Nyugi, nem politikáról írok, a kajáról. A belsőségekről. Tudod, máj, vese, vér, tüdő… Én szeretem ezeket. 

Szóval az úgy kezdődött, hogy még nagyon kicsi voltam, de már a nagyok asztalánál ülhettem. A tyúklevesnél a nagyok kérdezték, ki akarja a pipi fejéből az agyat (két bab nagyságú dolog) megenni? És én jelentkeztem. Nekem adták, mert én egyetlen gyerek voltam és akkoriban válogatós…. Fogpiszkálóval ettem, nagyon ízlett. 

Még zsenge gyermek voltam de emlékszem arra is, hogy telente egyszer kaptunk falun készített disznótorost, véres és májas hurkát, kocsonyát. Valaki hozta fel vonattal Bőnyrétalapról. Osztán a későbbiekben, az átkosban, lehetett mirelit resztelt májat, szalontüdőt és vese velőt venni a Közértben… ezek mind kedvenceim lettek. És mondja ezután valaki, hogy nem mondok jót néha arról a korról!

Éttermekben, nagy ritkán ha mentünk, ilyesmit rendeltem, mert azt tanácsolta bölcs anyukám: "Fiam azt rendelj amit otthon nem kapsz!" 


Később diák éveimben Lengyelben autóstoppoztam, és bemutattak a flacskinak. Magyarul pacal leves. Majorannás. Életre szóló szerelem lett az eredménye. 

Telt múlt az idő. Franciában utaztunk. Sokszor volt a “ris de veau” az étlapon. Hiányos volt a francia tudásom, gondoltam rizses borjú…. unalmasnak hangzott.  Csak az út végén rendeltem, egyszer. Uraim és hölgyeim nem rizses hús, hanem borjú bríz!!! Nagyon finom! Hogy mijaz a bríz? Olyasmi mint a velő, de nem olyan gejl. Valami mirigy. Magyarországon nem divatos. Még a Nagycsarnokban sem árulták amikor megkérdeztem. Én nagyon jó kaját tudok brizből készíteni. De nem dicsekedem. Étteremben ha kínálják, muszáj rendelni! 

Nyers bríz:

Hogy a franciáknál maradjak, van egy pacal ételük amit úgy hívnak hogy “Tripe a la mode de Caen”. Pacal caeni módra. Isteni. No de ehetsz pacalt mozgóárustól Firenzében, császárzsemlébe adják, egy nagy kondérból. A pacalból készített ételek sokfajták, világszerte népszerűek. 

Salzburgban egyszer este érkeztünk. Az éttermek már be voltak csukva. Szóval egy divatos bor bárba mentünk, tele volt emberekkel. Csak a magas bár széken kaptunk (némi szerencsével) helyet.  Kérdezzük van valami kaja? Mondja csak Beuschel van. Kérdem mi az? Mondja, mi nem fogjuk szeretni...amerikaiaknak nézett...”tüdő van benne és szív”. Mondom neki téved, csak hozza! Isteni volt.  

Szalon tüdő, gombóccal:

Itt elájulnának ha csirkefejet találnának a levesben. Oh my! No! 
Észak Amerikában, nagyon ritkán vannak belsőségek az étlapon. OK New York az kivétel. De másutt? Ha volt is, ma már nincsen. De Pesten is hol kapsz vesét? Sehol. Szalon tüdőt is csak egypár helyen, áldja meg őket az Isten. OK, pacal gyakran van, de vese velővel? 

Az angol szó a belsőségre “offal”. Nem bizalom gerjesztő szó. Ezek itt élelemben gazdag országok.  A belsőségeket a kutyákhoz dobták. Kanadában sokan még a májat se szeretik. A többivel a világ végére kergetheted őket. Tisztelet a kivételnek. Amikor kijöttünk, a borjú máj fillérekbe került. Persze megdrágult azóta, de még ma sem vészes. Tüdőt és velőt nem árulnak. A pacal, a bríz (itt sweetbread-nek hívják) az van, az utóbbi drága. Libamáj az persze méregdrága. Hallom sokja Magyarországból származik. 

Pacal leves:

Befejezem egy történettel. Torontóban régen volt egy zsidó étterem, már bezárt. A College és Spadina kereszteződéséhez közel. Bagel volt a neve. Anno mint fiatal mérnök, ha arra volt dolgom, ebédre gyakran beugrottam. Mikor először beültem látom, hogy van szalon tüdő. Rendeltem rögvest. A nagydarab pincérnő odaállt hozzám és végig nézett. Tudod fiam mit rendeltél, kérdezte? Mondom bizony tudom. Ez nem volt neki elég, faggatott honnan való vagyok? Mondtam. No akkor megnyugodott és hozta. Én meg ettem. Könnyes szemmel.