beginning

,

Észak és Dél Amerikában, Ausztráliában, Afrikában, Új-Zélandban, és máshol, az európaiak bevándorlása az ott élő népek kiszorítását jelentette.

Itt Kanadában, ma ők csupán a népesség 4,3%-a. Az első itt lakók a Bering szoroson keresztül érkeztek 16,500 évvel ezelőtt.

 Indián kisfiú népviseletben:

A kontinensek betelepülése a francia/angol/spanyol/stb. felfedezők/kalandorok érkezését követően, történelmi idők voltak. Izgalmasak. Kissé naiv képet kaptunk mi gyerekkorunkban erről May Károly könyveiből. Nem igen emlékszem, hogy különösebben sok időt szántak rá tankönyveink Magyarországon, persze van Európának saját történelme bőven, nem kell a gyerekeket túl terhelni.

 Indián totem pole:

Kanadában bennszülöttnek az indiánokat (Native People/First Nation), az eszkimókat, (az Inúit) és a Metis népeket hívják. Az utóbbi az indián és európai első, korai keveréke. A zárójelekben használatos megnevezések a politikailag korrektek. Kanadában az 1.4 millió bennszülöttből 852 ezer indián, 452 ezer metis és kb. 60 ezer eszkimó.

 Indián kisgyerekek a kötelező oktatási intézményekben, 80-100 évvel ezelőtt:

Az európai bevándorlók és leszármazottaik, sok változáson mentek át az itt élő „első nép”-hez való viszonyukban. Ugyan a megkülönböztetés, és az itteni indiánok joga és helyzete nagyot fejlődött, az alapvető probléma korántsem tűnt el. A problémát én úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan lehet a rezervációkon élő indiánok jólétét és oktatását olyan nívóra emelni, hogy ők ott (és máshol) önellátók lennének?

 Eszkimó család:

Kanadában az első, ma is érvényes törvény az Indian Act (1867), többek között leszögezte ki lehet „státusz indián”. Kritikusai szerint a törvény leereszkedő, mert célja hogy az indiánokat „kiemelje” jelen állapotukból és az „igazi” állampolgársághoz kellő eszközökkel ellássa. Hasonló, ahogy én az előbbi paragrafusban a problémát definiáltam, nemde?

 Eszkimó kő emlékmű:

A probléma klasszikus. A rezervációkon élő indián (státusz indián) anyagi előjogokkal él. Pl. a rezervátumról eredő jövedelme, ha van, adómentes. Iskolavégzésnél, állás keresésnél is (a papírforma szerint) jóval több kedvezményt kap, mint az átlagpolgár. De, ugyan vannak indán rezervátumok jó helyeken, ahol a föld természeti kincsekben gazdag, avagy van turisztikai jelentősége, egy jelentős részük Kanada távoli sarkaiban vannak. Olyan helyeken, ahol nehéz munkát találni, vagy kreálni. A tradicionális életmód, halászat és vadászat, ami anno nélkülözhetetlen volt a megélhetéshez, ugyanakkor értelmetlennek tűnik a mai világban. Az eredmény alul foglalkozottság, és gyakori demoralizálódás.

 Louis Riel, metis vezető, akit kivégeztek:

Ha a bennszülött a rezervátumról elköltözik, juttatásainak anyagi része (az adókedvezmény kivételével) megszűnik, és persze saját kultúrája is el fog tűnni a nagy „olvasztó tégelyben”. Úgy, mint az emigránsoknak, bele illik olvadnia a környezetébe a választott nagyvárosban. Értehető módon, ők magukat nem tekintik emigránsoknak, a beolvadás sokuknak nem vonzó. Ugyan a kormány aktívan segít minden nációt saját kultúrájának ápolásában (multikulturalizmus), mégis a rezerváción kívül élő indiánok helyzete drasztikusan megváltozik. Nem kevésbé annyira, mint amikor egy magyar ide emigrál. Nem csoda hogy sokjuknak nem igen akaródzik e lépést megtenni.

Az indián közösség és a kanadai állam viszonya, mint említettem évek során sokat fejlődött, de még most is a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséjére emlékeztet.

 Cape Dorset eszkimó falu:

A kormány több intézkedése, ami az indiánok segítésére irányul, nem sikerül. Próbálták őket erőszakkal okítani, veszélyben levő rezervátumokról jobbakba őket áttelepíteni, önkormányzást adni nekik....mind rosszul végződött. Az oktatás embertelen volt, mert a gyerekeket a családoktól elszakították, a bent lakó intézményekben a fegyelem brutális volt és a gyakori szexuális visszaéléseket a hatóságok nem büntették, eltussolták. Az új településeket az ott lakók nem tartották magukénak, így elhanyagolták. Az önkormányozás eredménye gyakran az lett, hogy az indán vezetők az állami pénz jó részét nem osztották demokratikusan szét a tagok között, és folytathatnám.

Mindennek eredményeként az átlag polgárnak itt Kanadában sajnos sokszor nagyon sötét képe van a bennszülött kisebbségről. Megerősíti ezt az, hogy úgy a nagyvárosok „rossz” negyedében lófráló szerencsétlen alkoholisták és prostituáltak sorai között túl reprezentáltak, mint a bűnözési statisztikákban, és a médiák a sztereotípiát akaratlanul is megerősítik.

Tudjátok, hogy az étterem kritikusok legjobbja, a Guide Michelin, több három csillagos éttermet listáz Tokióban, mint Párizsban? Hogy, a franciák meghajolnak a japán konyhaművészet előtt? Hogyan lehetséges ilyesmi?

 A hagyományos japán étterem:

Úgy, hogy a japán konyha, ami mindig is nagy tiszteletnek örvendezett a hozzáértők kis körében, az utóbbi 15 évben divatos lett. A japán konyha könnyű.... azaz egészséges. Kedveli a helybéli, friss, kemikáliát nem érintett termékeket. Mivel sziget ország, sok a hal és a tengeri herkentyű, egy szóval azok a fajta alapanyagok, és olyan előkészítésben, amit orvosod ajánl. A japán konyhánál fontos a prezentáció, az adagok nem nagyok. Legyen ennyi egyelőre elég. 

Sukiyaki:

Elöljáróban, posztom nem akar a japán konyha szakértői leírása lenni, csupán az én gondolataim.  Saját tapasztalataimról írok. Ámbátor szeretek főzni és sok ételt tudok készíteni, az ázsiai, kínai és a japán ételek készítésére nem vállalkozom. Az előbbiekre a komplikált fűszer igény miatt, az utóbbinál, a japánnál, ahol a fűszerek kevésbé játszanak szerepet, azért mert elismerten nagy szaktudás szükséges készítésükhöz. 

 A teppanyaki szték étterem:

Első találkozásom a japán koszttal Torontóban történt, kb. 35 évvel ezelőtt. Még koránt sem volt ilyen népszerű. Az akkori kevés japán étterem tradicionális volt. Nem mertek volna észak amerikaiaknak nyers halat felszolgálni. Az éttermet valaki ajánlotta és családostul mentünk: feleség, két kis fiú, 10 éven aluliak. Hagyományosan öltözött köszöntő fogadott, cipőnket a bejáratnál kellet hagyni és papucsot adtak. Az alacsony asztalunkhoz vezettek, a padlón ültünk, de az asztal alatt volt egy mélyedés ahova lábadat helyezted. Kimonóba öltözött pincérnők szolgáltak ki. Mindez a gyerkőcöknek nagyon tetszett. Hát még amikor sukiyakit rendeltünk! Ezt a japán ételt magad főzöd az asztalnál, egy kis gáztűzhelyen. A kellékeket gusztusosan elrendezve egy tálcán hozzák (vékonyra vágott marhahús, zöldségek, stb.) és egy lábosban, azt hiszem, bouillonban magad főzöd. Nagyon tetszett mindenkinek, és finom volt! 

 Sushi étterem, folyó-hajó elrendezés:

A japán étterem invázió a Teppanyaki steak house-ok bemutatásával folytatódott. Az első, Benihana, New Yorkban nyílt 1964-ben. Az 1980-as évek közepére Torontóban is nyílt egy és mi, megint gyerekestül elmentünk. Mert látványos és a kaja jó. Egy nagy kerek asztal körül ülnek a kuncsaftok, a séf a közepén levő üresedésben foglal helyet. Rendelj szakit, japán rizs bor, és nézd az előadást! A séf egy nagy késsel különféle attrakciót mutat be. Például egy hagymát úgy vág fel, hogy állad is leesik. Előtte a forró acél platni, ahol zöldségeket aprít és grillel, végül is marhahúst készít, majd késével porciókra osztja és tányérodra teszi. 

 Nigiri tál:

Mindezek után eljött az ideje, hogy sushi éttermek is megnyíljanak. Ezek is látványosak voltak eleinte. San Franciscóban mentünk az elsőbe egy vakáció alkalmával. Felülsz egy ovális nagy bár székének egyikébe. Előtted, a pulton túl, kis folyó, amin kis hajókat húznak körbe-körbe, amolyan lassan mozgó futószalag, és a hajócskák mindegyikén egy sushi tál, finomsággal. Lazac kaviár, tengeri sün húsa, nyers tonhal, mackrel, stb. Amit megkívánsz, leveszed, megeszed. Kb. négy választás kell, amíg jól laksz. A tálak alapján készül el a számlád.

 Maki tál:

Idővel, mint az elején említettem a japán éttermek olyan népszerűvé váltak, hogy megállnak simán saját lábukon a szórakoztató allűrök nélkül is.

Ismertetőnek, a tipikus japán sushi étterem étlapján a menü három részre osztható: 

1        Nigiri, itt a falatok egy kis rizs alapon ülnek. 
2        Maki.  Itt a falatok hínár levélre tett rizsre vannak téve, majd ezt hengerbe sodorják és porciókra vágják. 
3        Sashimi. A kedvencem. Itt nincsen rizs. A kaja, általában hal, nyers és kis porciókra van vágva. 

Az előbbiek mind hidegen vannak szolgálva. Jobb helyen rendelésedre készítik, de ma már százával vannak olcsó gyors konyhák is ahol előkészítve kis plasztik dobozban veszed. Jár hozzá szója szósz, wasabi (a japán zöld torma, istentelen erős) és ecetes fehér retek (daikon). Pálcikákkal eszel. 

Sok sushi étterem szolgál egypár meleg ételt is. Híres a levesük, a miso és a rántott dolgaik (rák, zöldségek) amit tempurának hívnak. A „rántott” szót használtam (alá bécsi szelet), de bűn így hívni, mert hihetetlen könnyűnek tűnik ellentétben a mi rántott húsunkkal. Mellesleg japánban vannak éttermek, amik csak tempurára specializálódnak. Japánban tapasztalt éttermi élményeimet azonban egy külön posztban fogom részletesen leírni.

 Sashimi:

Most csak röviden megemlítem a Kobe marhahús vágatokat, ami a “wagyu” marha egy speciális fajtája. Ez a Japánban kitenyésztett (irigylésre méltó) marhafajta.  Az állatoknak, különleges diéta, és napi masszázs (!) jár. Sört és szakit sem sajnálnak tőlük, amitől a marha (gondolom) még jobban érzi magát. Persze a végén levágják. Az eredmény, a világon a legfinomabbnak tartott marhahús. Méreg drága áron. Én egyszer ettem egy Kobe húsból készült hamburgert. Nagyon jó volt, de harmincszoros áron? Mindenesetre a hús tele lesz márványszerű zsírral, ideális grillezni, és a hús vaj puha. 

 Kobe marhahús:

Befejezésül leírom egy itteni élményünket. Kapcsolatos a téma. Pár évvel ezelőtt Torontóban voltunk (én üzleti ügyben) és érkezésünk után elmentünk egy divatos japán étterembe vacsorázni. Neve Blowfish on the Bay. Az üveg-felhőkarcolók alatt, a pénzügyi negyedben. Gyalog sétáltunk ide a karácsonyra már gyönyörűen kivilágított városon keresztül, a hotelunkból. Egy újonnan épült torony kacifántos bejárata mellett nyílt, két évvel az előtt. Az eredeti Blowfish étteremben már jártunk. Az innen kissé nyugatabbra van, a város bohém részében. A tulaj ottani sikerén felbuzdulva egy új éttermet nyitott a pénzügyi negyedben. Itt a nép jól szabott Hugó Boss öltönyökben lebzsel, hölgyek aktatáskával, elegáns kosztümben, jogi diplomával. Ahogy belépsz, egy óriási bár mellett mész el. Ha egyedül vagy ide is ülhetsz, itt is lehet enni. Mi asztalhoz ültünk. Én sört rendeltem. Jól vacsoráztunk.

 Toronto, downtown Blowfish étterem:

No, gondoltam megyek pisilni. Mutatta a pincér merre kell mennem. Amikor visszajöttem mondtam nejemnek neked is kell menni! Miért kérdi? Mondom, ezt a WC-t látni kell! De csak kérdez, miért? Mondom, kerestem hol van a férfi/női jelzés, de ilyen nincsen. A WC coed, azaz a férfi/női rész közös. És nem hely hiánya miatt.

Belépsz, csupa márvány, vizelde nincs, csak fülkék. A fülkék fala belül tükör. Van polc, a hölgyek itt szépíthetik magukat. Pisilek, nézem magamat a tükrökben, mintha egy óriási teremben volnék, az az illúzió. De mit látok szemben, a WC mögött….a fal nem tükör...egy akvárium! Egy egzotikus hal nézett, kíváncsian! Gondolja ilyet is látott már! Szia hal!!!

Na, jó, kimegyek, kezemet mosni (anyukám mindig mondta)… de hol a csap? Na, ez nincsen. Van egy vályú, mint ahol a lovakat itatják, és egy cső lóg le a plafonról. Gondoltam innen jön a víz…és tényleg ahogy a kezedet a cső alá teszed, azt tudja, és felülről, gravitációval langyos víz csörgedezik. Feng shui elgondolás. Méghogy nincsenek már trükkök a japán éttermekben! Hát, aki itt járt az tuti, hogy ezt elmeséli és ez, de a kaja is, sok új kuncsaftot eredményez. Gondolom.

 Persze sok van. Most csak háromról fogok írni, főleg képeken keresztül igyekszem majd bemutatni őket. 

Leszállás, Mexico City:

Ezekbe a városokba busszal lehet eljutni a fővárosból. A turisták majdnem mindig a menetrendszeri luxus buszokon közlekednek. Sok rögvest a reptérről indul. A többi a repülőtérhez közeli mega buszvégállomásról. Megérkezvén csak mész a buszodhoz, vagy a buszvégállomás “shuttle”-hoz.

Veszel jegyet, majd beszállás előtt még meg is motoznak, nehogy a sok gringó frissen érkezve kirablásnak legyen kitéve. Az ebédet/vacsorát is a kezedbe nyomják. Kényelmes ülésed előtt még TV is van. Tisztára olyan, mint a repülőn a business class.

 Quaretaro:

1/   Quarétaro: 

Narancsfa, Quaretaro:

Történelmi város. Itt fogták el az osztrák származásu első Maximilánt, és itt végezték ki 1867-ben. Valamikor főváros volt, ma az ugyanolyan nevű megye székhelye. UNESCO World Heritage Site, és a leggazdagabb mexikói város, 800 ezer lakossal.

Kb 3 óra busszal a fővárostól. Megérkezvén a buszállomáson, menjél el a taxi kioszkhoz. Megmondod hova akarsz menni, kifizeted. Adnak egy cetlit. Ezt megmutatod a taxisnak, akik ott felsorakoznak, és már visz is.

 Hotelunk, Quaretaro:

A mi hotelunk a “Centro Historico” központjában volt. A város legjobb terén. Régi épület, már 300 éve is fogadó volt. Lehetett látni hova kötötték anno, és hol itatták a lovakat. Este volt, kimentünk a térre. Nagy az élet. Beültünk egy étterembe és rendeltünk egy margarítát. Nemsokára még egyet. A téren játszott a mariachi banda… a helybeliek korzóztak…a hangulat jó volt. Érdemes volt messziről ide jönni, a télből a nyárba pottyanni.

 San Miguel de Allende, látkép a teraszunkról:

2/   St Miguel de Allende:

 A terasz:

Quarétarótól fél óra taxival. Kisebb, festői hely, kb. 80 ezer lakossal. Ennek nem kis része amerikai/kanadai nyugdíjasok és művészek. A hőmérséklet ideális, nappal 25 fok C, éjszaka 10, éspedig egész évben. Se fűtésre se légkondicionálásra nincsen szükség. 2000 méter magasan vagy, de nem tudnád. “Szobát reggelivel” (B & B) béreltünk 4 napra. Egy amerikai nyugdíjas házaspár volt a tulaj, volt vagy 5 kiadó szobájuk.

 St Miguel de Allende, Bazilika:

Házuk, eredeti mexikói, 15 perc sétányira volt a városka központjától egy dombon, egy meredek utcácskán. Macskaköves, virágok, kaktuszok mindenütt. Szobánknak volt verandája, nyugággyal, leláttál a nem messzi főtérre és az ottani nagy Bazilikára. Nappal minden órában volt nagy harangozás. Este a főtéren nagy az élet. Mariachik zenélnek, a népek élvezik a semmit tevést, gyerekek kergetőznek. Senki sem néz TV-t.

 Guanajuato, látkép a városra néző dombokról:

3/        Guanajuato:

 St. Miguel de Allende, főtér, mariacsik:

Ide egy (vezetőstül) bérelt autóval mentünk. 120 dollár. Guanajuato egy régi egyetemi város, egy órányira és valamikor ezüstöt is bányásztak ott. A bányából (és egypár kiszáradt földalatti folyóból) a város alatt alagutak maradtak, és ezeket mára autó utakká alakították át. Ide oda bandukoltunk a városkában. Megcsodáltuk a nagy piacot.

 Quaretaro:

Bementünk az egyik szép templomba. Épp az egyetem zenekara gyakorolt, egy Mozart zongoraversenyt a szombati koncertre…mondták  csendben legyünk. Nem kellett mondani. Beültünk egy padba…hallgattuk a csodás koncert zongorát és a zenekart…mind fiatalok…a professzor karmesterrel az élükön. Jól esett megpihenni itt egy kicsit…éreztem, ahogy az agysejtjeim regenerálódnak….

OK. Képzeld el hogy Havannában vagy. Meleg van, esteledik, mit lehet csinálni?

Van választék bőven. Ha a belvárosban van a hoteled, jobban mondva, ahogyan itt hívják a régi városban, a legegyszerűbb csak kimenni és sétálni. Az utcán sok az ember, a kocsi forgalom nem nagy. Sétálás közben rengeteg zenés étterem és bár mellett mégy el. A legtöbbjében van hely, kubaiaknak mindez drága, a sok buszos turista meg általában csak egy napra látogat a tengerparti nyaraló komplexumából, estére kevés marad itt.

 Séta este Havannában:

A kubai zene manapság világszerte ismert és ünnepelt, hála Wim Wender nagyszerű dokumentum filmjének, a Buena Vista Social Club-nak.

Beülsz egy helyre, egy sör mellett hallgathatod a zenét. Félóránként szünetet tartanak, jönnek kalapozni. Jó zenét csinálnak, megy az idő. A belvárosban este sétálni biztonságos, ugyan néha a kubaiak megszólítanak. Az angoljukat akarják gyakorolni, esetleg vezetőnek ajánlkozni, és ha el sem fogadod, kissé meg akarnak tarhálni, szöveggel, miszerint a beteg gyerekeiknek kell a pénz, az orvosságra.

 La Tropicana, Havana

Ha nevesebb helyre akarsz menni, az árak drágábbak lesznek. Talán a legismertebb a Tropicana Club, egy revü, ami az egyetlen Castro előtti intézmény, Havanna dekadens korából, amit megtartottak. 1945-ben alapították. Ide persze jobb előre foglalni, fejenként olyan 100 dolcsira számítsál. Ebben benne van egy negyed liter rum és némi kaja. A Tropicana nem a belvárosban van, hanem a Miramare negyedhez közel. Amolyan „havannai” Folies Bergére, azaz egy nagy kabarét, ahol alig öltözött csinos profi táncosok emelgetik a lábaikat és rezgetik kebleiket, egészen reggelig.

 Dizőz, La Floridita, Havana

A magam részéről ez kissé drága, úgyhogy azt ajánlanám, menjünk el az egyik belvárosi bárba, egybe azok közül, ahova anno papa Hemingway is járt. Az egyik közel volt a hotelünkhöz, neve La Floridita. Mivel ismertebb, az ital árak jóval drágábbak, és bekerülni sem könnyű. A zenészek változnak, de Kuba legismertebbjei. A hely nem nagy, kívülről nem mutat sokat. De ahogy belépsz, a zenekar melletti résznél kell várni, amíg a bárnál hely üresedik, vagy netán egy asztal. Közelről, hátulról nézheted a csinos dizőzt, jobban mondva derrierjét a feszes ruhájában. Látod, ahogy meztelen karján az izzadság gyöngyözik, beleéli magát a dalba. Állítom, valami szerelmi csalódásról szól, bánatában a mikrofont rágcsálja.

 Bár, La Floridita:

Avagy menjünk el az egyik leghíresebb paladar-ba. A neve La Guarida. Paladar, a gebines éttermek neve Kubában. Ide asztalt kell foglalni, ez az egyetlen étterem Havannában, tudtommal, ahol internetes rezerváció kell.

 Földszint, La Guarida, Havana: Ugyan taxival is lehet menni, azt ajánlom, odafele sétáljunk. A félórás séta elhagyja a renovált ismertebb régi várost, és egy a turistákkal alig látogatott, de sűrűn lakott negyedbe vezet. Amolyan itteni Ferencváros. Ne vigyél magaddal láthatóan drága kamerát, próbálj úgy tűnni, hogy semmit sem viszel magaddal. Ugyan Havanna biztonságos, nem árt óvatosnak lenni. A séta romantikus, látni lehet az utcai életet. Bent a düledező bérházakban túl meleg van, mindenki a járdán téblábol, nagymama, kisdedek, mindenki.

Az étteremben csak készpénzt fogadnak el, számíts fejenként 50 dolcsira, (többszöröse egy itteni normál étterem árának), ami itt egy óriási pénz. Ez az étterem hírnevét, egy 1994-ben készült ismert kubai filmből szerezte, címe: Fresa y Chocolate, (Eper és Csokoládé), ami többek között, itt játszódott.

 Étterem, La Guarida, Havana: Egy valamikor csodálatos épület, de ma düledező bérház, harmadik emeletén található. A ház belső udvarában a biztonsági emberek dominóznak. Mutatják, merre menjél. Egy fenomenális lépcsőn, a harmadik emeletre. Itt a nyitott a gangról a szép kilátásban gyönyörködhetsz, az ott lakók mosott ruhái mellől kikukkangatva.

Becsöngetsz az egyik ajtón, és így belépsz az étterembe, ahol méltó fogadtatásban lesz részed. Leülsz rezervált asztalodhoz egy disztingvált nemzetközi, főleg nyugat európai, társaságba. Itt valami skandináv nyelven beszélnek, ott, azok németül, van dél amerikai, sok helyen angolul. Mi magyarul. Legyen az is. Egy kubai kuncsaft sincsen, hacsak nem egy pár, akik az US-ből hazalátogattak. Ilyenből, amikor mi itt jártunk, 2012-ben, még sok nem volt.

 Taxik éjszaka, Havana:

A koszt nagyszerű. De előtte nem szabad a koktélokat elmulasztani. Egy daquirit ajánlok. Annakidején hazafelé taxit vettünk. Az étterem előtt sorakoztak, az éjszakában. Mind amerikai kocsi, az 50-es évekből. Elkövettük azt a hibát, hogy a taxissal az árban előre meg nem egyeztünk. Gondoltam az étterem előírja ezeknek, hogy a kuncsaftokat le ne rázzák. De persze nem, és az ár a tíz perc taxizásért többe került, mint az itt Kanadában kerülne. És rázósabb is volt. A rugók és a csillapítók már rég nem működnek az ilyen autókban.

PS

Gyere egy rövid motorbicikli túrára Havannában, 4 perc, miközben a Buena Vista Social Club zenéjét hallgatjuk. Felejtsd el gondjaidat, éljed álmaidat....

Kattints ide, vagy menj ide:

https://www.youtube.com/watch?v=6JEdf7XsV5g

Egy régebben írt posztomat újítom fel, Obama kubai látogatásának alkalmából. Lehetséges, hogy az a Kuba, amit mi négy éve látogattunk el fog tűnni.

 Ha Kubába utazol, mint egyedi turista és nem csoportosan, egy Kubára specializált utazási irodához kell fordulnod.  Négy évvel ezelőtt, mikor mi arra jártunk, az interneten Kubában még nem tudtál rezerválni semmit. Mára az nagyon javult, van Air B and B, és talán kocsit is tudsz az interneten foglalni.

Hotel Inglaterra, Havanna

Nekünk egy Toronto melletti ügynökség kezelte összes rezervációnkat. Az iroda egy orosz származású kanadai tulajdona volt. A mi ügynökünk neve Oszkár, egy „ex” kubai volt. Ő intézte a hotel foglalásokat, repülő jegyek vételét és az autóbérlést. Ezeket mind előre ki kellett fizetnünk és a cég papíron, a postán, nyugtákat küldött mindegyik rezervációról, amiket ott a helyszínen kellett nekünk felmutatni bizonyítékként.

Röviddel indulásunk előtt Oszkár kért egy szívességet. Elvinnénk-e egypár dolgot két különböző embernek? Az egyik egy fajta kenőcs volt, amit a bébit fenekére kell kenni, ha fel van sebezve, a másik, egy hölgy számára olyan sampon, ami kiveszi a göndörséget a hajból. Ezeket (több más között, pl. egyszerű szappan) nem lehetett annak idején Kubában kapni.

 Utunk Kubában, kékkel mutatva

Furcsálltam, de eszembe jutottak „szalámis útjaim” anno Lengyelbe. Mondtam OK. Oszkár rögvest postázta a dolgokat és megadta az illetők nevét és telefon számát. Havannában dolgoztak a turista szektorban. Gondolom Oszkár szívességet tett nekik és így lekötelezettjei lettek. Az illetők első nap jelentkeztek és nagy hálálkodások közben átvették az ajándékokat.

 Az A1 autósztráda Ha kocsit akarsz bérelni Kubában a nagy multi cégek, köztük az általam kedvelt AVIS, nem áll rendelkezésre. Van egypár kubai állami cég.

Hotelünk amolyan Hotel Gellértnek megfelelő (szép szecessziós) épület volt Havannában, az egyik főtéren. Neve, Hotel Inglaterra. Itt mellesleg a választott autóbérlőnknek volt egy fiókja is. Négy napot töltöttünk Havannában, a kocsi bérlése az utolsó nap reggelén kezdődött. Hogy minden rendben legyen a megelőző napok egyikén le is mentem ide. Bemutatkoztam, mutattam papírjaimat, mondtam, holnaputánra van rezervációnk, majd fogok jönni. A hivatalnok elhessegetett, jöjjek amikor aktuális.

 Autostopposok tömege

Nos, eljött a nap. Becsomagoltunk, kijelentkeztünk a hotelból és lemegyek a kocsiért. Mutatom papírjaimat, most aktuális. A hivatalnok ránézett és elkezdett telefonálni. Több hívás is lezajlott, mire megkérdeztem mi történik? Aszongya, kocsit keres nekem, egyelőre nem talál!

Hiába mondtam ez le volt foglalva, ki volt fizetve és én két napja itt voltam őket emlékeztetni, csak a fejét rázta. Nincsen kocsi. Szerintem egy 20 dolcsit akart belőlem kicsikarni. De én megmérgesedtem, ráordítottam és megfenyegettem, hogyha kell, Castróig is elmegyek, mert ami történik az botrány.

Láss csodát, lett kocsi. Egy jó órába tellett, de lett.

Kubában a kocsit (mint másutt) feltankolva hozzák, de a benzint (nem úgy, mint másutt) ott rögvest ki kell fizetned, és „üresen” kell visszahoznod. Ami lehetetlenség, mert ugye nem akarsz visszahozás közben szárazra futni, avagy elképezhető, hogy nem használsz el egy tele tankot. Mindegy. Amivel a kocsit vissza hozod, az az övék. Másutt feltankolva kapod, feltöltve kell visszaadnod. Egyszerű. Ez itt nincsen.

 Az országúton

Tudtam, hogy Kubában nem lesz könnyű bérelt kocsival utazni. Kezdeti nehézség, hogy hogyan kerülsz ki Havannából a megfelelő útra? Ugyan vettem egy nagyszerű autós térkép könyvet, az utcák a belvároson kívül nincsenek jelölve, az országutak irányát néha mutatják, néha nem. GPS-t persze nem volt. Könnyen el lehet veszni. Mivel az embereknek nincsen autójuk, de motorbiciklijük sem, nem tudják merre kell autóval menni az országút kezdetéig. Szóval irányt kapni, nem beszélve a nyelvi nehézségekről, nem könnyű. Azt a tanácsot kaptam, hogy Varadero (ismert nyaralóhely) irányba kell először menni, majd rövidesen jobbra egy a Havannát körbemenő „gyűrű” útra kell térni, és erről rátérni déli irányba az A1 autósztrádára. Biztosítottak, hogy mindez jelölve lesz.  

Mi egy Trinidad nevű történelmi kisvárosba tartottunk, kb. 330 kilométerre. Ebből vagy 200 km-t dél irányába a kubai (egyetlen) autósztrádán kellett hajtani, amit A1-nek hívnak, majd kb. 130 km-t egy másik, kis országúton.

 Trinidad városában

Nem is volt baj a kezdetben. De a Varadero-ba menő utat a nekünk kellő elágazás előtt lezárták, mert javították, és egy kitérőn kellet volna menni, ami nem volt jól mutatva. 20 perccel indulás után eltévedtünk, valahol Havannán kívül. Nem jó érzés. Ahogy eltévedtünk, az autóstopposok mind integettek, hogy:

1/ rossz irányba megyünk, 2/ vegyük őket fel, majd útba igazítanak!

Tudni illik, Kubában az országutakon rengeteg autóstoppos van. Csapnivaló a távolsági közlekedés. Turisták persze csodás, új, légkondicionált kínai buszokban utazhatnak, de ez a helybélieknek megengedhetetlen, túl drága. Ezért rengetegen stoppolnak és szokásos üres teherautóknak ezeket csoportosan felvenni.

  Szinház épület, Cienfuegosban

Meg kellett állnunk. Nagy tömeg gyűlt össze. Többen is beszéltek angolul. Mindenki más irányt javasolt, gondolom azt ahova ők akartak menni. Legtöbbjük azt mondta vissza kell mennünk Havannába és onnan más irányba újra elindulni. Gondolom legtöbbjük úti célja Havanna volt. Na de ilyen hülye én nem vagyok.

Kis idő múlva Fernandóra esett a választásom, aki mondta meg fogja mutatni merre, van a gyűrű út, ami nekünk kell. Nem lehetett több 20 évesnél. Ő is arra megy, „munkába”, mondta. Déli 11 óra volt. Aránylag jól beszélt angolul, egy barátját is akarta hozni, de mondtam azt már nem.

Feleségemnek még Fernandó sem tetszett, nem tetszett neki az egész, de hogyan találjam meg a nekünk kellő utat? Fernandó elhelyezkedett a hátsó ülésen, a légkondicionált kínai kocsiban. Kezdte magát jól érezni. Nagy dumás volt. Sokat kérdezősködött. Érezte feleségem nemtetszését, ezért hozzá beszélt, nyugtatta, hogy ő tudja az utat.

  Varadero

Nos Fernandó tényleg rávezetett a gyűrű útra és egy idő múlva mintha láttam is volna egy táblát, hogy a keresett A1 sztráda 20 km-re van. De nemsokára Fernandó azt mondta, térjünk le jobbra. Nem tetszett nekem, mondom nem láttad a táblát? De mondja ez a (gyűrű) út tovább szintén karbantartás alatt van, erre kell mennünk, kerülővel. OK.

Gyanús. Letértem, de mondtam nejemnek (magyarul) ki fogom tenni ezt a Fernandót az első adandó alkalommal, mert nem hiszek neki, ez minket oda vezet, ahova ő akar menni. Az alkalom hamarosan egy kisvárosban adódott. A főterén sok ember, biciklista, volt, még egy rendőr is. Itt megálltam, mondtam Fernandónak köszönöm segítségét, de ki kell szállnia. Meglepte, próbált vitatkozni majd megsértődötten kiszállt.

  Templom  Trinidad városában, a főtéren:

Megint megkérdeztem az egybe gyűlteket hogyan lehet a sztrádához jutni, de képtelenség volt egyértelmű választ kapni.

Erre én 180 fokos fordulat, vissza az útra, amiről Fernandó letérített. Vagy fél órát vesztettünk, de a gyűrű úton tényleg egy idő múlva láttuk a sztráda jelzését és rátértünk. Megkönnyebbültünk, pedig csupán utunk kezdetén voltunk.

 Országut

Ez a sztráda nagy élmény volt. Alig volt rajta forgalom. Néha rozoga teherautók, állami tulajban levő személyautók és egypár, mint mienk, bérelt kocsi. Ezeknek mind más színű a rendszámtáblája, a helybéliek tudják ki kicsoda. Az 50-es években éreztem magamat, Magyarországon. Az út burkolata borzalmas álláspontban volt. Tele lyukakkal, amik nem voltak jelölve. Mintha építése óta nem lett volna karbantartva. Az úton lassú járművek, néha, ugyan tiltva van, biciklisták, háziállatok mozogtak. 60-nál gyorsabban menni nem volt ajánlatos, ugyan 100 km/ó van megengedve. Na, egy idő múlva látjuk az elágazásunkat. Cienfuegos város volt az irány, ugyan nem oda tartottunk, a mi utunk e város előtt tért el Trinidad városka irányába. Az országút Cienfuegos fele romantikus. Számtalan falun megy át. Bizony nem gazdagok, még motorbiciklit is ritkán látsz. Távol Keleten, amikor településeken áthajtasz lépten-nyomon mopedek, robogók tengerébe kerülsz, de itt, ezek a lakóság számára még elérhetetlenül drágák.

 A Cienfuegos előtti útelágazásnál a stopposok befeketítették az irányjelző táblát. Így az erre nem járatos autósoknak meg kellett állni és kérdezősködni. Mi is ezt tettük, mert nem voltunk biztosak milyen irányba forduljunk?

Az ott álló egyik férfi angolul mondta merre kell menni, majd kérdezte „én is arra tartok, elvinnél”? Nejem már húzta a száját, nekem sem akaródzott, de megsajnáltam. Fiatal koromban én is stoppoltam. Bólintottam. Beült Pedro, egy 35 éves férfi, egy sportszatyorral.

 Én, a kinai bérelt kocsival

Kiderült Pedro a fiát látogatta Cienfuegosban. Fia kórházban volt, elfelejtettem miért. Pedro a mi cél városunk (Trinidad) mellett élt, és egy tengerparti üdülő komplex béka ember instruktora volt. Igazi képesítése történész és tanár, de azzal semmi pénzt nem lehet keresni, míg így többre jut borravalókból. Cienfuegos (a nagyobb város) és Trinidad között nem volt rendes távolsági busz, Pedro a fiát stoppal járta látogatni hetente egyszer.

Nagyon rendes ember volt. Plusz, rendkívül iskolázott, de még utazott is. Apja egy időben magas rangú tiszt volt a Castro katonaságban. Pedro volt Párizsban, járt Törökországban és Afrikában, apját kísérendő. Beszélt franciául is. Feleségem megkönnyebbedett. Az egy órán keresztül egy echte, értelmes kubaival tudtunk társalogni. Nagyon élveztük.

Pedro mesélte, hogy az orvosi ellátás ingyenes, de amint orvosságról van szó, baj van, mert Kuba a legtöbbjét nem gyártja. Importálni kell és olyan magas áron árulják, ami az ittenieknek megengedhetetlenül drága.

Trinidadba érkezvén megmutatta hol van a hotelünk, még meg is hívott búvárkodni a nem messze levő hotel komplexusba, másnapra. Mesélte álma az, hogy saját könnyűbúvár iskolája legyen.

 Álom-álom, édes álom.