg ahogy a kezedet a cső alá teszed, azt tudja, és felülről, gravitációval langyos víz csörgedezik. Feng shui elgondolás. Méghogy nincsenek már trükkök a japán éttermekben! Hát, aki itt járt az tuti, hogy ezt elmeséli és ez, de a kaja is, sok új kuncsaftot eredményez. Gondolom.