Nem, nem a túlvilágról írok. De valamiről, ami közel áll ahhoz.
A posztom címe, egy sí lejtő neve. Seventh Heaven. A Vancouvertől kb. 120 kilométerre létesített Whistler-Blackcombe sí övezetben található. A komplexum a 2010-es téli Olimpia színhelye volt.
Ez a lejtő az én kedvencem, a sok közül.
Illően, ha itt síelek, persze nem minden évben, mert messze van onnan ahol lakom, a mennyországban érzem magamat. A széles lejtő délre néz, a fák vonalán feljebb van. Egy naaaaagy, tágas lejtő, számomra kellő meredekség, ami az elejétől a végéig nem változik. A hó csodásan simára munkálva. 590 méter a szintkülönbség a lift aljáig, a lejtő hossza kb. két kilométer.
A kezdeténél, lenézel a semmibe, a magasról messzire látni. Ha süt a nap, minden csillog-villog, még a levegőben levő nedvesség okozta kristályok is...aztán induljunk neki. Eltart vagy 15 percig, amíg én a végére érek, mostanában egypárszor kell, hogy leálljak, kissé pihegni.
A nagy sebességű 4 üléses Doppelmayr lift 5,8 perc alatt újra felvisz a lejtő kezdetére. Általában nincsenek nagy sorok, mert a több száz lejtővel rendelkező sí hely egy kijjebb eső lejtője. Három liften is kell jönni, ahhoz, hogy ide felérjél.
Lesiklás közben érzed a szelet az arcodon. Olyan gyorsan mész, ami neked dukál, érzésed, hogy kissé merész vagy. Ilyen érzést (autó/motor versenyzésen és hegyi biciklizésen kívül) más sport nem ad.
Uraim és hölgyeim nálam a sízés esetében komoly függőségről beszélünk.
Utolsó kommentek