Nyugalom, nem politikáról írok, hanem az evésről. A belsőségekről. Tudod, máj, vese, vér, tüdő… Én szeretem ezeket. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy még nagyon kicsi voltam, de már a nagyok asztalánál ülhettem. az 50-es években. A tyúklevesnél, néha volt vasárnap, a fejet is belefőzték, és a nagyok mindig kérdezték, ki akarja a pipi fejéből az agyat (két bab nagyságú dolog) megenni? És én jelentkeztem. Nekem adták, mert én egyetlen gyerek voltam és akkoriban válogatós… Fogpiszkálóval ettem, nagyon ízlett. 

Még zsenge gyermek voltam, de emlékszem arra is, hogy telente egyszer kaptunk falun készített disznótorost, véres és májas hurkát, kocsonyát. Valaki hozta fel vonattal vidékről, Bőnyrétalapról. Osztán a későbbiekben az átkosban lehetett mirelit resztelt májat, szalontüdőt és vesevelőt venni a Közértben… ezek mind kedvenceim lettek. És mondja valaki, hogy nem mondok jót néha arról a korról! Éttermekben, nagy ritkán, ha mentünk, ilyesmit rendeltem, mert azt tanácsolta bölcs anyukám: Fiam azt rendelj, amit otthon nem kapsz! 

Később diákéveimben Lengyelben autóstoppoztam, és bemutattak a flacskinak. Magyarul pacal leves. Majorannás. Életre szóló szerelem lett az eredménye. 

Teltek, múltak az idők. Franciában utaztunk és sokszor volt a “ris de veau” az étlapon. Hiányos volt a francia tudásom, gondoltam az rizses borjú…. unalmasnak hangzott, csak az út végén rendeltem, egyszer. Uraim és hölgyeim nem rizses hús, hanem borjú bríz!!! Nagyon finom! Hogy mijaza bríz? Olyasmi, mint a velő, de nem olyan gejl. Valami mirigy. Magyarországon nem divatos. Még a Nagycsarnokban sem árulták, amikor legutóbb megkérdeztem. Talán manapság igen. Én nagyon jó ételeket tudok a brízből készíteni. De nem dicsekedem. 

Pacal caeni módra:

Hogy a franciáknál maradjak, van, egy pacal ételük, amit úgy hívnak, hogy “Tripe a la mode de Caen”. Pacal caeni módra. Isteni. No de ehetsz pacalt mozgóárustól Firenzében is, császárzsemlébe adják egy nagy kondérból. A pacal kaják sokfajták, világszerte népszerűek. 

Salzburgba egyszer késő este érkeztünk. Az éttermek már be voltak csukva. Szóval egy divatos bor bárba mentünk, tele volt emberekkel. Csak a magas bár széken kaptunk (szerencsével) helyet, kérdezzük, van valami kaja? Mondja csak Beuschel van. Kérdem mi az? Mondja, mi nem fogjuk szeretni…..amerikaiaknak nézett...”tüdő van benne és szív”. Mondom neki téved, csak hozza! Isteni volt.  

Itt Kanadában elájulnának, ha csirkefejet találnának a levesben. Oh my! No! 
Észak Amerikában, nagyon ritkán vannak belsőségek az étlapon. OK, New York az kivétel. De másutt? Ha volt is, ma már nincsen. De Pesten is, hol kapsz vesét? Sehol. Szalontüdőt is csak egypár helyen, áldja meg őket az a jó Isten. Az idén a Rosenstein Étteremben ettem, a Keleti PU-hoz közel, ahol minden kedden van. Csütörtökön meg van pacal. OK pacal gyakran van éttermekben, de vesevelő? Az hova tűnt???

Szalontüdő:

Az angol szó a belsőségre: “offal”. Nem bizalomgerjesztő szó. Ezek itt élelemben gazdag országok.  A belsőségeket (meg a disznó fület/farkat/körmöt) gondolom mindig a kutyákhoz dobták. Kanadában sokan még a májat se szeretik. A többivel meg a világ végére kergetheted őket. Tisztelet a kivételnek. Amikor kijöttünk még a borjúmáj is fillérekbe került. Persze megdrágult azóta, de még ma sem vészes. Tüdőt és velőt nem árulnak. A pacal, a bríz (itt sweetbread-nek hívják), az van, az utóbbi drága. Libamáj az persze méregdrága. Hallom sokja Magyarországból származik. Borjúvese a mészárosnál néha kapható. Vannak itt angolok, azok szeretik.

Befejezem egy történettel. Torontóban régen volt egy zsidó étterem, már bezárt. A College és Spadina kereszteződéséhez közel. Bagel volt a neve. Anno, mint fiatal mérnök, ha arra volt dolgom, ebédre gyakran beugrottam. Mikor először beültem látom, hogy van szalontüdő. Rendeltem. A nagydarab pincérnő odaállt hozzám és végig nézett. Tudod fiam mit rendeltél, kérdezte? Mondom, bizony tudom. Ez nem volt neki elég, faggatott honnan való vagyok? Mondtam. No, akkor megnyugodott és hozta. Én meg ettem. Könnyes szemmel.