beginning

Ez az út a legismertebb bicikli túrák közé tartozik. A folytatása is létezik, Bécs Budapest, de az úgy tudom nem végig a Dunát követi

Pár évvel ezelőtt feleségem és én megtettük, bérelt biciklivel. Az utóbbi időkben megszerettük a kissé aktívabb vakációkat, és ha csak lehet kirándulásokat, ez esetben a biciklitúrát, próbálok nyaralásainkba beleszőni. Ez a bicikli út egy hetet vesz igénybe.

Ha útközben megéhezel, itt egy kínálat a jó osztrák konyha ajánlatai közöl:

Kanadából Münchenbe reggel érkeztünk és rögvest a reptér vasútállomásához mentünk ahonnan vonatot lehet kapni Passauba. Az út kb. másfél óra. Passauban az állomáson várt a biciklikölcsönző embere, és elvitt hotelunkhoz. Elmagyarázta az utat, átadta a térképeket és a lefoglalt hotelek listáját. Ott hagyta telefon számát, ha bajba kerülünk, pl. a bringát meg kell javítani, plusz egy mobil telefont számunkra. A biciklik, erős, nehéz, kontrás, 5 sebességes bringák voltak. Több sebességre nincs szükség, az út jobbára lapos, követi a Dunát. A kontrás fék kicsit szokatlan volt.

Az útvonal térképe: 

Kétféle túra áll rendelkezésre. Az egyik csoportos. Ezek meghatározott időkben indulnak. Van vezető és kb. 10 résztvevő. A másik, amire mi mentünk „ön igazgatású”, azaz ellátnak a biciklivel, és hotel vagy B and B rezervációkkal, és a megbeszélt időben megjelensz, átveszed tőlük a bicikliket és indulhatsz. Egyedül (vagy a társaddal) fogsz biciklizni. Mindkét esetben a kölcsönző embere a bőröndjeidet naponta elviszi a lefoglalt hotelhez, tehát nagyon kevés cuccot kell magaddal vinni, miközben biciklizel. Ez nagy segítség.

Passau szép város:

Magyaroknak Passau nem nagy távolság és szerintem ezt a bicikli túrát jóval könnyebben és olcsóbban meg lehet csinálni, minden külső segítség nélkül. Ez esetben vonattal mennék, Passauba, olyan vonaton ahol biciklit lehet vinni. A szobákat előre le lehet foglalni, de májusban biztos, hogy a helyszíni turista irodák is segítenek, foglalás nélkül.

 Passau, át a Dunán az út kezdetéhez:

Az út jó része dedikált bicikli út, ugyan egypárszor, főként a városokban, néha találkozol gépkocsi forgalommal. A Duna mindkét oldalán van bicikli út, de néha karbantartás, vagy a látnivalók miatt át kell menni a másik oldalra. Ezt legtöbbször hidakon, néha vízierőművek felett, és kétszer komp segítségével csináltuk. A teljes út 340 kilométer.

Ha netán valaki elfárad, a legtöbbször lehet vonattal is menni az aznapi célvárosig, és sokszor még a Dunán hajóval is.

xxx

A következőkben röviden beszámolok a látnivalókról:

Passauban érdemes egy napot eltölteni. Emlékszem, kiskoromban, az ötvenes években, Duna vízállásának hosszú adatait, mindig dél fele, az egyik rádió-adón hosszasan sorolták. Passaunál kezdték.

 Első végcél, a Donau Schlingen:

Passau a kereszténység fontos bástyája volt. Már az 5.-ik században egy monostor létesült itt. Szent István özvegye, Gizella, ide vonult vissza István halála után. Egy zárda főnöknőjeként élte élete hátralevő részét.

 Az út kezdete:

Régi szép város. Két másik folyó, az Inn és az Ilz itt torkollik a Dunába. Van sok templom, jó éttermek/cukrászdák. Másnap, fel a bringákra, át Passau-n a Duna bal oldalára és irány Bécs! A Donau Schlingen, Schlögen-nél, az első állomás. Kb. 35 km, így ez a legrövidebb szakasz. A másik parton van, így a hotelünk egy kis komppal vitt át. Nevezetes és festői hely, mert itt Duna egy komoly S kanyart csinál. Nincs más, mint erdők és a hotel. A hotel udvara tele volt leparkolt biciklikkel. Nekem még volt energiám és a közeli erdős dombot megmásztam, és fényképeztem.

 Első napi látványosság, vár a Duna mentén:

Másnap kicsit többet kellett bringázni, mert célunk az 53 kilométerre levő Linz volt. Az út megint látványos, a Duna partja mindkét oldalon hegyes, a folyó mellett kis idilli faluk. Elmész egy erőmű mellett is. Feleségem Linzbe érvén kissé elfáradt és egy trükkös bicikli aluljáró lejtőjénél elesett. Említettem, a kontrás fék nekünk szokatlan. Térdét megkarcolta, a bringa villája elgörbült. De becsületére legyen mondva, lelkesedése nem hűlt le. Csupán innentől kezdve a lejtőkön lefele nagyon lassan ment.

 Grein városka:

A sebet kitisztítottuk, bekötöttük, a bringát megjavítattuk és estére jót vacsoráztunk. Linz, 250 ezer lakossal. aránylag nagy város. Másnap eltartott egy ideig, míg kikecmeregtünk. Úti célunk egy romantikus kisváros volt, Grein, 65 km-re. De mert a bicikli utat javították, a táv hosszabb lett, és egy dombtetőn levő faluba, Wallsee-be is elkeveredtünk. Nagyon szép, de a biciklit tolni kellett.

 Komp a Dunán, tele bicikli túrázókkal:

Grein-ben reggel egy kis komppal kellett átmenni a másik oldalra. A kompra várván, megkértem az ott várakozó egyik biciklistát hadd próbáljam ki az elektromosan asszisztált biciklijét. Ilyent is lehetett volna bérelni, több pénzért persze. Hihetetlen az érzés. Mintha valaki tolná a biciklit mögötted. Vicc nélkül, nagy segítség. Idősebbeknek, mint mi, jól jön, főleg hegyre fel. Itt Észak Amerikában csak nagyon kevés ilyen bicikli látható, pedig nagyszerű ötlet.

 Melk városa a bencés apátsággal, amolyan osztrák Panonnhalma:

A következő állomás Melk városa volt, 51 km. Melk-et egy dombra épített bencés katedrális, és gimnázium koronázza.

Másnap reggel irány Krems, csupán 45 km. A táj kezd váltani az erdőkből a szőlőkbe. Az itten termő borok híresek, a grüner veltinger különösen. Van borkóstoló bőven. A lankás Duna partot már az ősember is értékelte.

Wallsee egy domb tetején van:

Elbiciklizel Willendorf falucska mellett, ahol a kis kövér (és begyes) meztelen Vénusz szobrocskát találták. Lenn a Duna, a távolban várromok, említettem a borkóstolókat, kezded tényleg élvezni az utat. Krems, a Bécs előtti utolsó megszállás, tele van élettel, borozókkal és jó éttermekkel. Ide illően, van egy boraszati főiskola is.

A Duna, vár és túrahajó:

A következő nap Bécs, ezzel az ut véget ért. Nejem kikötötte, hogy csak egy elővárosba menjünk és onnan a vonattal, mert félt a bécsi forgalomtól. Így a szükséges 85 km biciklizésből (leghosszabb szakasz) csak 40 km lett. Bevallom én se bántam, 85 km egy nap, az sok. Tulnn városától a Ferenc József pályaudvarig vonattal mentünk. Bécsbe kb. du 3-ra értünk. Még el kellett biciklizni a nem messze levő hotelunkhoz, amitől nejem nagyon tartott. Forgalom! De kiderült, volt bicikli sáv, meg a Donau Kanál mellet ment az út, végül is nagyon szép volt.

Útmenti kocsma, egyesek már délben pezsgőznek:

Másnap, egy vasárnap, villamossal a Grinzingbe mentünk. Sétáltunk, utána boroztunk és ettünk egy Heuriger-ben. Grüner Veltinger-t rendeltem. Magyarul, Zöldveltelinit.

Egy Heurigen, Grinzing mellett:

“The Windy City”. Ez Chicago beceneve. Ott van az öt tó legdélebbiekének partján, a Michigan tó mellett. Mindig is fontos város volt. A másik nickje: „A második város” (The Second City). Pedig megsúgom Los Angeles nagyobb. Chicago a harmadik, 2.7 millió lakossal. De oda se neki.

 Chicago, ide érdemes elmenni:

Többször is jártam Chicagóban. Munkámmal kapcsolatosan, mert sok fontos szakmai találkozó van ott, és privát is, mert unatkozni nem unatkozol Chicagóban! Ezt nem más, mint maga a „főnök”, Frank Sinatra is énekelte...Chicagot kedvére találta...”Chicago is my kind of town....”

 Ködös a tó partja:

Tőlünk repülővel másfél óra. A híres O’Hare repülőtéren landolsz. A második legnagyobb US reptér (Atlanta mögött). Fontosságát annak köszönheti, hogy az ország közepén van. Itt sok ember átszáll végső célját elérendő. A reptér csodálatosan van építve és igazgatva. Tiszta, ésszerű, az amerikai leleményesség megtestesítője. Csak miért kérik korod bizonyítását, amikor egy italt rendelsz a bárokban??? Igazán, én nem nézek kiskorúnak, de mégis, mindenkitől kérik minden alkalommal: “Kérem ez a szabály…”

 A Sears Torony, a legmagasabb épület, villámcsapás:

Van belül egy kis vonat a különböző szárnyak könnyebb elérésére, és van földalatti megálló is, hogy a belvárosba vagy máshova könnyen el tudjál jutni. Ilyesmi az US-ben ritkaság.

Télen hideg a Michigen Tó partja, és szeles:

Nos ha megérkeztél ülj fel a földalattira, akarom mondani az „L”-re (rövidítése az “elevated” azaz emelt-nek), mert Chicagóban a közlekedés nagyrészt magasan, nem a föld alatt található.  A Blue (kék) vonalra, és a híres Chicago “földfelettin” fogsz bezötyögni a belvárosba, amit az itteniek viccesen a Loop-nak neveznek, azaz “hurok”-nak. Miért hurok? Mert a magasan acél elemeken menő “földfeletti” teljesen behurkolja a belvárost. 40 perc az út. Csak nézz ki az ablakon és csodáld, ahogy a kis kertes házak tömegéből, lassan de biztosan nagyobbak emelkednek, és a végén hiába is tekergeted a nyakadat a tetejüket sem látod.

 Az L, a felemelt metró:

OK most megérkeztél, elintézted a hotellel kapcsolatos formalitásokat. Ideje kimenni és sétálni. Itt van egy ötletem:

 Metro állomás:

1/ Menj az “Csodálatos Mérföldre” a Magnificent Mile-ra. Ez a sugárút Chicago főutcájának (Michigan Avenue) egy része, tele a legjobb boltokkal, áruházakkal, érdekes régen épült felhőkarcolókkal. Keveredj az emberekkel, legeltesd szemeidet a gazdag választékon.

 Lent a Magnificent Mile:

2/ El fogsz érni a Chicago folyóhoz, ez nem nagy. Itt egy hajó túrára vennék jegyet. Pár órás. Van egy bemondó, aki magyaráz. A vízről láthatod a felhőkarcolók tömegét. Kedvencem rögtön az út kezdeténél van, a kettős Marina City Towers apartment torony épület.

 A Marina épület pár, Chicago

3/ Sétálj vissza a hoteledhez, ne felejtsd útba ejteni a felhőkarcolók előtt található szobrokat, neves művészektől, mint például Picasso, Míró, Henry Moore, Chagall. Ehhez adnak kis térképet, mert különben nem könnyű megtalálni őket.

A Biograph mozi, ahol Dillingert lelőtték, Chicago:

Ha van még egy napod délelőttre ajánlom a híres múzeumot, Art Institute of Chicago. Festmények Greco, Rembrandt, Cézanne, Renoir-tól. Délután pedig tekints meg legalább egyet a nevezetes lakónegyedekből, pl. Lincoln Park, Gold Coast. Az utóbbi a tóparthoz közel van.

 Séta Oak Parkban:

Befejezésül leírom két személyes chicagói élményünket.

Az első Frank Lloyd Wright- hoz fűződik, az USA leghíresebb építészéhez. Vidéki kis városban született 1867-ben. 1959-ben halt meg. Formális oktatásban nem igen vett részt, de a legnagyobbak közé dolgozta fel magát. Talán leghíresebb (késői) műve a New York-i Guggenheim Múzeum, arról mindenki hallott.

Unity Temple, Oak Park, Chicago:

Én, mint egy építész unokája, minden városban igyekszem felkeresni híres építészek műveit. Itt Chicagóban vannak bőven. Lloyd Wright-tól  a Robie Ház található a patinás Chicagói Egyetem területén. Egy mestermű. Mindent LW tervezett. A vízcsapoktól, a kerttől, a bútorokig beleértve mindent! Az egyszerűség, a stílus (“préri stílus”), a zsenialitás tagadhatatlan. Wright többi épülete kissé messzebb van, egy zöld lombos külvárosban, amit Oak Parknak hívnak. Itt Lloyd Wright sokáig praktizált.

 Este nem unatkozol, Chicago:

E célból szállj fel a megfelelő városi buszra és készülj fel egy 40 perces buszozásra. Figyelmeztetlek (hacsak látogatásunk óta ez meg nem változott), hogy amíg oda érsz a város egyik legrosszabb és legleromboltabb negyedén fogsz átutazni. Minket senki sem figyelmeztetett és az ablakból kinézvén kezdtünk kétségbe esni. Jó buszra szálltunk fel?? Düledező házak előtti tornácokon üveges szemmel részegek ültek piás üveggel kezünkben. Fényes nappal. Egyedüli fehérek maradtunk a buszon és azon kívül.

A második híres apartment épület, a Lakepoint Tower:

De egyszerre minden megváltozik, mint vihar után a nap, Oak Park-ba érsz. Ez egy jómódú negyed, itt van a busz végállomása. Első feladat a Wright tervezte templom megnézése. Unity Temple-nek hívják. Az épület berakott üveg ablakai, természetes világítása, kandeláberei említésre méltóak. Innen kis sétára mehetsz, (adnak egy térképet), ahol a még most is lakott Wright tervezte villákat becserkészed az árnyas, ős-tölgyes szép mellékutcákon. Befejezésül meg lehet látogatni a házat ahol maga Wright lakott és ami egyben stúdiója is volt. Ez manapság egy múzeum.

Egy Picasso szobor, Chicago:

A másik emlék a Blue jazz zenéhez fűződik. Chicago ennek egyik központja. Muszáj, hogy legalább egy clubba ellátogass. Legtöbbje a River North nevű negyedben van, közel a belvároshoz. Van egy belépő, mondjuk tizenöt dolcsi fejenként, és a műsorok este 6 fele kezdődnek, de persze később nagyobb az élet.

Mi elég korán érkeztünk, belépéskor csak kevés kuncsaft volt látható, az elkerülhetetlen japán csoport már jelen volt, kamerákkal készen kezeikben. Volt egy bár, asztalok, és a pódiumon egy öt tagú blues banda játszott, mind feketék. Igen jól. A blues az ő zenéjük

Rendeltünk egy martinit. Hamarosan szünetet tartottak. Odament hozzájuk egy nagydarab elég lompos fekete hölgy egy cekkerrel a kezében. Beszélgetni kezdett a zenészekkel. Gondoltam az egyikhez tartozik, hozta a vacsoráját, avagy a tisztogató hölgy, aki most indul haza.

A Palmer House Hotel nagyterme, Chicago:

Na, vége lett a szünetnek. És lám a hölgy felkapaszkodott a pódiumra, elkapta valakitől a mikrofont és énekelni kezdett. Ez aztán nem tisztogató, hanem a sztár beosztásban volt ott! A taps nem akart megszűnni a japánok millió képet csináltak, remélem a zenét is tudták rögzíteni. Micsoda hang! Milyen mély érzések! Felejthetetlen élmény!

PS

Kattints a belinkelt videóra, ami Chicagót mutatja Frank Sinatra híres dalának kíséretében.

https://www.youtube.com/watch?v=2N9SPvtZ6pE

És itt egy link, ha egy kis Chicago blues zenére fáj a fogad. Nem akárkitől, Muddy Waters-től:

https://www.youtube.com/watch?v=uO4A6xx65WU

Tudod, ott van, San Franciscótól északra. A Napa és a Sonoma völgyek után. Hogy mik ezek? Kalifornia híres bortermelő tájai. Szóval kissé még északabbra jön a Mendocino bortermő vidék. Az Anderson völgye ahhoz tartozik.

Anderson völgyét nehéz elfelejteni:

Mint majdnem minden karácsonykor, fiamat látogattuk San Franciscóban. Utána elmentünk ide pár napra. Béreltem egy Hyundai Szonátát. Fiam mondta: „Hajts északra a 80-as Interstate-n, majd vágj nyugatra az 580-ason, át a Richmond - Szent Rafael hídon (öt dolcsiba kerül). Itt van a San Quentin börtön, talán hallottál róla. Így rákerülsz a 101-es nagy ország útra, azon északra hajtasz egy órát.”

 Itt ringadhatod magadat:

És akkor rátértünk a kis 128-ra. Nyugatra. Keskeny kanyargós út, ami elvitt ahhoz a helyhez ahol egy stúdiót béreltem a VRBO-n.  Egy kis magán borászatnál, három éjszakára. Az országuton a leírt kilométerkőnél kellett megállni, jobbra fordulni, majd egy magán meredek felfelé vezető földúton kapaszkodni, egypár a lovakat nem kiengedő kapun átmenni. És közben imádkozol, hogy a leírást jól követted, és oda fogsz érkezni ahova kell.

Séta a szőlőben:

A stúdió (itt a legénylakásokat hívják így) a hegyoldalba épített présház első emelete volt. Az ablak ránézett a címbeli völgyre. Reggelente mindig napos volt, de a völgy lent még ködben ült. Minden zöld volt, december elején nagy esők jártak erre. Az idő télen itt: esetleges fagyok éjjel, nappal felmegy plusz 18-ra is.

Körülöttünk, nyugalom.

Az Anderson völgy turista térképe: 

A borászat egy idősebb házaspár tulajdona volt. Valamikor San Franciscóban éltek, bohémkedtek, de a vidékre vágyott a foguk. Tíz éve vették ezt a szőlőt. Láttam, nehéz fába vágták fejszéjüket. Nagy a versengés a borászatban. Bor termeléshez manapság sok pénzt kell. Mármint, ha meg akarsz élni belőle. Mert befektetés és munkaigényes.  Jobban passzol ez pénzes embereknek, akik hobbyból űzik. De ezek nem annak néztek ki.

Mert ugye kellenek gépek, szüretelni, van egy öntöző berendezés, mert itt a természetes eső nem elég. Meg kell nyesni, ez munkaerő, ami nem olcsó. Láttam a tulajok kissé küszködnek, a berendezések jobb karban lehettek volna. Mondták is, tavaly a termés egy részét nem szüretelték. Pedig jó boruk volt, a vendéglátáshoz tartozott egy üveg vörös és egy fehér bor is.

 Öreg tölgyek:

A birtok viszont csodás volt. Kezdem a narancs és citrom fákkal, tele gyümölcsökkel. Ott lógtak, elég szemérmetlenül. Folytatom a leírást a nagy magányos tölgyekkel, néhányuk több száz éves lehetett. A birtok meredek földutjait olajfák és ciprusok övezték. Olíva olajt is nyomtak. Persze amerre a szemed ellátott szőlős kertek, ugyan ezek ilyenkor még kopárak voltak, de mégis, gyönyörűek.

 A présház:

Egyik nap elmentünk az autóval a 128-as országút végéig, a Csendes Óceánig, ahol a táj nevét adó kis település, Mendocino található. A másfél órás út a völgyben, bortermelő tájak mellet kanyarog. Az út néha átvág óriás vörösfenyő erdőkön. Ilyenkor majdhogy esti sötétség lesz, a kocsi automata lámpája feljön. Az 50 plusz méter magas sűrű fenyők eltakarják a szikrázó napot. A végén elérsz a Csendes Óceánhoz, partja vad, sziklás. Mendocino falu, 890 lakos, megérdemelten egy turista célpont.

 A Fő Utca, Mendocino, Kalifornia

A másik nap az ellenkező (déli) irányba mentünk. Itt a táj szelídebb, több jól menő borászat is van. „Gyere, be kóstolni” - táblák hívnak. Ki tud ellent állni?  Be is mentünk az egyikbe a sok közül.

 Kutyák várják gazdájukat, akik bent ebédelnek, Mendocino, Kalifornia

Vasárnap, d.e. 11 fele járt. Már voltak kóstolók. Leülsz egy bárszerű pulthoz, fejenként 15 dollárért négy bort kóstolhatsz, kis adagot mindegyikből. Említettem már, hogy ezek isteni borok?

Coppola filmrendező borai:

A kínáló elkezdett a borászatot alapító olasz családról beszélni. Kérdezte mi honnan jöttünk? Mondtuk Kanadából…ott most nagyon hideg van...eredetileg meg Magyarországról. Ott is jó a bor, mondta, MO-ra célozva. Elannyira, - válaszoltam - hogy ezen borvidék alapítója, az 1850-es években, a magyar Haraszthy Ágoston volt.

Erre a bárnál ülő amerikai vendégek is felfigyeltek, és helyeseltek. Az egyik sokat tudott Haraszthyról. Állítólag innen Kaliforniából Brazíliába kalandozott, ahol csónakjából az Amazonasba esett, és a krokodilusok megették! Szép halál mondtam, és mindenki nevetett….Cheers! (Egészségedre!)

Na, megyünk tovább. Lassan hajtottam, vasárnap lévén rengeteg túrázó biciklista volt a kis utakon. Elértünk Geyserville-be, ahol állítólag a filmes Francis Coppolának is van szőlős birtoka. Na, az ő borászata jól megy.

A pirinyó városnak van egy jó étterme. A neve Diavola, amolyan olasz jellegű. Az épületen az írás aszongya: Pizzeria Salumeria.  Még pacal is volt a menün! Ez ritkaság, itt ennünk kellett. Hoztak jó házi sós stanglit is. Erre meg sört kellett inni! Borra sört? De nagyszerű pacal volt. A nejem egy minestrone levest rendelt.

 A Diavola Étterem, Geyserville, Kalifornia:

De minek is írok ennyit, felteszek egypár képet, beszéljenek azok…..

Azt hittem tudok valamit a japán étkezésről és éttermekről. Itt Amerikában voltam jó párban. De miután Japánba látogattunk rájöttem, hogy eddigi tudásom a minimumot sem ütötte meg. Íme, egypár tapasztalat.                                                 

1 Az olcsó étterem

Beléptünk egy gyorsétkezdébe, mert sokan ültek már bent, és az árai jók voltak. Leültünk, vártunk. Adtak egy képekkel teli étlapot, angol szöveg nélkül. A képek segítségével eldöntöttük mit fogunk enni. Én valamit, ami rizses pacalnak nézett ki. A nejem, egy salátás tálat. Volt rajta ami tükörtojásnak nézett ki, és mellette hal. Elhatároztuk sört is fogunk inni.

De a rendelést csak nem vették. Egy idő múlva jön a pincérlány egy, a külföldieknek erre a célra készített nagy nyomtatott kézi táblával, azon írással, három nyelven: Aszongya: „Menjél ki az utcára, nyomd be a választott rendelést az ott levő automatába, fizess ott, kapsz jegyet, azzal gyere vissza, add át a jegyet a pincérnek.”

Na, kimegyek, fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, de kérésemre egy ott sétáló fiatal japán kisegített. Az étterem utcán levő masináján is képek voltak, a választásodra kellett bökni, a pénzt bedugni, a végén jegyet adott és a visszajáró pénzt. Egyszerű. A jeggyel vissza jöttem.

Minden rendben tűnt, de a fiatal japán pincérnő kérdezett még valamit japánul. Mit is akarhat? Kiderült, segítséggel, hogy azt kérdezte most akarjuk a sört, vagy az étellel hozza? Most!

Jött a rendelésünk. Az enyém nem pacal volt, hanem zúza. A nejemé problematikus volt. Nem tükörtojás jött, hanem nyers tojás sárgája, külön tálkán. Nem tudtuk mit csináljon vele? Mondtam tegye rá a salátájára, a képen azt mutatta. De így nem tudott a pálcikával enni, mert túl sikamlós lett a saláta és minden. Villa nyicsta. De sebaj, ugyanis ő kapott egy kanalat. Én nem. Az arra a célra kellett hogy legyen, hogy a salátáját megehesse. Ha nem, mindegy, így ette meg.

A füstölt hala, füstölt mackrel volt, az jó volt.

Plusz mindkettőnk kapott miso levest. Az minden rendeléssel jár, úgyszintén rizs. Erre figyelmeztetendő, a menedzser oda is jött. Megint nem tudtam mit akar, de felálltam és követtem. Azt akarta mutatni hol van a leves és a rizses bödön, ha extra levest/rizst akarunk. Volt mellette tea is, ingyen. Jól laktunk, fizetni nem kellett, azt az elején az automatánál tetted. Borravalózni Japánban, éttermekben, de sehol sem, nem szokásos.

Mindez kettőnknek kevesebb volt, mint húsz dolcsi.

2 A sukiyaki és a „fagylalt”

Egy helyen az ebédünk fő része a sukiyaki volt. Ez két személyes, jön egy kis bogrács húslevessel, ami alatt kis égő van, és te teszed bele a nyers, vékonyra szeletelt marhahúst, gombát, zöldségeket, és ami mind mellette, egy fatálcán gusztusosan számodra már elő van készítve.

Megint csak jött egy nyers tojás. Úgy látszik ez elmaradhatatlan. Mit csinálsz vele? Ezt is egy a külföldieknek készített háromnyelvű tábláról tudod meg. Azt mondja, a tojást neked egy tálkába kell beletörni, összeverni, és a főtt falatokat abba kell meríteni a pálcikáddal, mielőtt a szádba teszed. De, ha a nyers tojást nem szereted, tanácsolja a továbbiakban, tegyed bele a fortyogó bográcsba. Presto!

Előtte volt saláta, majd sasimi, azaz nyers hal, és a sukiyaki után, az ebéd egy fagylalttal fejeződött be. Az angol étlap azt írta, hogy a fagylaltnak „szezon” íze lesz! Zöld volt, a nejem megkóstolta és fintorgott. Nekem ízlett. De miből készülhetett? Kicsit édes volt. Egy idő múlva rájöttem. Nagyon büszke vagyok erre. Sóskából készült, az otthon gyerekkoromban evett, édeskés sóskaleves izére emlékeztetett!

A számlánk hatvan dollár körül volt.

3 A drága étterem. OK, nagyon drága.

Tokióban jó pár nappal szombat előtt asztalt foglaltunk egy ilyenben. Jobban mondva a pultnál két helyet. Pultnál eszel. Michelin csillagos hely volt. Egy csillagja volt. Ha magasabba mégy, könnyen a repülőjegyednek megfelelő összeggel állsz szemben.

Tokióban több Michelin csillagos étterem van, mint Párizsban. És meglepően, a franciák ezt nem vitatják. A japánok az evést még a franciáknál is komolyabban veszik, és a pénzt erre nem sajnálják.

Mielőtt belekezdenék, egy kis ismertető. Ellentétben más országokkal, a legjobb éttermek többsége Japánban nagyon kis helyek. A miénk pultjánál csak hét (7) embernek volt hely! Volt egy magánszoba is egy asztallal, ott volt még tíz hely. De azért külön kell fizetni.

Ilyen hely tipikusan családi üzlet, saját alapanyag ellátókkal. Csupán a legjobb húst, a legfrissebb halat és idénybéli zöldséget szolgálnak fel. A bab például, Japán egy olyan tájáról jön ahol az a legjobb, a tofu, a répa, rizs, dinnye, stb., ditto. A marhahús külön story. Ezeknek a marháknak napi masszázs jár, és sör. Ezt a húst Wagyunak hívják és méreg drága.

Tetejébe a séf vagy a segédje hetente kimegy a közeli erdőkbe. Ehető növényeket, mohát és gombát szed. Általában a séf szülei, nagyszülei, stb. is séfek voltak. A savanyúságok receptje családi titok. Tengeri hínárt is szolgálnak. Isteni. Saláták mesébe illőek.

Ilyen helyre szigorúan előre foglalni kell. A foglalást külföldinek csak a hotelen keresztül lehet elintézni. És ha netán nem jelensz meg, akkor is kell valamit fizetni, mert a foglalásnál meg kell adnod a Visa számodat.  A mi esetünkben mondták, van három választék. Az első, kb. 12 fogás, nagyon drága, a másik még drágább, a harmadik nagyon, de nagyon drága.

Tengeri sün falat:

Az elsőt választottuk. A foglalásnál a hotel portás segítségével, megkérdeztek van-e speciális kívánságunk? Van e valami, amit nagyon szeretünk vagy nagyon nem? Kérünk-e fugu halat? (Ha igen, akkor drágább a menü). A fugu hal, magyarul gömbhal, mérges, de itt rendesen kezelve ínyencségnek számít. 

Nem kértünk. Akarunk bort, vagy sört, milyen sakit? A foglalás eltartott vagy 20 percig.

Na amikor az idő eljött, meg kellett keresni az éttermet. Erre időt kell szánni. Ilyen éttermek nincsenek rendesen jelezve. Eldugott helyeken vannak. Nincsen étlap se kint se nem bent az étteremben. Nem könnyű megtalálni őket. A mi éttermünk neve Ichimonji, azaz 一文字 volt. Egy szép negyedben, egy sétáló utca, mellék sikátorának, mellék sikátorában. Csak a japán felirat, lásd előbb, volt kiírva a bejáratra. Amit mi nem tudunk olvasni. De, hála az Istennek, az ajtón a szokásos kis étteremre utaló függöny, az volt az egyedüli jel.

Mindenesetre mi időben megjelentünk. Már ketten voltak, később még egy pár jött. Mind japánok. A különteremben is lehettek kuncsaftok. Cipődet a bejáratnál hagyod. Először rendelsz italt. Én sört, a nejem sakit. Étlap nincsen, a séf kezében van a sorsod. Magas, de kényelmes bárszéken ülsz. A pult mögött a fiatal séf segéd szolgál, és ő az, aki a hideg fogásokat is készíti, ott a szemed előtt. A sushi-t és a sashími-t, (az utóbbi nyers friss hal). A nagy hűtőszekrényből veszi ki a halakat, borotvaéles késsel, mint egy sebész, művészkedik. Látványos. Bent a konyhában a fő séf, gondolom a tulaj, kezeli a grillt és a sütőt. Párszor kijön, a meleg fogásokkal, olyankor megy a hajlongás.

A konyha a pult mögött van. 

Az ételt a legdrágább porcelán és majolika edényekben szolgálják fel. A sört, a sakit, japán kristály poharakban. Alles was gut und teuer.

Az alapanyagok minősége, az ételek íze, a prezentáció, tökéletes. Pincér nincsen. A fűszerezés minimális. A fiatal séf, aki a fogásokat eléd rakja sajnos alig beszélt angolul. A japán vendégek hosszasan megtárgyalták vele az étkek alkatrészeit. Vagy mit tudom én mit. Nem a foci bajnokságot, az tuti.

Nem számoltam hány fogás volt, gondolom 12. Kis, tökéletes adagok. Ennek háromnegyede tengeri herkentyű, sok nyersen szolgálva. A séf próbálta magyarázni nekünk, mi mi, kevés sikerrel.

Az utolsó előtti fogás egy rizses étel. Szép agyag edényben, valami levélben burkolva. Gondolom, ha netalán valaki eddig nem lakott jól, ezzel megtöltheti magát. Édesség nincs. A vacsora görögdinnyével fejeződött be. Tudniillik, dinnye szezon volt. Mondta Hokkaido -ból jött, északról. Innen jön a legjobb dinnye. A séf tudta ki a termelő.

A számla kettőnknek kétszáz dolláron túl volt.

PS
1/ Nézd meg, hogyan készítik a rántottát, japán módra. Kattints a 4 perces videóra.

2/ Kattints ide, mellékelve egy 4 perces videó, Anthony Bourdain-nal (a CNN népszerű utazó gourmet sorozat séfje), egy 3 Michelin csillagos japán sushi éttermet mutat be, Tokióban.

Az első történet az USA-ban, a 80-as évek elején történt. Ebben az időben nyári vakációkként két hetet Maine államában egy bérelt óceán melletti nyaralóban töltöttük. Bar Harbour-ban. Hazafele jövet a péntek/szombati (utolsó) éjszakánkat egy másik közeli népszerű nyaralóhelyen akartuk tölteni, Boothbay Harbour-ban. 
Az egész napot a tengerparton töltöttük, úgy este 7 tájban értünk oda és szállást kezdtünk keresni. Igen ám, de elfelejtettem, hogy ez a hétvége egy ünnep volt, és így “egy hosszú hétvége”, (Labour Day). Az első hétvége, szeptemberben. E miatt minden hotel/motel/szállás foglalt volt. Sok helyen kopogtattunk, de hiába. Már besötétedett és beláttam, hogy vagy nekiveselkedünk az egész éjszakai autózásnak haza, (ami 800 km volt), avagy valahol egy motelt találunk, de beljebb az óceántól, nem a tengerparton. Azok (remélhetőleg) nincsenek a hétvégező turisták által lerohanva. Tök sötétben, ismeretlen helyen, bosszús feleséggel és fáradt nyűgös gyerekekkel nem éppen könnyű valamit is találni.

Bar Harbour, Maine, az Acadian National Park otthona:

Vaktában be hajtottam ismeretlen falucskákba, de semmi. Már késő is volt, az egyik helyen úgy megzavarodtam, hogy véletlenül rossz irányba fordultam, egy egy-irányú utcába. Pechemre rögvest látom a tükörben a villogást, a seriff megállított. Lecsavartam a VW ablakát, mondom, ne haragudjon már, bajban vagyunk. Elmondtam, hogy szállást keresünk, stb.

Boothbay Harbour, Maine:

Mondta várjak. Visszament a kocsijához. Azt hittem jön a birsággal. Egy idő múlva azt mondja, kövessem. Kiderült, hogy berádiózott a rendőrségre, ott telefonon megkérdeztek egypár hotelt, hogy van-e üresedés, találtak egyet, megmondták neki, ő meg elvezetett minket! 
Meg is köszöntem, mondani sem kell, nem volt bírság. Ez aztán becsülni való rendőrség!

xxxx

A második epizód, kb. 14  éve történt, Mexicóban. Nejemmel ketten elhatároztuk, hogy egy rövid téli vakációra megyünk a Yucatán félszigetre. A tervünk: Cancunba repülünk, bérelünk egy kocsit, elhajtunk Playa del Carmenba, még aznap este (kb. 100 km, délre). Itt 4 nap tenger, utána behajtunk maya romokat nézni (Chichen Itza és Uxmal). Ezután pár napot a szép mexikói városban Merida-ban töltünk. Innen vissza Cancun és repülünk haza. Történetem az első estét írja le.

Strand Playa Del Carmen:

Megérkezésünk után a cancuni reptéren elbandukoltunk az Avishez, a megrendelt bérelt kocsit felvenni. A fehér Ford Fiestán egy nagy hirdető felirat volt: “Avis”. Mondom az alkalmazottnak, le tudja-e venni, mert így mindenki fogja tudni, hogy gringo turisták vagyunk? Az meg nem jó!

OK senor, mondta, és lassan lehántotta a felírást. Még egyszer körülmegyek a kocsin és most látom csak, hogy nincsen rendszámtábla rajta! Hívom az alkalmazottat, mondom, hol van a rendszám? Oh, senor, ne aggódj, tiszta új kocsi, rámutat a hátsó ablakra belülről ragasztott cetlire. Azt mondja ez egy hónapig jó. Azt is mondta így jobb, mint a rendszám, mert azt el szokják lopni, vagy a rendőrök lesrófolják, ha szabálytalanul parkolsz…így meg nem tudják!!!

A párom csak a szemeit forgatja….Nem vitatkoztam, fáradtak voltunk, aláírtunk mindent, beültünk és kihajtottunk. Már üres volt a reptér, este 8 óra, a vakációzókat szállító buszok mind elmentek. Kocsit nagyon kevesen bérelnek.

Ha Cancunba mész, (ami egy nagy Siófok szerű, hely és rögvest ott van) balra fordulsz…látod a fényeket visszaverődni a sötét égen. Ha Playa del Carmenba hajtasz (ami akkor még kis hely volt), jobbra kell fordulni. Bele a holdnélküli tökéletes sötétségbe.

Egy elhagyatott országúton hajtottunk egy órát. Semmi útjelzés, életjel, lakhely fénye, benzinkút…még csak csíkok sem voltak az országútra festve. “Unheimlich”.

Kissé furcsán éreztük magunkat. Reméltem, hogy lesz egy tábla majd, ami a letérést mutatja Playa del Carmennál….de mi van, ha az sincs??? Na, hál’ Istennek egy óra múlva volt jel, letértünk az útról és be, Playa del Carmennak a rossz részébe, mondhatnám a fenekébe. A városka jó része az óceán mellett van persze, a rossz meg az országút mellett. Nem kellett sok idő, el is tévedtem egy sikátorban, a düledező viskók között.

Maya romok, Chichen Itza:

Hirtelen látom, hogy tetejébe rossz irányba megyek. Nem vettem észre a pirinyó nyílat, ami mutatja, hogy az utca egyirányú. És már vár is a sarkon a rend őre. Megállít. Mondom neki eltévedtünk…mutatom a hotelunk címét. Kérdezem (angolul) tud-e segíteni? Ő csak beszél (spanyolul) és a pénztárcámra mutogatott. Kivettem a jogsimat, de rázta a fejét. Végül is belenyúlt, kivett egy húsz dolcsist, aztán elment. Még a hotel irányát se magyarázta meg. Nyicsta nyugta, semmi.

Nagy nehezen megtaláltuk a hotelt. A tulaj azt mondta, hogy követelnünk kellett volna, hogy menjünk be a rendőrrel a kapitányságra. Ott állítólag elengedtek volna fizetés nélkül, mert a turistákkal így nem akarnak bánni. Hivatalosan.

A vakáció végül is sikeres volt, de nagyon vigyáztam, hogy mexikói rendőrökkel megint össze ne jöjjek, és azóta, ha arra járunk, busszal megyünk, kocsit nem bérlek.