beginning

Sayonara mondják a japánok viszontlátásként. Elmúlt két hét, ideje volt elbúcsúzni Japántól.

Az utolsó nap minden utazásnál egy kicsit előre megjósolható. Minden arra irányul, hogy időben legyél a repülőtéren, avagy a pályaudvaron. Manapság nemzetközi légi járat esetében illik két órával indulás előtt bejelentkezni. A mi esetünkben, ez délután 3 óra volt. Gépünk du 5 órakor indult, egy 16 órás megállásnélküli légi maratón Torontóba.

Tokió nagyváros, dedikált vonat visz ki a távoli Narita nemzetközi reptérre. Ez plusz egy óra. E vonat állomásához a hotelunktól egy taxival, majd egy másik HÉV-el kellett menni, szóval adjunk még egy órát hozzá, azaz du 1-kor kellett elindulni.

A napi program reggeli után csak egy séta volt, a szomszédságban. Egy péntek délelőtt. A hotelünk a Meguro-nak nevezett városrészben volt. Egy ideig a fő utcán sétáltunk. Sok bútor és lakásberendezés bolt, ugyan a hotelunkhoz közel volt egy VW autó árus is. Kiemelem ezt, mert a német autókon kívül mást, mint japán és koreai autót nemigen látni. Szóval a német autógyártás világ sikere, tagadhatatlan.

A főutcán haladva egy húsz perc múlva egy kanálishoz érsz. Amolyan Ördög Árok. Itt lehet a part mellett sétálni. Az árnyékban, cseresznyefák alatt. Tavasszal, amikor a cseresznyefák virágzanak, ez a hely tele van. Egy idő múlva egy parkhoz értünk és megpihentünk. Néztük, hogy is zajlik itt az élet. Jött egy óvoda. A kisdedek csak nemrégen tanulhattak meg járni. Mégis, a bátrabbjuk a csúszdára aspirált! Fel is ment egypár, az óvó nénik árgus felügyelete alatt és azok bátorításával. Lecsúszni, magától csak a legbátrabbjuk mert, talán valami szamuráj leszármazott.

A kanális másik oldalán egy tenisz klub volt. Tele aktivitással. Sok ráérő polgár itt csoportos tenisz leckét vett. Mondjuk közepes nívón játszott az „osztály”. Érdekes volt, néhány hölgy, gondolom a napot elkerülendő, egész sivatagi álarcba burkolta fejét és a vállát, plusz maszk takarta az arcukat. Így teniszeztek. Furán nézetek ki, mint valami légionárius katonák a sivatagban.

Még messzebb, azon az oldalon volt egy fura dolog, egy teljesen magas hálóba beborított nagy szabad tér, egy épülettel. Először azt hittem baseball pálya. De ahogy elmentünk mellette kiderült, hogy nem. Itt, főleg urak, golfozni gyakoroltak. A klubház tetején volt egy terasz, innen ütöttek. A hálók megakadályozták, hogy a golflabdák szerteszét menjenek a sűrűn beépített szomszédságban. Hallom ilyen helyen az ütéseket egy komputer elemzi, milyen messze ment volna, milyen pontos lett volna igazándiban?

Na, ideje volt tovább ballagni, egy kávézót találni. Ez is megtörtént. Haza indultunk. Ezúttal, a változatosság kedvéért nem a fő utcán, hanem az a melletti szomszédságban sétáltunk. Járda nélküli, keskeny, hangulatos, csupán egy autó számára alkalmas, de mégsem egyirányú, girbe-gurba utcákon. Néztem a nett házakat ahol az itteni jómódúnak kinéző polgárok laktak.

Néztük a helyi bicikli forgalmat, ami dicsérendő. Nagymamák, fiatal mamák, két gyerekkel is, biciklivel közlekednek. Egy gyerek elől a másik hátul ül, ezeknek kötelező bukósisakot viselni. Ugyan (gondolom) van autójuk, de azt helyi dolgok intézésére, bevásárlásra, gyerekeik óvodába vitelére nem használják. Az egész negyed jóval kompaktabb, mint itt Amerikában, de még európainál is. Kevésbé pazarló, mégis láthatóan nagyon jól megvannak. Sűrűbben élnek, de majdnem mindenkinek volt pici kertje virágokkal, ezek sokszor nagy cserepekben. Az új házak vasbetonból készültek, rendkívül erősnek tűntek, gondolom a földrengéseknek kell ellenállniuk.

A hotelbe visszatérvén, kértük hívjanak taxit. Jött is perceken belül, hajlongás, búcsúzás, taxizás. Borravalót el nem fogadnak. Se a hotelesek, se a taxis.

A reptéri vonaton voltak bőven magunkfajták is. Úgy értem, hogy nem japánok. Felszállt egy amerikai, és mellénk ült. „Hi how are you?” - kérdezte tipikus amerikai közvetlen stílusban. Honnan valóak vagyunk, hova megyünk?? Mondtuk. Volt már Torontóban, dicsérte. Mit kerestünk Japánban? Mondtuk. És te? - kérdeztem udvariasságból. Ő Kansas-ból való, Salt Lake Cityből tette hozzá. Gondoltam talán mormon.

Egy jótékonysági intézménynek dolgozik, mondta. Tokióban csak megállt, mert szereti a várost és itt vannak sokan, akik adakoznak az intézménynek. Valami távol keleti szegény országban volt előtte, most ment haza. Gépe Portland Oregonba viszi, majd onnan fog Salt Lake City-be repülni. Ez egy hosszú nap lesz - mondta sóhajtva.

A jótékonysági intézmény, harmadik világbeli szegény, deformációval született gyerekek ingyenes kozmetikai korrekciós operációjára van specializálva. Az intézmény nevét elfelejtettem. Rendes dolog gondoltuk, az amerikai kezdett szimpatikus lenni.

Megérkeztünk a reptérre. Átmentünk a formalitásokon. Kibattyogtunk a kapuhoz ahonnan a gépünk indult. De még volt rengeteg idő. Narita repülőtér véleményem szerint építészetileg egy nulla, egyike a rondáknak. Nemigen volt mit csinálni.

A Torontóba tartó gépünk, egy óriás Boeing 777, vagy 400 embert tudott bekebelezni. Más híján a gyülekező utasokat tanulmányoztam. Volt egy japán turistacsoport, akik észak amerikai (vagy csak kanadai) túrára gyülekeztek. A fiatal túra vezető, fekete öltönyben és fehér frissen vasalt ingben, feltűnő módon állt, egy kis zászlóval: Crystal Tours. A túra tagjainak illett oda menni és csevegni vele. Kaptak egy kis csomagot, benne némi papír. Gondolom instrukció az érkezésre, japánul.

Az utazók néhánya pont velünk szemben ült. Jobb módú nyugdíjas japánok, sokan házastársak. Látszott, szépen együtt öregedtek meg és most végre mennek a világot megismerni. Csoportosan, vezetővel, mert így biztonságos. Észak Amerika, valószínűleg ismeretlen volt számukra.

Elképzeltem mi lehetett az érkezési instrukciókban. Talán: „a WC-k Kanadában, kissé mások, mint itt Japánban. Fenekedet végig papírral kell majd törülni. Legyen nálad WC papír mindig, sok helyen ez hiányzik. Sok helyen a nyilvános WC használatáért fizetned kell.” Avagy: „Van egy a furcsa szokás, úgy hívják borra való. Aprópénz ezért legyen mindig a zsebedben.” És így tovább.

 PS

Gyere velem sétálni Tokióban, a Meguro negyedben  májusban a cseresznyefák virágzása idején, a kanális/folyó mellett. Ez nagy attrakció, sokan jönnek.

A video 4K magas minőségű HD videó, időbe tellik míg feltöldődik.

Ottawa, október 18, 2016

Ha valamikor most örülök, hogy 47 éve nem az USA-ba vándoroltam, hanem Kanadába, és így a közelgő elnök választáson, most november 8.-án, nem kell részt vennem. Érezheted, nem rajongok egyik elnök jelöltért sem.

Félreértés ne essék, nem kell izgulni, a nyertes nagy valószínűséggel megjósolható. Szerintem Hillary Clinton lesz. A volt kétszeres elnök, Bill Clinton felesége, aki Obama elnök első négy évében, mint külügyminiszter is szolgált. Hillary pedig, nagy valószinűséggel a jól ismert „Obama” politikát fogja folytatni, de kissé attól jobbra.

Nekem hiányozni fog Obama, soknak ott Amerikában, nem. Obama sokat ígért, de keveset tett, főként azért mert sem a kongresszus, sem (az utolsó négy évben) a szenátus nem hagyta.

Hillary Clinton asszony már nyolc évvel ezelőtt esélyes lett volna a Demokrata Párt elnökjelöltségére, de hogy-hogy nem jött a jóképű, jó svádájú fekete szenátor Chicago-ból, Barack Obama és mint első fekete, überelte Hillary első nő lapját. Mindenki bámulatára kikapta Hillary kezéből a már majdnem biztosnak tűnő jelöltséget.

Nos, a nyolc évvel ezelőtt történt dolgokat a Demokrata Párt nem felejtette el. Hillary azóta minden erőfeszítését az új elnök jelöltség megszerzésére fordította. A Demokrata Párt és a média, ha nem is nyíltan ezt elkönyvelte, és jogosultságát nem igen vitatta. Jó pár olyan jelölt, aki talán erre érdemesebb lehetett volna, éppen ezért el sem indult. Például a Massachusetts államból származó nagyon tehetséges szenátor hölgy, Elizabeth Warren. Hillary jelöltségét megkérdőjelezni nem lehetett, nem illett.

Így Hillary-nak a Demokrata Párton belüli komolyabb jelölt ellenfele, egypár jelentéktelentől eltekintve, csupán Bernie Sanders lett. Ő gondolkodásban Hillary-tól balra áll, de meglepően népszerű volt. Igen ám, de Sanders úr minden igyekezete reménytelennek bizonyult egyrészt idős kora, másrészt a fent leírt Hillary „feljogosultság” miatt. Ráadásul a média szocialistának is nevezte, ez az USA-ban nem egy vonzó szó.

A republikánus oldalon volt jelölt bőven. Talán túl sok. A jelöltségért folyó harc kíméletlen volt. A média ezt részletesen közvetítette. Donald Trump lett végül is a nyertes. Trump úr, mint mágnes vonzza a nézőket. Ez jó üzlet a TV adóknak és más médiának. A fő oka az, hogy Donald Trump minden csak nem egy hivatásos politikus. Ahogy azt itt mondják ő „más zenére táncol”.

Trump úr egy milliárdos ingatlan vállalkozó, tetejébe népszerű TV adások ismert alakja. Az utolsó pár évet kivéve nem politizált. A hivatásos politikusokat, a Clinton házaspár ennek eklatáns példája, a népek sok helyen kapásból nem szeretik. Úgyszintén gyanús sokaknak az úgynevezett „elit”, a washingtoni tanácsadók/lobbysok és Washingtonból élő/élősködő média ismert (és kevésbé ismert) serege. Mint később kiderült ezek mind Hillary mögé sorakoztak.

A kívülálló Trump úr nem ismeri a tabu fogalmát. Nyíltan kijelentette, hogy a választást támogató nagypénzes emberek a politikát befolyásolják, így saját érdeküket a népek és a közjó elé teszik. Az elfogadott mantra az, hogy ámbár a politikusoknak ez a pénz kell az újraválasztáshoz, intézkedéseiket az lényegében nem befolyásolja. Hiszi, nem hiszi, aki akarja.

Trump úr beszédei hemzsegnek politikailag nem korrekt gondolatokkal és szerintem akaratlanul, de megsértette a kisebbségeket, főképpen a választásnál fontos feketéket és mexikói származásúakat.

Trump jelszava: „Amerika First” és „I’ll make Amerika great again” (Az első az Amerika, Én Amerikát újra naggyá fogom tenni) nagyon kapós. Maga a Republikánus Párt azonban kezdettől fogva kívülállónak tekintette, nem igazi konzervatívnak. Miért? Trump úr a múltban minkét pártot támogatta, anyagilag. Nem csak a Republikánus Pártot. A múltban tett nyilatkozatai alapján nagyon is szabados elveket vallott. Mondhatnánk, mint egy demokrata. És nem túl vallásos. A washingtoni dogmáknak fittyet hány. Például az US domináns világpolitikai szerepén változtatni akar. America First.  A NATO-ról az a véleménye hogy a költségekhez a tagok nem arányosan járulnak. Más államokról, például Japánról és Dél Koreáról azt állította, hogy ezek ingyen kapják a védelmet. És - most kapaszkodj - horribile diktu, még Putyin szíriai politikáját sem kellőképpen kritizálta, mert ismételten arra célzott, hogy a terroristákat kell elsősorban kiirtani, ha kell Putyinnal és Asszaddal összefogva. Irgum burgum!

Július óta, azóta hogy Hillary és Trump elnök jelöltek lettek, az itteni népek a TV híreken mást sem látnak, a rádiókon mást sem hallanak és mást sem olvashatnak az újságokban, mint azt hogy a két ellenfél mit javasol, mit mond a másikról, és hol követett el valami bakit. Hillary Clinton, a hivatásos politikus gyakorlott ezen a téren, Donald Trump, ugyan karizmatikus (sokak szerint demagóg), kevésbé.

Trump-ot politikailag nem korrekt beszédei és jó pár vad ötlete, (muszlimokat külön vizsgálat alá fogja tenni, kerítést épített Mexikóval a határra) hamar notóriussá tették. Ugyanakkor egyes emberek szemében nagyon népszerűvé vált. A média, az elit, és lassan a Republikánus Párt egy része, ellene fordult. Trump változást akar Washingtonban, ezek meg ettől félnek. Azt ne egy kívülálló tegye, és egyébként is mondják (gondolom) maguk között, minek a változás? Mi jól élünk!

Trump követői főleg a szegényebb, fehér, állásukat elvesztett, avagy azt veszélyben érző férfiak közül jönnek. Persze vannak más támogatói is. Bevallom, külpolitikája nekem is tetszik. Üdítő a „gonosz Putyin”-tól eltérő gondolkodás. Imponál az is, hogy javarészt saját pénzéből fizeti a kampányát, így nem tartozik senkinek „hálával”, ellentétben Hillary-val, aki a bank stb. érdekeknek, itteni politikusoknak megfelelően, rendesen el van adósodva.

És két héttel ezelőtt elérkeztünk ahhoz a ponthoz amikor Trump kampányát komoly csapás érte. Eddig ugyanis a verseny szoros volt. Kibányászták Trump egy 11 évvel ezelőtti privát beszélgetését, amit anno véletlenül és hibásan valahol Hollywood-ban magnóra vettek, és megmaradt. Ebben két férfi, a másik egy távoli Bush elnök rokon, aki egy ottani TV műsor gazdája, egymás között hódításaikról dicsekedik. Nem éppen politikailag korrekt módon, mint ahogy nem egy férfi, sajnos szerte a világon, ilyesmire képes.

Na, mi sem hiányzott a hír szolgálóinak. Abban a pillanatban, amikor ezt hallottam, éreztem, hogy Trump-ot megfogták, és dacára, hogy eddig nem egy kátyúból sikeresen kimászott, ebből nem fog tudni.

A Magyarországon nemrég Kis László úszóedző sajtójának a köbéről beszélünk. Trump nem erőszakolt meg senkit, de az epizód egy rámenő nőcsábásznak mutatja. Megemlítem, hogy politikai ellenfelének férje, Bill Clinton hasonló ember, akit Hillary anno védett, és az őt vádoló nők ellen erősen fellépett. Hogy más nőcsábász elnököt, köztük Kennedy, Roosevelt, ne is említsek.

Trump nyilvánosan bocsánatot kért, mondván ez egy privát, éretlen, „öltözőkben szokásos” férfi-férfi közti beszélgetés volt, amit már akkor sem gondolt komolyan, ő tiszteli a nőket, akkor is most is….de a szellem kiszabadult a palackból. A média falka vért szimatolt, le nem állt.

És láss csudát, azóta, a mai napig nem kevesebb, mint 12 (!) hölgy találtatott/jelentkezett, akik mind azt állítják, hogy X ével ezelőtt (X nagyobb, mint 10), Donald Trump náluk, kéretlenül próbálkozott, őket kihasználni akarta, fogdosni próbálta, és tisztelet nélkül viselkedett.

Bizonyíték persze, mint az ilyen esetek többségében nincsen, de a kár, egy alapjában prűd országban - ez nem Franciaország - komoly.

Azóta más sincs a TV-n, mint a Trump elleni vádaskodások, és az ő tagadása. Ad nauseam. Alig jut idő a jelöltek jövőbeli külpolitikáját ismertetni/megvitatni, (Hillary-é az lesz, ami eddig volt), se nem arra hogy hogyan tennék a jelöltek Amerikát jobbá, gazdagabbá. Nem marad idő megvitatni Hillary állítólagos mutyizásait a bankárokkal, nem lehet beszélni Hillary sok esetben vitatható politikai múltjáról. Trump alkalmatlansága a tárgy, ez vonzza a plebszet, és a nézők száma fontos a kapitalista világban. Ezt Trump-nak is illene megértenie.

PS

Első posztom az amerikai választásokról, márciusban íródott és itt található.

Nashville mellett egy faluban, ahol felnőttem, fűrészbakra tett kólás konzervekre lövöldöztem. Nem puskával, mert ahhoz kicsi voltam: egyszer, amikor 9 éves lehettem, az egyik rúgása a földre dobott, ezért inkább pisztolyt használtam. Összesen hatan voltunk – két gyerek (a nővérem és én) anyám első házasságából, és négy gyerek mostohaapám első házasságából. Kor szerint sorba álltunk, és vártunk sorunkra. A vidéki nyárban a puskák szórakoztatóbbak voltak, mint békákat fogni, ugyan nem annyira, mint lovagolni.

Apám házában is voltak fegyverek, de ezek mások voltak. Apám rendőrtiszt volt, Los Angelesben. Fiatal koromban, mint detektív egy kabátot viselt a pisztolyát takarandó. A pisztolyt a hóna alatt tartotta egy táskában, hátul a nadrágszíjára tűzve. Két pisztolya volt, egy szabvány szerinti 38-as revolver és egy rövid, 2 inches, pisze orrú, a biztonság kedvéért. Jobbára nem lehetett látni ezeket, nem beszélt ezekről, és sohasem vették őket elő, kivéve, amikor szigorú vizsgálatot tartottak. Látogatásaink alatt nővéremmel együtt könyörögtünk, hogy vigyen el minket a rendőr - képző lövöldéjébe. Ha mi a céllövésben tehetségesek voltunk, azt velünk apánk sosem éreztette.

Míg apám a pisztolyait eltűrte, mostohaapám imádta fegyvereit, és megtanított arra, mit tegyünk, ha valaki betör hozzánk, elrabol minket és hogyan viselkedjünk más, Armageddon-szerű helyzetben. A puskák tartóikban voltak a nappaliban a dívány alatt (gyakoroltuk, hogy végszükség esetén, hogyan vegyük őket elő). Plusz egy pisztoly volt elrejtve a falióra mögött. Mostohaapám orvosi rendelőjében volt egy titkos hely, a fegyvereknek – mindenféle és változó legalitásúaknak – egy hamis szellőző nyílásnál, amit csavarhúzóval lehetett kinyitni.

Amikor a vidéket Nashville zöld kertvárosáért elhagytuk, többé nem tudtunk kólás konzervekre lövöldözni az udvarunkban. Helyette plasztik habból kivágott emberre dobáltunk késeket, gyakorlatként a garázsban.

Jogsimat a 16. születésnapomra kaptam meg, és megengedték, hogy a család dzsipjét a suliba hajtsam. Elmehettem barátaimhoz, színházi próbákra és a plázába. Nem számított, milyen késő volt, mert egy pisztolyt vittem a kocsiban. Nem volt engedélyem elrejtett fegyvert magammal vinni, és nem akartam a pisztolyt az ülésen tartani. Mostohaapám egy félbehajtott papír céltáblát tett a kesztyűtartóba a pisztoly mellé. Mondta, ha megállítanak, és a kocsit átkutatják és megtalálják a pisztolyt, mondjam, hogy a céllövöldébe tartok, még akkor is, ha reggel fél hét van és a katolikus iskola térdig érő harisnyájában és kék iskola-zubbonyában vagyok.

Nem akartam a pisztolyt a kocsimban, nem azért mert bajba keveredhetek vagy valakit megsebesíthetek, hanem azért, mert féltem, ha a rendőrség Tennessee államban megtalálja, apám Kaliforniában megtudhatja. De, az hogy fegyvert viselek, a feltétele volt annak, hogy a kocsit az iskolába menet használhassam.

Egyszer, amikor le voltam hangolódva, a pisztoly csövét a számba vettem. Nem volt szándékomban magamat főbe lőni, de abban a korban ez mély nyomott hagyott bennem. Nem ismétlődött meg. Az a hang, amit a pisztoly ad, amint fogaidat megérinti, semmi máshoz nem hasonlítható és örökre veled marad.

Mindennek vége lett 23 éves koromban.

Egy new yorki emberrel kezdtem járni, aki életében sosem lőtt fegyverrel, és csodálta jártasságomat ezekkel. Amikor hazavittem, hogy találkozzon a családommal, megkértem mostohaapámat, vigyen el minket lőni. A mostohaapám felhívta Pony nevezetű barátját, aki a Partvédelmi Hatósságoknak szállított fegyvereket. Pony egy fiatalembert hozott magával és annak a barátnőjét, akik mindketten erősen drogoztak.

Hatan egy fatelepre hajtottunk, ami Pony egyik barátjáé volt, és ott sziklákra lövöldöztünk egy rakás pisztollyal és puskával. A barátnő egy Uzival szerte szét lövöldözött a völgyben, mialatt ordibált: „Édes Isten, Istenem” - aztán elesett, magas sarkú cipőjében. Pony egy valamilyenfajta teherautóra szerelt gépfegyvert is hozott, amivel a férfiak nyomjelző lövedékeket, méretük, mint a kezem, lövöldöztek.

Egyike ezen lövedékeknek gellert kapott egy sziklán és lepattant a mellettünk levő hegyre. 10 perc múlva füstöt láttunk. Öten egy lapáttal keresztülmentünk a mezőn a tűz irányába, míg a barátnő a kocsiban várt. Mindazon süket dolog között, amiket az életemben elkövettem, semmi sem jön ennek közelébe, az erdőben rohanni egy száraz nyár kellős közepén egy tűzet kergetendő. Ahogy az égő talajon lépkedtem minden arra emlékeztetett, hogy a fegyverek mennyire nem élvezetesek, se nem hasznosak, hanem biztonságunkat veszélyeztetik, nem pedig azt biztosítják.

Amikor apám nyugalomba nyugdíjba ment a rendőrségtől, mostohaanyámmal együtt elköltöztek Los Angelesből. Úgy határoztak, hogy fegyvereiket nem viszik magukkal. Nővérem gyerekei akkor még fiatalok voltak, úgyhogy azt mondtam: én átveszem fegyvereiket. Felhívtam Ponyt és megkértem, hogy átvenné ezeket, amíg eldöntöm, mit tegyek velük. Ponynek fegyvertárai voltak, akkorák, mint valami besétálható mélyhűtő kamrák. De azóta öt és tíz év is elmúlt, és sosem mentem el értük. Rájöttem, hogy egy fegyver már nem tud szentimentálissá tenni, még azok sem, amik apámé voltak 33 éven keresztül.

Csehov szerint: „Ne tarts töltött fegyvert, ha azt senki sem fogja használni.” Én kivétel vagyok. Fegyverek között nőttem fel, sohasem volt semmi baleset, ami nem azt jelenti, hogy kár nem történt.

Apám sohasem lőtt senkire. A rendőröknél töltött 33 év alatt egyszer sem húzta ki fegyverét. Mostohaapám sem lőtt senkire, ugyan láttam vad indulatában, amikor emberekre emelte.

Nővérem barátnőjének az apja volt az, akit lelőttek. A legkedvesebb ember volt. A falusi boltot vezette, ahol iskola után mindannyian nyüzsögtünk. Egyszer délben valaki bement azzal, hogy a boltot kirabolja, és miután Carter úr átadta a pénzt, ez az ember az ajtóhoz ment, majd megfordult, rálőtt és megölte. Betty ott volt, amikor ez történt.

Ne higgy abban a mondásban, hogy a fegyverek nem ölnek. Nem igaz, fognak! Ismétlem, nem igaz. A fegyverek ölnek, gyerekeket, szüleiket, szerelmeseket, szomszédokat, munkatársakat, idegeneket és barátokat, tévedésből vagy dühből. És ez így lesz egész addig, amíg elhatározzuk, hogy ennek vége kell, hogy legyen, ami azt jelenti, hogy megszabadulunk nemcsak az AK 47-esektől, hanem a kis ezüst .22-esektől is. Mindegyiktől. Ezt senki sem kéri, talán azért mert nem akarják a sok fegyvertulajdonost felháborítani, de a te jogod, hogy le ne lőjenek, felülírja a jogodat a fegyverekhez.

PS

1          A fenti írás egy cikk fordítása, a New York Times 2016 július 17. számából, az op-ed rovatból.

2          A szerző, Ann Patchett, a “Bel Canto” történetek és a rövidesen megjelenő “Commonwealth” könyv szerzője.

3          Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

4          Az eredeti cikk itt található.