Az Upstairs Downstairs egy híres angol TV sorozat, remélem magyar olvasóknak is ismeretes. Ha nem, hát röviden a sorozat az angol felső osztály és azok számtalan szolgáinak életét és sorsát mutatja be nagyon élethűen és szórakoztatóan.

Ugyan az angolok ebben nagyon elől jártak, ezek az állapotok szerte Európában és kis hazánkban is létezetek. Talán az olvasók nem fogják vitatni, hogy a negyven évig tartó ránk tukmált esetlen, fületlen-farkatlan kommunista kísérlet után, ma Magyarországon ugyan ott vagyunk, mint a második világháború előtt. Ámbátor a felső pénzes osztályban ma megtalálhatjuk a volt kommunista felső osztály fiait és leányait. Mondjuk az ügyesebbeket.

Szóval volt egy kis átrendeződés, de nem kiegyenlítődés. Nem így igaz? Mindenki tiszteletére, aki azt az időt nagyszerűnek tartotta emelem poharamat. Egészségetekre!

Most pedig azt a házat szeretném bemutatni ahol én nőttem fel Pasaréten, az 50-es években, a kommunista kísérlet kellős közepén. Ugyan családunkból osztályidegen lett, és őket vagyonuktól rendesen megfosztották, mégis a házunkban létezett egy fura upstairs downstairs.

Kép az Upstairs-Downstairs angol sorozatból:

Ez időben a nagyapám építette nagy házban „fent” is igen sokan laktak. Nagyapám és nagyanyám, ők aránylag hamar meghaltak. Egy, már özvegy leánya, három közel húszon éves gyerekével és második leánya, anyám apámmal és jómagammal. Én akkoriban kicsi voltam, 1950-re lettem hét éves. Úgyszintén velünk maradt a régi szakácsuk, Ida néni, aki öreglány volt, nagyon vallásos. Volt egy szobája és ingyen főzött a fentieknek. 

Egy idő múlva, az 50-es évek elején ennek tetejébe a Széchenyi család is beköltözött. Felülre. Ők a híres gróf Széchenyi egyenes leszármazottjai voltak, két én korom béli gyerekkel. A beköltözés ellenértékében a Széchenyiek elvállalták, hogy (együtt a nagyapámtól maradt kis pénzzel), a „felsőházat” leválasztják. Eredményeként három önálló lakás lett, plusz még két lakás konyha és fürdőszoba nélkül. Itt bérlők laktak. Ezek szobájukban egy villany főzőlapon főztek. A háznak maradt két közös WC-je azt használták. Lavórban vagy isten tudja hogyan mosakodtak. A három leválasztott lakásnak lett konyhája, fürdőszobája.

Lent semmi változás nem történt. Ezek félig pincelakások voltak következésképpen igen sötétek és nedvesek. Az ottani lakóknak volt egy közös fürdő szobája és egy különálló WC-jük. Itt, azaz lent” a házmesterék laktak. A családfő, nevezett Pittel, már régóta az építkezés vállalkozó nagyapám egyik művezetője volt. Volt családja, feleség és két gyerek. Nagyobbak, mint én, egy fiú és egy leány. 

Úgyszintén miután az építkezési vállalat a magas adók és az államosítás miatt tönkrement, a ház alagsorában levő iroda egy lakássá lett átrendezve, ohne fürdőszoba, ahova egy gyerekes család költözött be. Ezek rendesen szaporodtak, a gyerekek sorra évente születtek. Az idősebb családfő, állítólag valamikor idegen légiós volt. Úgy emlékszem nem dolgozott, talán valami rokkant jövedelmen éltek, ugyan a rokkantság jeleit nem mutatta. Legtöbbször a Fasor és utcánk sarkán található kocsmában tartózkodott. Kocsma túl jó szó, lebuj jobban illő.

Láthatjátok a ház per kapita négyzetmétere igen szűkös volt fent is lent is, akkoriban ez persze normális volt. 

Megemlítem, hogy a háznak volt központi fűtése. Kis gyerekkoromban néha lementem nézni, ahogy az öntöttvas kazánba a házmester a kokszot lapátolta. Látványos volt. A kokszot nem volt könnyű beszerezni. De ősz végére, nagy nehezen el lett intézve. Jött a szállítmány, eleinte lovas kocsival és félmeztelen emberek nagy kosarakban a kokszot a hátukon a kazánházba lehurcolták. A volt házmester halálától a kazán etetését annak a veje vette át.

Telente a fűtés nem kezdődött csak du négy fele, amikor a házmester (vagy a veje) munkájából haza jött. Úgyhogy reggel mindig hideg volt a házban.

Városi gáz szolgáltatta a meleg vizet. Ezeket a sokszor eldugulódó masinákat, amit autó-gejzírnek hívtak, csak a hétvégén használtuk, mert a gáz ára túl drága volt. A konyhákban szintén városi gáz volt. Az alagsorban volt egy mosókonyha ahova havonta egyszer profik jöttek mosni. Ehhez a vizet nagy kondérokban melegítették. A tiszta ruhát a padlásra kellet felvinni. Négy emelet, nehéz munka volt.

56-ban, október végén a Széchenyiek csapot papot otthagytak és külföldre távoztak. A kommunizmusból nem csak nekik volt elegük. Apám és anyám is vitatkozott menjünk vagy sem? De ők már 53 évesek voltak, én (egyetlen gyerek) 13, szóval úgy döntöttek, hogy maradunk. 

A fenti üresedésre lentről a házmesterék felköltöztek. A házmester helyére, lent, egy ÁVOs sofőr költözött be, a feleségével. Nem sokkal 56 múltán az ÁVOs sofőr valahogy megtudta hogy az egyik fenti lakásban lakó unokatesim főkönyvelő élettársa lebukott. Ez egy komcsi volt, aki kegyvesztett lett 56 után. A jó isten tudja talán a vállalatánál a munkástanácsba belépett. „Bűnét” mi nem tudtuk. Egy szó, mint száz a sofőr elérte, hogy unokatesómat és élettársát a fenti lakásukból kitegyék. Ők maguk költöztek ide be, szép pasaréti lakás volt. 

Láthatod, hogy akik „fent” laktak nagyon kezdtek megváltozni. Mint ahogy ez a változás a mi kis országunkban is elkezdődött. Ekkor még csak kicsiben. Az ÁVOs üresedésére lent egy másik sok kis gyerekes család költözött be. Ez volt a szituáció távozásomig, ugyan persze válásokkal megspékelve, de jobbára békés egymás mellett élés elemeit tisztelve. 

Ha ma (két évente hazalátogatok) arra járok, mindezen emlékek feljönnek. Benézek az udvarra, néha be is megyek. Ma már idegenek laknak itt jobbára, kivéve a sok gyerekeseket, akik az ÁVOs helyére költöztek be.

A kocsma sincs ott, helyén benzinkút van. De sokan azt mondhatják alapjában a helyzet nem változott.